2010 ősz
Oravecz Péter
Költő, zenész. Budapesten született 1977-ben, 2004-ben az ELTE magyar szakán végzett. 1993 óta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Kötetei: Mindenség-kalitka (Stádium, 1995), Sehova tanúja (Tevan Kiadó, 1998), Majd Papitiben (Kortárs Kiadó, 2000), Tökéletes délután (P'art Könyvek, 2013) Díjai: Gérecz Attila-díj, Tokaji Írótábor díja, Móricz Zsigmond-ösztöndíj.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Oravecz Péter
Popeye Miskolcon
egykisi tókaha bennemvan
tíznapi günnepi kedvemvan
mígborvana kispolcon
remegekmin takocsonya
miskolcon
A dolgok úgy vannak, hogy eszünkbe jutnak. Honnét és miképp, találgatják az okosak. Megnyitják az elme kapuját, a vészbejáratot, hátha eszükbe jut valami az eszünkbe jutásról, aztán igyekeznek észben is tartani, nehogy a hátsó kapun meglógjon, s akkor oda az ötlet, mi eszükbe ötlött, oda a fogalmi tartalom.
Én úgy vagyok Miskolccal, hogy eszembe juttatják eszembe jutott dolgok. Számomra is rejtély, mi a valódi, el nem hangzott hívószó, mikor álmomból fölráznak és azt mondják: „Miskolc″. Szerencsére ilyen ritkán fordul elő, de ha igazán objektív és tudományos akarok lenni, muszáj egy értelmetlen feltevésből kiindulnom, ellenkező esetben meg kell kérnem valakit, hogy rázzon föl álmomból és ordítsa fülembe, hogy „Miskolc″, vagy ami ennél is rosszabb, el kell játszanom, hogy író vagyok, akinek érzései vannak, s ez önmagában csak annyit jelentene: megtanultam, hogyan éreznek mások.
Ha tehát valóban objektív szeretnék lenni (márpedig nem kenyerem a hazugság, a szubjektivitást pedig az objektivitáshoz vezető egyetlen útnak látom), csupán annyit kell tennem, hogy kitárulkozom minden irányba, terekre és időkre fittyet hányó lehetőségeim átjáróházává válok.
Most egy sötét kapun át polgári szalonba lépek. Átjár egy emlék, egy történet, melynek köznapi értelemben nem lehettem soha szemtanúja. A szobában bársony fotel, benne idős, erősen kopaszodó férfi: se nem fekszik, se nem ül, nem észlelhető lassússággal süllyed a fotel feneketlen mélyébe. Orrán át vér szivárog, mosolyát az irodalmi közmegegyezés a „ földöntúli″ jelzővel tudja le. Mellette szalagos magnó, a tárcsák szenvtelen szorgossággal forognak: „Popeye, a tengerész, hajóját nem éri vész.″ Hogyishívják bácsit agyvérzés segítette át a másvilágra.
Muzsikus nagyapám jóbarátja volt, sokszor hívta át magához borozgatni, olyankor nemcsak berendezési tárgy volt a csipketerítős, ósdi zongora. Az első kancsóhoz klasszikus zenei egyveleg dukált, a másodikhoz szving örökzöldek, a harmadikhoz operettek, kuplék, sanzonok — a háborúkban megkeseredett értelmiség alkoholizmusának látleletei. Hogyishívják bácsinak volt egy mikrofonja, amivel rendszeresen rögzítette nagyapám mulatságos performanszait. Mulatságosnak én gondolom őket, mert bizonyos mennyiségű almabor elfogyasztása után drága elődöm szövegmondása egyfelől Paksi Endre hírhedt nyelvbotlásait idézi fel bennem (www.youtube.com/watch?v=sG1kmJBejbs), másfelől a stikában elkövetett archiváció végleg meggyőzött arról, hogy az öregnek páratlan humora volt — matróz nyelven rögtönzött halandzsái ugyanis utánozhatatlanok.
De úgy fair, ha ejtek pár szót a sors humoráról is. Hogyishívják bácsi magányos borozgatásaihoz nagyapám felvételeit hallgatta, s így e boldog-szomorú dalok megédesítették utolsó perceit. Ám a hullaszállítók a súlyos test cipelése közben leverték a kisszéken harsogó magnót, a szalagok pedig úgy összekuszálódtak, mint a moirák szőtte sors-mintázatok. Nagybátyám (aki végül autóbontó lett, mert a zongoraművészi pályában nem látott akkora lehetőségeket) hogy mentse, ami még menthető, fölnyalábolta az egész miskulanciát, kisollóval szétszabdalta, majd újra összeragasztotta a dalokat, végül pedig átjátszotta az egészet egy 60 perces kazettára, akkoriban ugyanis az volt a legmodernebbnek számító hanghordozó.
Ez a töredékes, elhallgatásokkal zsúfolt idő-mozaik az egyetlen tárgyi bizonyítéka annak, hogy volt egy nagyapám. „Miskolcos kazettának″ hívom, mert a leglehetetlenebb helyeken bukkan fel az „itókás nóta″ egy-egy foszlánya, s így előfordul, hogy Popeye-t, a tengerészt, Miskolcon nem éri vész, de az sem ritka, hogy a vén, budai hársfák Miskolcon suttognak.
Hazudnék, ha azt mondanám, Miskolcról nem jut eszembe más, de hazudnék akkor is, ha nem ismerném be, hogy egy ócska kazetta szemantikailag inkoherens dalai jutnak először eszembe. Honnét és miképp, találgatják az okosak. Kocsonya ide, barlangfürdő oda, én egy számomra tetszetős magyarázattal simán beérem: Miskolc egy varázsige, Miskolc a „Szezám, tárulj″. S ha most kimondom, nagyapámat látom, amint Elmo dalát (www.youtube.com/watch?v=vSYadh2xmcI) játssza zongorán egy harlemi óvodában.
Én úgy vagyok Miskolccal, hogy eszembe juttatják eszembe jutott dolgok. Számomra is rejtély, mi a valódi, el nem hangzott hívószó, mikor álmomból fölráznak és azt mondják: „Miskolc″. Szerencsére ilyen ritkán fordul elő, de ha igazán objektív és tudományos akarok lenni, muszáj egy értelmetlen feltevésből kiindulnom, ellenkező esetben meg kell kérnem valakit, hogy rázzon föl álmomból és ordítsa fülembe, hogy „Miskolc″, vagy ami ennél is rosszabb, el kell játszanom, hogy író vagyok, akinek érzései vannak, s ez önmagában csak annyit jelentene: megtanultam, hogyan éreznek mások.
Ha tehát valóban objektív szeretnék lenni (márpedig nem kenyerem a hazugság, a szubjektivitást pedig az objektivitáshoz vezető egyetlen útnak látom), csupán annyit kell tennem, hogy kitárulkozom minden irányba, terekre és időkre fittyet hányó lehetőségeim átjáróházává válok.
Most egy sötét kapun át polgári szalonba lépek. Átjár egy emlék, egy történet, melynek köznapi értelemben nem lehettem soha szemtanúja. A szobában bársony fotel, benne idős, erősen kopaszodó férfi: se nem fekszik, se nem ül, nem észlelhető lassússággal süllyed a fotel feneketlen mélyébe. Orrán át vér szivárog, mosolyát az irodalmi közmegegyezés a „ földöntúli″ jelzővel tudja le. Mellette szalagos magnó, a tárcsák szenvtelen szorgossággal forognak: „Popeye, a tengerész, hajóját nem éri vész.″ Hogyishívják bácsit agyvérzés segítette át a másvilágra.
Muzsikus nagyapám jóbarátja volt, sokszor hívta át magához borozgatni, olyankor nemcsak berendezési tárgy volt a csipketerítős, ósdi zongora. Az első kancsóhoz klasszikus zenei egyveleg dukált, a másodikhoz szving örökzöldek, a harmadikhoz operettek, kuplék, sanzonok — a háborúkban megkeseredett értelmiség alkoholizmusának látleletei. Hogyishívják bácsinak volt egy mikrofonja, amivel rendszeresen rögzítette nagyapám mulatságos performanszait. Mulatságosnak én gondolom őket, mert bizonyos mennyiségű almabor elfogyasztása után drága elődöm szövegmondása egyfelől Paksi Endre hírhedt nyelvbotlásait idézi fel bennem (www.youtube.com/watch?v=sG1kmJBejbs), másfelől a stikában elkövetett archiváció végleg meggyőzött arról, hogy az öregnek páratlan humora volt — matróz nyelven rögtönzött halandzsái ugyanis utánozhatatlanok.
De úgy fair, ha ejtek pár szót a sors humoráról is. Hogyishívják bácsi magányos borozgatásaihoz nagyapám felvételeit hallgatta, s így e boldog-szomorú dalok megédesítették utolsó perceit. Ám a hullaszállítók a súlyos test cipelése közben leverték a kisszéken harsogó magnót, a szalagok pedig úgy összekuszálódtak, mint a moirák szőtte sors-mintázatok. Nagybátyám (aki végül autóbontó lett, mert a zongoraművészi pályában nem látott akkora lehetőségeket) hogy mentse, ami még menthető, fölnyalábolta az egész miskulanciát, kisollóval szétszabdalta, majd újra összeragasztotta a dalokat, végül pedig átjátszotta az egészet egy 60 perces kazettára, akkoriban ugyanis az volt a legmodernebbnek számító hanghordozó.
Ez a töredékes, elhallgatásokkal zsúfolt idő-mozaik az egyetlen tárgyi bizonyítéka annak, hogy volt egy nagyapám. „Miskolcos kazettának″ hívom, mert a leglehetetlenebb helyeken bukkan fel az „itókás nóta″ egy-egy foszlánya, s így előfordul, hogy Popeye-t, a tengerészt, Miskolcon nem éri vész, de az sem ritka, hogy a vén, budai hársfák Miskolcon suttognak.
Hazudnék, ha azt mondanám, Miskolcról nem jut eszembe más, de hazudnék akkor is, ha nem ismerném be, hogy egy ócska kazetta szemantikailag inkoherens dalai jutnak először eszembe. Honnét és miképp, találgatják az okosak. Kocsonya ide, barlangfürdő oda, én egy számomra tetszetős magyarázattal simán beérem: Miskolc egy varázsige, Miskolc a „Szezám, tárulj″. S ha most kimondom, nagyapámat látom, amint Elmo dalát (www.youtube.com/watch?v=vSYadh2xmcI) játssza zongorán egy harlemi óvodában.