A cellában akkor már lehettünk vagy öten; én abban a kék munkaköpenyben, mely éppen rajtam volt, amikor az egyetemen letartóztattak. Közel három hetet töltöttem már elzárva a külvilágtól a megyei rendőrkapitányság Zsolcai kapunál fekvő épületében, melyben a forradalomig az államvédelmi hatóság főosztálya is működött.
    Alig négy hónapja volt, hogy 1956. október 26-án a déli órákban ott álltam ugyanezzel az épülettel szemben, a Búza tér sarkán. Már elvitték a délelőtti sortűz halottait és sebesültjeit. A mészárlás hírére beérkező ormospusztai bányászok már berobbantották dinamittal az épület kapuját. A tömeg már megrohamozta és elfoglalta az épületet. Fél tucat ávéhást meg rendőrt lincseltek meg. Én már csak a végét láttam. A fenyegetően kiáltozó emberek között úgy éreztem: elég lenne, ha valaki énrám is rám mutatna.... A szabadság reménye összefonódott a gyalázattal.
    Akkor még nem tudtam, hogy ugyanebben az időben, tőlem másfél kilométerre, a Bartók téren agyonvertek, és a szovjet emlékműre akasztott rendőrtiszt mellé felhúztak egy másik embert is, aki megjegyzést mert tenni a gyilkosságokra. Hiába próbált menekülni. A kötél kétszer leszakadt a súlyos test alatt, aztán lemeztelenítették az altestét, hogy mindenki lássa, körül van metélve.
    Ő (akiről szó van) látta azt az embert, Freimann Lajost, akkor, élete utolsó pillanatainak egyikében: „...a Széchenyi utcán jöttem éppen a Városház tér felé, s rohant szemben velem eltorzult arccal, be a szállodába, ahol lakott, de már hozták is ki a szálloda előcsarnokából.″ Akkor nem tudtam róla, hogy ő látta ezt; erről sokáig nem beszélt az sem, aki csak szemtanú volt. Ő is csak negyven évvel később írta meg.
    Túl voltam három kihallgatásomon, amikor összekerültem vele. Minden cella tele volt letartóztatottakkal; néha egyeseket elvittek, helyettük újak jöttek, tehetetlenül vártuk a sorsunkat. Senkinek sem küldhettünk értesítést, hogy hol vagyunk.
    Bizonytalan vagyok az emlékeimben. Rövid ideig lehettem vele egy cellában, nem volt több egy, legfeljebb két napnál. Valamivel 1957. március 15-e előtt történt. Abban az akkori, szorongó állapotomban különös módon mégis örülni voltam képes, amikor a cellánkba került. Valami olyasmit is mondott, amivel meghatott. A fejemet említette, valami olyasmit, hogy hogyan tehették, hogy a fejemet ütötték?
    Azért gondolom, hogy március 13-a körül lehetett, mert arra az időre esett a második, nagyobb letartóztatási hullám. Ránk, egyetemistákra már február 20-án sor került, de még csak a főpróba alanyai voltunk. Salgótarján környékéről érkezett a karhatalom teherautókon az egyetem és a diákszállók elé. A zöld, vattázott egyenruhás fegyveresek leugrálva a járműveik platóiról, futólépésben fejlődtek föl, és vették fokozatosan körbe az egyetem területét. Mintha bárkinek eszébe jutna ellenállni vagy menekülni. Aztán csatárláncot alkotva, dobtáras géppisztolyaikkal lövésre készen megindultak az épületek felé. A főépület egyik ablakából figyeltem őket, és elfogott a homályos előérzet, hogy alapvetően meg fog változni az életem. Húszéves se voltam. Még mindig, mindannak ellenére, ami addig történt, nem tudtam igazán elhinni, hogy mindaz, ami előttem kibontakozik, lehetségessé fog válni. Hogy minden lehetséges. Amikor az első rajvonalak elérték a mi épületünket is, valami ösztönös késztetéstől hajtva hagytuk el a szobákat, hogy nagyobb tömeget alkotva várjunk a sorsunkra. Mintha ez biztonságot adhatna. Az épületben tartózkodó többi hallgató is így érezhetett, az előadótermek előtti térségek fokozatosan megteltek a tehetetlenül várakozókkal. A lépcsőn előre szegezett fegyverrel feljövő, zöld, elől csúcsos sapkás karhatalmisták mindenkit behajtottak a nagyelőadókba, felolvasták a névsorokat. Akiknek a neve elhangzott, annak ki kellett lépnie, és átkísérték őket az egyik diákszállóba. Már ott verni kezdtek.
    Azért se kerülhetett korábban vagy később a cellámba, mert néhány napra rá, 1957. március 14-én kora este már átszállítottak a határőr-laktanya pincéjének fűtetlen celláiba. A jégvirágos falak között vagy tizedmagammal a betonon fekve töltöttük el az éjszakát, miközben a lerészegedett munkásőrök ki-kiszólítottak valakit a cellákból, és ütlegelték. Még mindig furcsa volt, ahogy nálam 20-30 évvel idősebb, a szememben felnőtt és erős férfiak hogy tudtak vinnyogni a gumibotos csapások alatt. Másnap délelőtt átszállítottak a kistarcsai internálótáborba.
    A nevét már ismertem, ezért is örültem meg neki. Egy írónak örültem. Olyasféle öröm volt, mint amikor az ember szabadlábon találkozik valakivel, akivel szívesen beszélget. Pedig lehet, hogy gondolkodásunkat valójában szakadékok választják el. Érdekes, hogy ez az öröm mennyire független volt a körülményektől.
    A zárkatársak többsége politikai volt, rajtam kívül még ketten lehettek csak az egyetemről, és volt köztünk egy közbűntényes is. Vele is, a többiekkel is sokat beszélgettünk. Neki azért örültem, mert vele egészen másról is beszélgethettem. Értelmeztük az életünket, azt, ami velünk történt. Már csak arra a fellélegzés- szerű érzelmi állapotomra emlékszem halványan, amely a gondolataink cseréjét kísérte.
    Nem tudom egészen pontosan felidézni, miért mondta azt a fejemről, amit mondott. Csak következtetek. Elmesélhettem neki is, hogy mi történt a három kihallgatásomkor. Hogyan ütött a nyomozó. Mennyire erős tenyere volt, és én mennyire féltem és sírtam. Miért másért tehetett volna megjegyzést arra, hogy ütötték a fejemet?
    Mindez amúgy a többiek előtt zajlott, ráadásul akkorra már voltunk vagy heten-nyolcan abban a hat négyzetméteres, mára a felismerhetetlenségig átalakított pincehelyiségben, körbeülve és állva a középen levő priccset. Nem tudom, hogyan viselkedtek akkor éppen a többiek, bizonyára vagy hallgattak, vagy köztük is voltak, akik közben egymással halkan beszélgettek. Nem rémlik, hogy a mi beszélgetésünkbe bárki bekapcsolódott volna. Olyan emlékem van róla, mintha csak ketten lettünk volna, pedig mindvégig abban a túlzsúfolt zárkában tartózkodtunk.
    Arra is emlékszem, hogy veszteségnek éreztem, amikor együttlétünk feltehetően második napjának délutánján továbbvittek. Hogy nem beszélgethettünk tovább.
    Csak négy évvel volt idősebb nálam, de akkor ez sokat számított.
    Azóta se találkoztunk.
    Megőrzött-e mindebből valamit az emlékezete? És tudja-e, hogy továbbra is minden lehetséges?