1967 őszén vagy 1968 tavaszán − mindenesetre jó idő volt − a Bimbó kocsma kerthelyiségében ültünk egy este a nagylombú fák alatt sörözve, Gereben Tamással és más barátainkkal, akikkel osztály- (és reménybeli gimnáziumi) zenekarunkat alkottuk. A beszélgetés egy pontján Gereben, aki ismerte valahonnan, odahozott egy vékony, nagyon élénk viselkedésű és szőke fiatalembert, aki Baksa-Soós János volt. Nagyon élvezetes, szellemteli, sok nevetésssel tarkított beszélgetés lett belőle, melynek során Baksa említette, hogy éppen zenekart szervez Kex néven, és lehet, hogy majd számít ránk benne.

  Ebből aztán semmi sem lett, a Kex viszont 1968-ban megalakult, és befutotta pályáját. Erről számos visszaemlékezés és egyéb írás olvasható, s kultúrtörténetileg érzékeny elemzés található róla Sebők János és Jávorszky Béla Szilárd „A magyarock története I.” című kézikönyvében. A lávaerővel előtörő fiatal alkotókedv az akkor eszmélkedő generációkból jobb sorsra érdemes zenekarok és művészi alkotóközösségek százait lökte életre országszerte, amelyeknek a megfélemlítése és felszámolása, száműzése fokozatosan, évek alatt tudott csak megtörténni. Baksa-Soós János ma már nem szívesen beszél erről a korszakáról, mert lezártnak tartja, és sok társától eltérően irtózik a legendaképzéstől. Bizonyos azonban, hogy az ő nevéhez fűződik a hatvanas-hetvenes évek zenei-művészi kultúrájában a koncertszituáció performansz-, ha tetszik, színházi szituációvá tágítása, s e valódi zenei happeningek során a nyelvi, gesztuális, akcionális (tehát helyzetteremtő, dramaturgiai) és vizuális dimenzió beépítése az így összművészetivé váló, mégis populáris térbe. Rövid, de intenzív jelenléte így a szabad magyar művészet e kivételes korszakában meghatározó maradt mind általában véve, kultúrtörténetileg, mind az akkor eszmélkedő későbbi művészek indulásában.

  1971-es távozása az országból nemcsak földrajzi, de belső emigráció is volt. Baksa-Soós csendben, de a rá jellemző belső izzással képzőművészként kezdett dolgozni, egyéni spirituális világott alakított ki az évek során, s a festmények és szobrok-kisplasztikák éteri világát mindig ötvözte a rá jellemző szeszélyes invencióval, s mindezt egyre inkább egy kozmikus világkép terében formálta tovább. Ritka, de jelentős visszatérései során kiállításai nemcsak e műveket, hanem a köréjük és általuk megszervezett, konkrét, spirito-vizuális teret is reprezentálták (Dorottya Galéria, 1996, István király Múzeum, 2007). E tér könyves rekonstrukciója persze nem könnyű feladat, de kiállítási katalógusai, illetve a nemzetközi vizuális művészeti élet közegében alkotott albumai sikeres kísérleteket tesznek erre.

  Január (hosszú ideje így nevezi magát) persze a zenével sem hagyott fel − de azt is e buddhisztikus, kontemplatív magányban, egyedül és kiscsoportos formákban gyakorolja. Mélabús és a szépség iránt fogékony hangja és énektechnikája magabiztosan minimalista gitárjátékával párosulva egy időtlen, mégsem koridegen trubadúr-költészet szellemi pozícióját mutatja, amelyben, mint címként is írja, „Elöl a test, utána a szellem”.

  Régi dalszerzői és elmúlt időkbeli írói-költői munkái ugyanennek az állhatatos, vibráló és átszellemült testnek a gondolatait, ön- és világértelmezéseit formálják az írott és beszélt nyelv eszközeivel.

  A tennivalók tere és ideje mindig nyitott.

Izinger Kati: Baksa-Soós János képei elé 

Festmények és installációk 

A Hajós naplóból és zenei munkák