Ezerkilencszáznegyven május tizenharmadikán New York-ban előadták

Bartók Béla Kontrasztok című művét. A zongoránál maga Bartók Béla ült,

hegedűn Szigeti József, klarinéton Benny Goodman játszott

Koncert előtt pár perccel, a színpadra vezető hosszú, elég gyengén megvilágított folyosó egyik sarkában Szigeti halkan hegedűjének hangolásán finomított, kicsit arrébb Bartók és Goodman beszélgettek.

B.G.: −  Mit szeretnél, szeressenek vagy inkább értsenek?

B.B.: − Az is elég, ha életben hagynak.

B.G.: − Miért nem mosolyogtál egyszer sem a próbák alatt?

B.B.: − Mosolyogtam. A verbunkosnál, a nyolcadik ütemnél.

B.G.: − Csak ott?

B.B.: − Alapjában véve sokat mosolygok, igaz erre elég későn jöttem rá. Sokáig hittem, hogy az, amit az arcomon most is látsz,…nos, az tulajdonképpen üvöltés. De nem az volt. Mosoly.

B.G.: (klarinétját a háta mögé rejti, ellép Bartóktól, résnyire nyitja a színpadra vezető ajtót, kinéz, majd hirtelen becsukja, s visszalép Bartók mellé ):

− Valójában mit jelenthet ez?

B.B.: − Semmi különöset. Ők örökre ott, mi meg örökre itt.

B.G.: − Márminthogy művészet?

B.B.: − Nem, inkább szegénynegyed.

B.G.: − Láttam egy nagyon öreg asszonyt a negyedik sor közepén, egy óriási retikült szorongat az ölében. Vajon mi lehet benne?

B.B.: − Púder, rúzs és gyötrelem.

B.G.: − Az nem inkább a mi hazugságunk?

B.B.: (kinyújtózik, sóhajt, majd összekulcsolja ujjait és enyhén megfeszíti őket): − Az csak reklámfogás. Élelmes ügynökök találták ki. Halat árulni is gyötrelem, meg zongorázni is. Nincs más különbség, csak a stílus.

B.G.: − Hogyan fogsz ma este játszani?

B.B.: − Félelemmel.

B.G.: − Ettől a közönségtől félsz?

B.B.: − Nem.

B.G.: − Ezek nagyon hálásak, hidd el nekem.

B.B.: − És ha az a mosoly az arcomon nem is mosoly, hanem üvöltés?