Nem tudtam volna odamenni egyedül, még csak hallottam róla, nem voltam ott soha, jó, hogy anya fogja a kezem, és elvezet. Pedig kellett már mennem sok helyre egymagam, olyankor felnőtt vagyok, nem félek semmitől. Ha eltévednék, az nem lenne jó, vagy ha csúnya emberek megkergetnének, vagy el akarnának tőlem venni valamit, de ilyen eddig nem volt, remélem, nem is lesz. Hogy kik azok a csúnya emberek, nem tudom, azt hiszem, hallgatnom kell a megérzéseimre, ahogy anya mondta, de nem tudom, hogy az micsoda. Olyasmi lehet, amit nem tudok, de mégis tudom. Á, az nem lehet, ez hülyeség. Tudtam, hogy eljövünk ide, és tudtam, hogy most, pedig nem is szólt senki. Akkor ez most ilyen? Vagy mondta valaki más? Vagy mégsem tudom, csak kitaláltam? Nem értem, egyszerűen nem értem! De szép az a felhő! Ilyet még nem is láttam. Szóltam anya anyukájának is, de nem nézett fel, azt mondta, az ő nyaka már öreg ehhez, ebben igaza is lehet, mert tényleg nagyon öreg, mert anya is már egy csomó évet élt, én alig ötöt, úgyhogy még gyereknek számítok, pedig nem is vagyok az. Anya sokkal öregebb, mint én, csomószor sokkal többet élt már eddig, és akkor képzelem az ő anyukáját, nem is tudom, hogyhogy még él! Vajon én meddig élek? Mikor fogok meghalni? Ezt senki sem mondja el, pedig biztosan így lesz, aki születik, az meg is fog halni. Én nem is emlékszem arra, hogy megszülettem, sőt nem is emlékszem arra, hogy kisbaba vagyok, szerintem mindig is tudtam járni meg beszélni, pedig azt mondják, hogy nem volt ez mindig így, és mutattak egy fényképet egy kövér kisbabáról, azt mondták, én vagyok, meg egy másikat egy kisebb valakiről, aki tényleg olyan, mint én, megnéztem magam a tükörben sokszor. Akkor ez a születés tényleg így van, és akkor biztosan lesz ez a halál is, ami annyi, hogy én nem leszek többé. Milyen lehet az? El sem tudom képzelni! De valami biztosan történni fog addig, amíg olyan öreg leszek, mint anya. Az még iszonyúan sok idő! Mostanában inkább azt képzelem el, hogy a világ végtelen, ezt hallottam nemrég a rádióban, hogy végtelen. Ülök egy rakétában, és haladok a nagy feketeségben, merthogy van a Föld, aztán a Naprendszer, meg a Galaxis, meg a még több galaxis, ezek ilyen csillagokból, mert a nap is csillag, álló gömböcök, amiknek van karja, és több ilyen van, mint amennyi ember, meg amennyi homokszem a tengerparton. Tényleg nagy lehet akkor, mert sok ember van itt ebben a városban, egy ideig próbáltam mindegyiket megjegyezni, de ahogy kimentünk az utcára, beleszédültem, hiába határoztam el, hogy mindenkinek megjegyzem az arcát. Majdnem kihánytam mindent, úgy elszédültem, pedig utálok hányni, olyan rossz ízű, meg mintha nem is én csinálnám, hanem valaki csinálná velem. Azta, ilyen autót még nem is láttam, de jól néz ki! Anya, odass, milyen klassz kocsi! Jó, nem érdekel, tudom, nem szereted a kocsikat, mert büdösek, és nem is tudsz vezetni, de, tudod, én majd biztosan teherautó-sofőr leszek, vagy űrhajós, vagy focista, esetleg kukás! Egy nagy Kamahármassal elvitt egyszer egy bácsi, olyan magasan ültem, hogy csak na! Végig nevettem, olyan jó volt! Anya akkor nem féltett, pedig a bácsinak rossz arca volt, csak ismertük. Akkor hogy van ez a megérzés? Kukás is akarok lenni, imádom hengergetni a szemeteskukát, de oda anya soha nem enged fel, pedig hívnak a bácsik, akik biztosan nem csúnyák, csak egy kicsit büdösek. Most miért megyünk át a túloldalra? Itt kéne tovább mennünk, jobbra, nem pedig lefelé, a patak mellett. Milyen vicces a neve, miért éppen Szilva? Megkóstoltam, nem is olyan ízű! Sokkal rosszabb, pedig a szilvát se szeretem, még lekvárban sem. Persze, anya nem tudhatja meg, hogy ittam belőle, mert azt mondta, beteg leszek, ha iszom belőle, de nem lettem beteg, úgyhogy nem is tud mindent, pedig azt mondta, amikor megkérdeztem. Ó, persze, megint ahhoz a házhoz megyünk! Ezt utálom: anya itt rágyújt egy cigire, lassan megyünk, megigazítja a szoknyáját, úgy tesz, mintha kavics ment volna a cipőjébe, köhög, és állandóan felnéz, tudom ám, melyik ablakra! Ilyenkor olyan hülye lesz, hogy nem válaszol semmire, mindenre azt mondja, hogy hagyjál már,