A kérdésre két válasz is létezik. A rövidebb úgy szól: azért, mert Budapesten születtem, és a keresztségben a Gábor nevet kaptam. (Ezzel dolgozatom témájának felével készen is vagyok. A másik felét is majd csak megoldom valahogy.)

A hosszabb válasz úgy kezdődik, hogy éppenséggel lehettem volna. Apai ágon afféle hétszilvafás felvidéki nemesi családból származom, a Zsillék büszke nemzetsége a Nyitrához közeli Nemeskajalon fészkelt. Kutatásaim szerint két egyenes ági ősöm kereken 1600-ban kapott kutyabőrt, Lipót császárnak tett szolgálataikért — szerencsére arról nem készült feljegyzés, hogy mégis miféle szolgálatokról volt szó... Trianont követően, amikor is a történelmi szlovák-magyar barátság új lendületet kapott és hevesen fellángolt, dédapámékat marhavagonba zárva útnak indították a csonka haza felé. E tréfát a mai napig kedélyesen lakosságcserének becézik — mintha a felmenőim legalábbis összebeszélhettek volna egy borsodi szlovák famíliával, hogy aszongya „Ide hallgass, Bohumil, cseréljünk házat!″ Dédapámék a „két család, egy vagon″ akció keretében utaztak, és a vonat egyenesen Miskolcig vitte őket, vagyis Miskolc városa maga volt a kapu, az új élet kapuja. A Tiszai pályaudvaron, a peronon mindjárt lefényképezték őket. A fotó ma is megvan egy széljegyzetekkel ellátott albumban, onnan tudom, hogy a Martiny család oldalán utaztak. Dédszüleim mellett a három gyerek, közöttük az akkor tizennégy esztendős Lajos nagyapám, aki fickósan üldögél a vagon lépcsőjén; és mindenki öltönyben-nyakkendőben, kosztümben, olyan csinosan, mintha éppen színházba indulnának. És a legfurcsább, hogy a tekintetük bizakodó, már-már derűs, semmi tragikus póz a hátrahagyott élet romjai miatt, semmi szenvelgés.

Így történt, hogy Lajos nagyapám Miskolcon cseperedett, pontosabban Diósgyőrött, és bányamérnök lett: 1933-tól üzemvezető a borsodi szénmedence bányáinál, később a borsodi bányakerület igazgatója. Amikor az évek múlásával túltengett benne a szépirodalmi ambíció, ő bizony nem szabott gátat az ihletnek, és 1962-ben megalkotta élete fő művét: az esszét, amelynek a meglehetősen lírai Telepítéstervezési gyakorlatunk néhány időszerű feladata mélyművelésű szénbányáinkkal kapcsolatban címet adta, mi több, a Bányászati és Kohászati Lapok hasábjain közkinccsé tette. Persze, előtte még eltöltött két évet az elvtársak vallatópincéjében és börtönében, azzal a váddal, hogy ő egy álruhás imperialista ügynök, aki főmérnökként szabotálja a dicsőséges ötéves terv túlteljesítését — mivel a pártközpontban hasra ütéssel megadott százötven százalék helyett a kitermelés mindössze száztíz százalékosra sikeredett. Az ötvenes évek szolgálatkész miskolci sajtója igencsak cifrákat írt Zsille főmérnökről.

Rettentően csapongok, hiszen az egész históriának az a lényege, hogy nagyapám a harmincas évek végén, Miskolcon feleségül vette Hibbey Albert uramék Katalin lányát. Ez a Hibbey amúgy egy jó kis csinált név: eredetileg Hosztják volt, akkora tót, mint ide Lacháza, de ahogy az már csak lenni szokott, ez esetben is rablóból lett a legjobb pandúr. Hibbey Albert bányamérnök úr, az én másik dédapám amúgy jeles ember volt. A Liptószentmiklóshoz közeli Hibbén született (e falu templomában nyugszik a vitéz Balassa Bálint), de a miskolci egyetem jogelődjénél, Selmecbányán folytatott tanulmányai végeztével, 1905-ben a diósgyőri vasgyár barnaszénbányáinál helyezkedett el. Hosszú élete végéig Diósgyőrött is maradt, a vasgyár összes bányájának központi igazgatójaként vonulva nyugdíjba. Közben röpke kitérőként létrehozott egy bányatelepet Mucsonyban, amelyet róla kereszteltek el, és jelenleg is Alberttelepnek neveznek. Alberttelep ma Szuhakálló településrésze; Szuhakálló Sajószentpéteren túl van, vagyis napnál világosabb, hogy a Szentpéteri kaputól indul arra az út. Hibbey Albert bányaigazgató megúszta a börtönt, de csak azért, mert 1939-től nyugdíjas volt. Fia, Hibbey Barna viszont éppen kellően ifjú volt ahhoz, hogy jól lecsukják.

Apám 1943-ban született Miskolcon, kétéves volt, amikor Diósgyőrt a városhoz csatolták. Ettől függetlenül én mindig csak diósgyőri történeteket hallottam tőle a Szinva patakról, az Avasi kilátóról — és persze a stadionról, ahol a mai napig ott virít a lelátón a felirat: „Makukázni tilos!″ (Vagyis szotyizni.) Városkapukat nem emlegetett, még a Győri kaput sem, annál inkább a Földes Ferenc Gimnáziumot, a Földest, ahol érettségizett. Azután Pestre került, az ELTE Természettudományi Karára; ezt Hibbey nagyanyám járta ki Ortutay Gyulánál, akivel egy évben született, és akit még a szegedi egyetemista időkből ismert. Szükség is volt Ortutay korábbi miniszteri kapcsolataira, mert apám ikszesnek minősült, tekintettel nagyapám börtönviselt múltjára. Amikorra apám megszerezte a geológusi diplomáját, nagyszüleim már a fővárosba költöztek, méghozzá az Aranycsapat jobbfedezete, Bozsik Cucu egykori tágas budai lakásába. S mivel apám néhány évvel később egy pesti lányt vett nőül, aki hozományként pesti lakást is kapott, családunk miskolci jelenlétének sorsa megpecsételődött.

Lehetne tucatnyi okom hát, hogy Miskolcra látogassak. Néhányszor meg is tettem, de valahogy nem alakult ki lelki kapcsolat. (Már semmi se a régi, sőt már a régi se a régi.) Viszont egyszer utamba került egy nő. Valami vonatra vártam, két és fél óra volt a csatlakozásig, döglesztő nyár, hát kitaláltam: bevillamosozom a központba. A pályaudvartól egy megállóra, magányosan vártam a rozoga szerelvényt, amikor felbukkant egy harminc körüli nő, és szende mosollyal hozzám lépett:
    — Zoltán?
    Nézegettem, ugyan legyek-e Zoltán. Csúnyácska teremtés volt, kissé lestrapált: festett szőke haj, túlsminkelt arc, nikotintól megsárgult fogak, harsány rúzs...
    — Gábor vagyok.
    — A hirdetésben az áll, hogy Zoltán.
    Rövid csend.
    — És pontosan ez a személyleírás...
    — Sajnálom.
    Néhány méterrel arrébb lépdelt, várt. Végül felbátorodott és visszajött:
    — Biztos, hogy nem Zoltán?
    Nahát, lám csak, még mindig nem késő. A rúzs felkenődött a szemfogára. Én lennék Zoltán, az ő Zoltánja, beülnénk valami presszóba, megismerkedni, egy valódi találkozás, egy bimbó, és kezdetét venné egy kapcsolat, az egész élet... Hanem akkor eszembe jutott, hogy nyolc és fél év múlva a Spanyolnátha főszerkesztője majd azt mondja: legfeljebb hatezer leütést írhatok, s már így, bimbózás nélkül is hatezer-kétszáznál tartok...
    — Sajnálom.