Az elhallgatás és az elrejtés alakzatai a Perzsiában[1]

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik,
a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül
a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik." [2]

1 Kor. 13, 4-8

Sokadszor olvasom újra a Perzsiát, és minden egyes újraolvasásnál hangsúlyosabbá válik egy furcsa szólam. Csak én hallom, vagy valóban ott van e szöveten átneszelő néma sírás? Szomorúság. Fájdalom. Tehetetlenség. Kétségbeesett női hang. Egy asszony hite, reménysége, önzetlen szeretete és hétköznapi szenvedése. Egyetlen betű és az azt követő pont: Á. Végig jelen van a regényben. Ő a Perzsia szíve. De egészen biztosan az egyik csúcsa.

Első olvasásra kifejtetlennek, kidolgozatlannak és töredezettnek tűnhet az Á.-történet. De ez csak a látszat! Éppen a mozaikszerűség, az elliptikus szerkesztésmód, az elhallgatás (reticentia), és a megszakítások (interruptio) gondolati alakzatai által válik jelenléte hangsúlyossá, és keletkezik személye körül egyfajta érzelmi és hangulati sűrítettség. Gyakran a szövegkörnyezet teremti meg a többletjelentést, építi fel Á. heroikus, szinte drámai alakját.
Á. mindaz, ami Krisztina (és a többi nőszereplő) nem.

Tulajdonképpen kivel is azonosítható a regény különböző síkjain felbukkanó Á.?
A metafiktív síkon, vagyis a kidobott kézirat idézett részében találkozunk először az Á. paragrammával, akit feleségeként jelöl meg a narrátor, e rész jelentőségével a továbbiakban részletesebben is foglalkozunk. Az idézetet egy rövidebb retrospektív rész követi a fiú síkján, ahol a rákoscsabai albérlet embertelen körülményeinek leírása között az ötödik sorban bukkan fel egészen váratlanul egy zárójeles szövegrész: „(Furcsa volt rágondolnia, hogy Á. akkor tizenhárom éves volt, most pedig minden reggel beveteti vele az Anicolt, amelyre nem tanácsos szeszt inni...)" (172.) A következő bekezdésben, amely így kezdődik: „Á. ma reggel elfelejtette bevetetni vele az Anticolt. És tegnap is." viszont már a férfi/író síkján járunk.
A fiú szintjén szólal meg először és utoljára Á., aki még lány, és a gárdonyi strandon éppen a lánykérés tanúi leszünk. Végül pedig a halott város, tehát a víziók szintjén jelenik meg:
„(...) ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában; Á.-t, a feleségét kereste." (224.) A felsoroltak alapján felmerülhet a kérdés: mennyire azonosítható a metafiktív sík Á.-ja a fiú/férfi szintje, illetve a látomások Á.-jával? Az olvasás során először talán fel sem merül az esetleges különbözés lehetősége. Egyrészt ha megnézzük a regény narratív szerkezetét, láthatjuk, hogy az időbeli síkok olyan tudatos szövegszerkesztési technikával kerültek egymás mellé, hogy azok különállóságukat, töredezettségüket megtartva is áttűnnek egymáson, az egyiken keresztül olvassuk és látjuk egyszerre a másikat (többit) is, a szereplők (fiú/férfi), helyszínek (gárdonyi strand/Gellért fürdő) és nevek (Á.) gyakran egészen egymásba folynak. Másrészt arra, hogy a különböző síkok Á.-ját egységesnek tekintjük jelen munkánk írása során, a legkézenfekvőbb magyarázat éppen a regényben található. A kézirattöredéket azért ítéli irodalmilag értéktelennek és publikálásra alkalmatlannak a szerző, mert a tartós részegsége alatt írt feljegyzéseiben képtelen volt tárgyától megtartani a három lépés távolságot. (227.) Vagyis feljegyzései (fontos ez a kifejezés, nem szépirodalmi műről beszél!) átcsúsztak a naplószerű önéletírás műfajába. Ezt bizonyítandó mutatja be a szövegtöredéket (áldokumentumot), és úgy gondoljuk, hogy a regény kontextusában igazat is adhatunk neki.[3] Az eldobásra ítélt rész viszont nagyonis jelentős szerepet tölt be a regényben, egyébként miért került volna bele, ráadásul a Perzsia első oldalaira? Valamint azt is figyelemmel kísérhetjük, hogy az író szemünk előtt zajló lerészegedése során sem tud szakítani a fentiekben kifogásolt írásmódjával, hiszen a spirálfüzet rettenetes üres, fehér lapjaira (ha ugyan a ráhelyezett tollon kívül került rá más is) ismét csak életének egy korábbi, Krisztinával töltött szakaszát készül felvázolni. Á. alakja (már amennyire kifejtett) olyannyira kompakt és egységes a műegészben, hogy e sorok szerzője nem is tud máshogy tekinteni rá.

Látjuk azonban azt is, hogy Á. személyét a regényben szándékos homály és titok övezi, elhallgatás, amelynek egyik hangsúlyos kifejezőeszköze a névtelensége is. Másrészt a kezdőbetű azért sejtet is, joggal feltételezhető, hogy egy női keresztnév kezdőbetűje, vagyis egy monogram második tagja, melynek első tagja feltehetően egy Z. lehet, erre a „Z...-i család" (207.) említéséből következtetünk. A magyar női keresztnevek jegyzéke[4] mindössze hat Á-val kezdődő nevet közöl, melyek közt kiemelten (színesen jelölve - hypertext) szerepel a leggyakrabban előforduló: Ágnes. A név jelentése: tiszta, szemérmes, szent, érintetlen, tartózkodó. Görög eredetű, a testi vagy lelki tulajdonságot kifejező Hagnész szóból ered.
De Á. lehet akár Ágota, Ágosta, Áfra, Áldáska vagy Árvácska is.

Á. titokzatosságát névtelenségén túl azoknak a retorikai alakzatoknak az összessége eredményezi, amelyek az elhallgatás, a sejtetés, a tudatos elrejtés köré szerveződnek.
A fel nem fedettség és a kimondatlanság teszi Á.-t rejtélyessé, titokzatossá. Míg Krisztina külső és belső tulajdonságairól egyetlen (igaz a legterjedelmesebb) síkon a legapróbb részletekig szinte mindent megtudunk, addig Á.-ról, aki (mint egy vezérfonal) minden síkon jelen van, nem derül ki, milyen az arca, haja, alakja. Mit kedvel, és mit nem. Mit tanul, és mit dolgozik. Mert valószínűleg nem ez a lényeg. Krisztina síkján inkább a testi szerelem, a fiú „kiéhezettsége" és a nemi vágyakozás egy puha női test után dominál. Á. ezzel szemben fizikai valóságában szinte „láthatatlan" és „alaktalan", mint egy asztrállény. Vagy egy angyal, a jóságos fajtából: őrangyal. A Perzsia elemzéseiben az utolsó látomás és főként a megszemélyesített, lovagló halál kapcsán tűnik fel a Jelenések könyve és a görög eredetű apokalipszis kifejezés, az ókori héber és az ókeresztény irodalom kedvelt műfaja, melynek jelentése „a fátyol fellebbentése".[5] Á.-t is fátyol takarja, melynek diszkrét fellebbentése jelen tanulmányom célja. Az első látomások egyikében olvashatjuk: „Ivott a pohárból, és egy lila fátyollal félig letakart női arcot látott: a nő fején piros levelű koszorú volt; a lila fátyolon át éppen őrá meredt a két rezzenéstelen szem." (189.) Mintha csak Á. vigyázó szemeit és gyászát látnánk...

De talán vizsgáljuk meg, milyennek is látjuk őt a regényben. A korábban idézett sorokból kitűnik, Á. még gyermeklány (13 éves) abban az időben, amikor a fiú már kőművesek mellett segédmunkás, és Rákoscsabán lakik albérletben. Még nem ismerik egymást, de ebből az első utalásból szerzünk tudomást a köztük lévő, feltehetően nyolc-tíz év korkülönbségről. Ugyancsak erre következtethetünk a gárdonyi strandjelenetből is, ahol a fiú már a második feleségétől készül válni, míg a lány a szüleivel él, szöknie kell tőlük, hogy titokban találkozhassanak. Ennek ellenére mégis Á. az, aki kapcsolatukban elejétől kezdve a gondoskodó szerepet tölti be. „Szeretsz, kérdezte a fiú, és cigarettára gyújtott, hogy kevésbé legyen alkoholszagú a lehelete, és a lány semmiképp ne érezhesse, hogy félrészegen kérdezi azt, amit kérdez. Azt hiszem, igen, válaszolta komoly hangon a lány, némi szünet után, de hát még nem nagyon ismerjük egymást. Én nagyon szeretlek, mondta a fiú, és a füstöt egy fűszálon mászó katicabogárra fújta. Szeressél, csak ne igyál olyan sokat, simogatta meg a lány a fiú hátát, aztán ijesztően sovány vagy. Nekem tetszel így, ahogy vagy, de az idegeidnek nem tesz jót, ha iszol. Ne haragudj, nem akarok hülye tanácsokat adni. Vigyázni fogok rád, ha akarod, hogy vigyázzak rád. Költözzünk össze, mondta a fiú, elválok a második feleségemtől, keresünk valami jó albérletet, és együtt élünk. Akkor a szemed előtt leszek, és vigyázhatsz rám." (208.)

A regényben ezen az egyetlen szöveghelyen alakul ki dialógus kettejük között, és már itt, megismerkedésük és korai viszonyuk idősíkján van valami szokatlan ebben a párkapcsolatban, amelyben egy fiatal lánynak kell „vigyáznia" egy felnőtt, nős férfira. Ráadásul önmagától, önpusztító életmódjától kell megóvnia őt. Nyilván Á. szülei is ezért ellenzik kapcsolatukat, féltik és tiltják tőle lányukat. A fiúnak viszont olyan társra van szüksége, aki megérti, aki pillanatnyi állapota szerint fogadja el, és aki oltalmazni tudja. De mi az, amit ő ennek a lánynak adni tud? Vajmi keveset: biztonságot biztos nem. Beteges kiszolgáltatottság-érzését, gyerekes ragaszkodását és meglehetősen önző szeretetét. Ígéretet, hogy elválik a második feleségétől, albérletbe költöznek, a válást követően esetleg feleségül is veszi, mi több, a lány még szüntelen vigyázhat is rá. Hát, nem éppen egy rózsaszín leányálom! Miért jó ez Á.-nak? Bizonyára szereti a fiút, bár maga sem egészen biztos benne, de az valószínű, hogy felismerte a tehetségét. „Élned kell, írnod kell, ehhez pedig tiszta fejre van szükséged. Én ugyan egyetlen írót sem ismertem, de nem tartom valószínűnek, hogy részegen remekműveket lehet írni." (209.) Á.-t nem vakítja el a szerelem, úgy tűnik, tisztán látja a pillanatnyi helyzetet, ezért is vannak kétségei, amikor a fiú házasságot ajánl neki.
„Ha szeretlek is, ezen még gondolkoznom kell, mondta a lány. (...) Nem haragszol, de alszom rá egyet, aztán válaszolok." (208-209.) Á. jó emberismerő, előre sejti a fiú reakcióját, tudja, hogy neki is vannak kétségei, főleg a pozitív válaszát illetően, amelyeket igyekszik eloszlatni: „Annyit mondhatok, főként azért, hogy miattam ne idd le magad a sárga földig, hogy a válaszom majdnem bizonyosan igen lesz. Felnevetett. Most meg örömödben fogsz berúgni? Istenem, terád csakugyan vigyázni kell." (209.) Bármilyen megfontolt is Á., nem tudja, mert nem tudhatja, fogalma sem lehet róla, mire is vállalkozik és készül igent mondani. Reménykedik és bízik a maga, a fiú, de leginkább talán a szerelem minden akadályt legyőző erejében („Omnia vincit Amor..."[6]). „Persze, neked is kell vigyázni magadra, de én azt hiszem, elég erős vagy ehhez." (209.) Említettük, hogy egyedül ezen a síkon alakul ki dialógus a főhős és Á. között. Megszólal ugyan a lány, de alig beszél magáról, az érzéseiről, inkább csak arról szerzünk tudomást, miért is van rá szüksége a fiúnak. Á. házassággal kapcsolatos elvárásai, igényei és vágyai szinte teljesen rejtve maradnak, hacsak az nem az írói tehetséggondozás és a törődni akarás egy szenvedélybetegről. Hiányzik a párbeszédből, a gárdonyi titkos randevú leírásából (lánykérésből) az igazi szenvedély: az erosz. Az a fajta felemelő szeretet, amely a józan észt megkerülve az ösztönök játéka: perzsel, lángol, és vágyakozik azután, hogy viszonozzák. Az ókori görögök három fajta szeretetet (erosz, phília, agapé) különböztettek meg. Az erosz a szeretet legősibb típusa, ami a férfi és nő közötti vonzalom, a magyar nyelvben erre külön szavunk van: ez a szerelem. Általában maga a kontextus határoz meg árnyalati különbségeket a szeretet szavunk jelentésében. A philia az antik kultúrában elsősorban a viszonzott felebaráti szeretet. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy „a bölcsesség szeretete" (philo+shopia) alapja is éppen ez a fajta szeretet. Az agapé pedig nem más, mint az értelem megfontolását és az akarat elhatározását követő önzetlen, önfeláldozó szeretet megnyilvánulása.[7] „Erény, amely készségessé tesz önmagunk és a másik ember (lelki, fizikai, anyagi) javainak szolgálatára."[8] A kereszténység egyik központi fogalma az agapé. Nézzük csak újra a fentiekben már idézett mondatot: „Istenem[9], terád csakugyan vigyázni kell." (209.) Tisztán érezhető az egyoldalúság, és nem véletlen, hogy az említett betéttörténet síkján is már inkább az agapé jut az értelmező eszébe. A keresztény kultúrában (és az Istenem szóról akaratlanul is erre asszociál az értelmező) az agapé az a szeretet, ahol az egyén „egyre kevésbé törődik önmagával, egyre inkább a másik boldogságát akarja, egyre inkább gondoskodni akar róla, ajándékozni akarja önmagát, és érte akar élni."[10] XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű enciklikája azonban azt is kimondja, hogy „(...) az is lehetetlen az ember számára, hogy csupán az ajándékozó, lehajló szeretetben éljen. (...) Aki ajándékozni akarja a szeretetet, annak magának is kapnia kell (...)."[11]

A Perzsiát a tanulmányok általában a „fiú/férfi szenvedéstörténeteként" emlegetik. Megalapozottan, hisz tulajdonképpen a regény a fiú férfivá érésének (züllésének), belső vívódásainak és szenvedésének, teljes leépülésének, végül pedig a halálhoz vezető útjának aprólékos felfedése. Miközben minderről a legapróbb részletekig tudomást szerzünk, Á. szenvedése férje mellett ebben a különös házasságban szinte teljesen kifejtetlen, elhallgatott marad. Ugyanakkor az olvasó végig érzi annak jelenlétét a szövegben. Folyamatosan a férfi szubjektív szemszögéből látjuk Á.-t (általában egyes szám harmadik személyű narrációval), egyedül a metafiktív sík jellemzője az, hogy a megszólított személy éppen Á., a narráció pedig egyes szám első személyű, retrospektív jellegű, amit a többszöri „emlékszel" megszólítás külön kihangsúlyoz: „Akkoriban már hetekig bajoskodtál, virrasztottál velem, hosszadalmas könyörgések után - miközben a homlokomról, az arcomról folyt az alkoholveríték - mindig hoztál még egy utolsó üveg bort, de akkor éjszaka elfáradtál már. Mikor lefeküdtem, azt mondtad, keltselek fel, ha rosszul érzem magam. Csakugyan felébresztettelek, és kértelek, hogy segíts rajtam valahogy, mert elmondhatatlanul rosszul vagyok. Hoztál egy pohár bort. Pontosabban: egy háromnegyed pohárral; azt hitted, ennyi alkohol segíthet valamit. (...) Mondom: tizenkettő előtt pár perccel ébredtem, megittam
a bort, és te elaludtál a kimerültségtől." (170.) A bajoskodtál, virrasztottál, elfáradtál és elaludtál a kimerültségtől kifejezések csupán cselekvések és történések, messze nem adják vissza azt, amit Á. megél, elszenved. Megváltó szerepe a fiú mellett, akit a gárdonyi strandon még (vidáman és reményteljesen) meg akar menteni az életnek, az írásnak, a férfi síkján már leginkább csak a kedvesnővér szerepére redukálódik. Ezt látjuk a reggeli Anticol „beadásában", az éjjeli virrasztások során és a következő idézetben is: „Ha megérkezik Á., taxival elmennek orvoshoz (...)." (225.). A betegkísérőt látjuk mellette akkor is, amikor arról számol be, hogy a metrón se tud a felesége nélkül utazni. Házasságuk egy csődtömeg, amely rég nem tölti be (ha ugyan valaha is betöltötte) igazi funkcióját. Á. is szenved, nagyon szenved, ráadásul józanul és kapcsolatuk teljes terhének tudatában. Á. a férfi számára egyenlő az élettel, a túléléssel, ez leginkább az utolsó látomásban tárul majd fel. Akárcsak Hajnóczy további írásaiban (pl. A parancs, Temetés, Az alkoholista), a Perzsiában is a várakozás toposza köré szerveződik a történet.[12] Már a fiú síkján felsejlik, hogy nem olyan lányt álmodott meg magának, mint Krisztina, egy megértő és segítő társ „eljövetelét" várja. A fiú síkján ez a gárdonyi strandon körvonalazódik, miközben Á. „megérezte, hogy várakozik rá." (208.) A férfi síkja elejétől a végéig az Á.-ra való várakozásra épül. A várakozás által azonban mindig az kerül a középpontba, ami vagy aki nincs is jelen. „Bárcsak itt lenne Á.!, gondolta, mert félek egyedül." (205.) Az óra ismételt megmutatása és az idő folyamatos említése és figyelése, anélkül is, hogy azt minden alkalommal kifejtené, Á. várva-várt jövetelét idézi fel. Úgy várja őt, mint a messiást, akire az életben maradásához, a megváltáshoz nélkülözhetetlen szüksége van. Ebben a különös várakozásban - ádventben - mint négy szál gyertya, kerül az íróasztalára „a négy üveg termelői bor (...), és a négy üveg gyógyhatású szikvíz." (223.)

„Á.-t várta minden sejtjével, ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy jó lenne meginni még egy üveg bort, természetesen ásványi anyagokat bőségesen tartalmazó, gyógyító hatású szikvízzel, amelyhez képest a bor csak amolyan kísérő és tulajdonképpen a szervezetre ártalmatlan folyadék... Mert: nem holmi kotyvalékról vagy lőréről van szó, de igenis nemes borról, és az mértékkel fogyasztva[13] mindenképpen áldásos hatással van arra, aki fogyasztja. (...) a badacsonyi szürkebarátot az egészségre hasznos, ásványi anyagokban gazdag szikvízzel iszom." (176.) A hiperbola két ellentétes jelentésű formáját látjuk: a nagyítást és
a kicsinyítést, amelyek tulajdonképpen egy tőről fakadnak. A szikvíz egészségre jótékony hatását felnagyítja, az alkohol (jelen esetben bor) káros hatását viszont jelentéktelenné zsugorítja, elhallgatja. A kérdés csupán az, mit ért az idézetben mérték alatt? Mert a 3-4 palack szürkebarát bevedelése alig egy-két óra lefolyása alatt (még ha iszonyatosan hosszú időnek is tűnik az a regényben), bizonyára nem az. Á. szájából hangzanak el a gárdonyi strandon a következő kijelentések: „ne igyál olyan sokat", „ne idd le magad a sárga földig",  „Azt nem mondom, soha egy cseppet se igyál, de ne vedelj minden álló nap". (208.) Tehát
a gyógyhatás mellett a mérték a másik kulcsfogalom, amire érvelését alapozza, és ami által úgy véli, önmaga és Á. előtt is érvényt szerezhet tettének. A férfi argumentációja - logikai bizonyítása - hátterében nem más, mint annak igazolása áll, hogy teljes mértékben ártalmatlan dolgot művel - minőségileg és mennyiségileg is. Sőt, mint egy ókori rétor, azt bizonygatja, az elfogyasztott italokra éppen jótékony hatásuk miatt van szüksége megviselt szervezetének. Érveit közhelyekből (locus communis), vagyis közismert dolgokból meríti, amelyeket pillanatnyi érdekének megfelelően társít, s ha az olvasót nem is (és valószínűleg Á.-t sem), de önmagát (látszólag) meggyőzi. Alibizmusa - a személyes felelősséghárítás - cselekedetének (ivászatának) pozitív interpretációján alapul. Az önámítás sikeres, hisz eszmefuttatása nyomán immár „önmagával való tusakodás nélkül" (176.) beballagott a borozóba, és vett még két liter szürkebarátot, a sarki közértben pedig két üveg „ásványi anyagokban gazdag szikvizet". Ez a jelzős szerkezet háromszor szerepel a két bekezdésnyi (fél oldal) szövegben, majd a későbbiekben is (203.), a „gyógybor" és a „gyógyhatású szikvíz" visszatér a regény végén (226.) is, miközben Á.-nak és ismerőseinek telefonálgat. A zugszobrásznál eltöltött görbe estét követő másnaposság orvoslására jelenik meg a szövegben a következő jótékony hatású ital: a „gyógyító hatást kiváltó sör" (213.). A probléma bagatellizálását (elrejtését, elfedését) már a Krisztina-történetben is megfigyelhetjük: „Az alkoholizmussal kapcsolatban viszont meg kell jegyeznem: nem alkoholista az, aki júliusban egy forró vasárnap megiszik két-három sört." (216.) Mondja ezt a fiú a kerthelyiség hatalmas gesztenyefái alatt, csakhogy azon a júliusi forró vasárnapon sokkal többet ivott két-három üveg sörnél, és ezt tudja a fiú, Krisztina és a figyelmes olvasó is. Erre a jellemzően alkoholista magatartásra éppen a szerző hívja fel az olvasó figyelmét az eldobott kézirat síkján: a szépítgetésre, a kedélyeskedő hangvételre, az elfedésre, amit éppen az alkoholisták szítanak: „mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfi szórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés." (170.)

Az elfogyasztott alkohol mennyiségbeli tagadása is egy bizonyos fajta elrejtés. Mert bár folyamatában felfedi az olvasó előtt, hogy valójában mit és mennyit fogyaszt, amikor összegzésre kerül sor, mégis kevesebbet vall be.

Az elrejtés, rejtegetés toposza kifejtve is többször megjelenik a regény különböző síkjain. „(...) te gondosan eldugtad előlem a kölnis- és a borotvaszeszes üveget, mivel a szükségben kölnit és borotvaszeszt is ittam két nappal ezelőtt." (170.) „Aludtál, és én nem mertelek felkelteni, pedig tudtam, hogy eldugtál előlem egy üveg bort (...) (171.) Á. már nem bízik a férfi erejében, önfegyelmében, mint ahogy azt még a gárdonyi strandon tette. Ugyanakkor a férfi Á. elől rejtegeti vésztartalékát, tehát nagyon is megfontolt szándékkal becsapja, átveri: „(...) két üveget elrejt a felesége elől, például a mosógépbe vagy a ruhásszekrénybe, egyszóval valami alkalmas helyre, ahol meg-meghúzhatja az üveget akkor is, ha Á. hazajött már." (222.) Az alkalmas hely tehát az, ahol rejtve marad, vagyis: „(...) Á. nem találja meg őket." (223.) Amíg Á. a férfi egészségét féltve rejteget, addig a férfi rejtegetési motivációja mögött csakis önző szándék áll. Játszmákat látunk, amelyekből egyikük sem kerülhet ki győztesen, az őszinteség és a bizalom - a hit, remény, szeretet -, amely minden normálisan működő házasság alapja, már egyik fél részéről sem teljes. A férfi nemcsak a bort rejtegeti Á. elől, az eltitkolás, elhallgatás toposza a regény - kerettörténet - bevezetőjében is felismerhető, mert miközben Á. férje életének (és a házasságuk) megmentésén fáradozik, az csalja őt egy tizenkilenc éves lánnyal, amit azért is nehezen tud elképzelni az értelmező, mert ezen a síkon a férfi elmondása és a leírtak tapasztalata szerint is, felesége kísérete nélkül már legfeljebb csak a borozó - közért - lakás háromszöget képes egyedül bejárni. Ez a viszonya is kifejtetlen és rejtett marad, bár az elbeszélésben szereplő furcsa, felemás, eszelős és a zűrzavar szavak azért engednek következtetni a kapcsolat jellegére, ha ugyan az nem csupán a férfi képzeletének és látomásainak szüleménye. Egyáltalán milyen jelentősége lehet itt e kapcsolat felületes említésének azon kívül, hogy feleségéhez fűződő viszonyát, kötődését minősíti át? Másrészt azt is látjuk, hogy a férfit valószínűleg már csak egyetlen szenvedély képes lázba hozni és cselekvésre ösztönözni, és az nem a szerelem. Demény Péter találóan fogalmazza meg tanulmányában: „(...) ez a szenvedély nem hagy helyet más szenvedélynek, féltékenyen elpusztítja a vetélytársakat, kiszorítja az élet egyéb vonatkozásait (...)".[14] A szerelmet, de a munkát, tehát az írást is.
Az írásképtelen író (oximoron) vajúdásának leszünk tanúi magunk is.

Már a regény első lapján értesülünk arról, hogy ittasan munkaképtelenné válik, a korábbi maratoni ivászata és részegsége alatt írt feljegyzései használhatatlanok, csak részletében láthatjuk „azt a kétszázhetven gépelt oldalt, amelyről tudta, hogy el kell dobnia, legfeljebb egy-két bekezdés és néhány mondat, amit használni tud." (169.) Mégis képtelen legyőzni a késztetést, amely eltántorítja őt eredeti szándékától és munkájától: az írástól, miközben bizonyítékokat keres felesége számára, hogy ő tényleg megpróbált dolgozni. „Hiszen íróasztalán a bizonyíték: vajon nem igyekezett-e tüzetesen lejegyezni látomásait, rémképeit és a rákoscsabai telet, s az utána következő eseményeket?! Igen, a spirálfüzete lesz a bizonyíték a felesége előtt is, hogy munka közben tört reá a betegség." (226-227.) Aztán eszeveszett telefonálgatásba kezd, lelkiismeretét akarván megnyugtatni „(...) először természetesen Á.-t hívta a munkahelyén, néhány szóval őszintén megvallva, mit művelt (...)." (226.) Mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, bűntudatát is önző módon igyekszik csillapítani, ugyanakkor le is leplezi önmagát felesége előtt. Á. még a munkahelyén se kapcsolhat ki, nem szabadulhat az otthon uralkodó állapotoktól, a munkájára se tud igazán figyelni. Vajon milyen célja lehet azzal, hogy feleségét a munkahelyén informálja arról, hogy milyen állapotba is került, hacsak nem az, hogy ezzel Á. idő előtti hazatértét próbálja kieszközölni. De Á. még nem jöhet, dolgoznia kell, mivel az is nagyon valószínű, hogy ő tartja el munkaképtelen férjét is, aki hónapok (évek) óta részeg.

Rémképeit is csak Á. jelenléte képes eloszlatni: „Ivott egy fröccsöt, és székében hátradőlve várta, hogy megjelenjenek előtte rémképei, amelyeket, jól tudta, egyedül felesége megjelenése űzhet el." (203-204.) Mivel hiába várjuk Á.-t, ezért a legjelentősebb, az utolsó és egyben címadó látomás középpontjává - a bolyongás úticéljává - válik, még elrejtetten is, hisz ottlétét  falak takarják. Csak a férfi tudja, sejti, hogy ott van, hogy őt várja. A falakon túli helye és léte, „találkozásuk" egyenlő az élettel, a megmeneküléssel, az életválságon való túljutással. A halott városon, amely testi és lelki állapotának szimbólumaként is értelmezhető (emberroncs = romváros), egyedül kell átjutnia. És tudja azt is (ahogy az olvasó is), hogy erre önerejéből már képtelen. Gondoljunk csak arra, hogyan is indul a férfi szóbanforgó napja? „Á. ma reggel elfelejtette bevetetni vele az Anticolt. És tegnap is." (172.) Kétszer? Egymást követően?! Mi ez, ha nem a rezignáltság állapotának első mozzanata, jele? Ebben a két (egyszerű és hiányos) mondatban benne van a csüggedés és a beletörődés abba, aminek megváltoztatása már Á. erején felüli. És úgy véljük, benne van egy kicsit a lemondás is.

A megtébolyodott Kolhász Mihály használja A fűtőben[15] a „türelmes szeretet" kifejezést, amikor felesége felelősségre vonja családfenntartói kötelességeinek semmibevétele miatt. A véradóból[16] pedig akaratlanul is a mészáros feleségének szavai szűrődnek át: „Egy házasságban a feleségnek sok mindent le kell nyelnie (...)". És talán az sem csupán a gondolattársítások alaptalan játéka, ha a férfi és Á. kapcsolatát az értelmező Szabó Lőrinc Semmiért egészen[17] (1931) című versének prózai átirataként olvassa. Á. alakjában megvalósulni (ez esetben szándékosan nem a „megtestesülni" kifejezést használom) látszik mindaz, ami a versben az óhajtott női odaadás szuperlatívusza. Á. az egyetlen női alak, aki kizárólag pozitív gondolati töltéssel jelenik meg a Perzsiában, és talán nem felelőtlen a kijelentés: az egész Hajnóczy-életműben.

[1]     Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából. In: Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Szerkesztette: Reményi József Tamás. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. (Továbbiakban: Perzsia. A regény szöveghelyeinek oldalszámát a főszövegben, zárójelben jelöljük.)

[2]     Biblia. Újszövetség: 1 Kor. 13, 4-8.

[3]     Vö. Gyuris Gergely: Az olvasó Perzsiába lovagol. In: Hoválettem. Lectum Kiadó, Szeged, 2006, 121-137.

[4]     http://nevenapja.hu/nevek/noi_nevek_a.html

[5]     Vö. Hoványi Márton: Az alkoholtól a delíriumon át a Jelenések könyvéig. In: Tudom. De tudom-e? Hajnóczy-tanulmányok III., Lectum Kiadó, Szeged, 2009, 141.

[6]     Vergilius Maro, Publius: Bukolicák. 10. ecloga (10,69)

[7]     Vö. http://lexikon.katolikus.hu/S/szeretet.html

[8]     http://lexikon.katolikus.hu/S/szeretet.html

[9]     Kiemelés tőlem: M.E.

[10]    http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_ben-xvi_enc_20051225_deus-caritas-est_hu.html

[11]    http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_ben-xvi_enc_20051225_deus-caritas-est_hu.html

[12]    Vö. Urbanik Tímea: A mámor turista-kötele. In: Da capo al fine. Lectum Kiadó, Szeged, 2008, 80.

[13]    Kiemelés tőlem: M.E.

[14]    Demény Péter: A szenvedély vágtája. In: Tudom. De tudom-e? Hajnóczy-tanulmányok III., Lectum Kiadó, Szeged, 2009, 154.

[15]    Hajnóczy Péter: A fűtő. In: Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 57.

[16]    Hajnóczy Péter: A véradó. In: Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Osiris Kiadó, Budapest, 2007,123.

[17]    http://www.youtube.com/watch?v=az2j8zCGN-o&feature=related