A lányt Editnek hívták, a fiút... Mindegy. Ugyanabban a kórházban laktak. A kórház pedig egy falu háromszáz esztendős, kétemeletes kastélyában működött. Körötte erdők, parkok, virágoskertek, gesztenyefás sétányok. Kazán- és kertészház, mosoda, játszótér, garázsok. És a szolgálati lakások. A fiú szerette a kórházat, de akkoriban nem tudta ezt. Pedig voltak jelei. Kamaszkorában a közeli fővárosban vállalt nyári munkát. Elvadult, háborús grundokon bokrot irtottak, lapátolták a sittet. Negyven évvel a háború után. A közeli banda tagjai rendre odajártak, ahol ők dolgoztak. Vonzották őket a lányok. A bandában volt egy okos srác. Mindenütt van ilyen. Az örök mindentudó. Aki sokat olvas, mégis mindig ugyanazt, Cion bölcseitől a solingeni rémig, Tibeti halottaskönyvtől a Lázálmok atlaszáig. Állandóan mesélt vagy felolvasott. A lányok körbeülték, úgy hallgatták. Egyszer éppen a kórházról tartott kiselőadást. Arról, amelyikben Edit és a fiú lakott.
    Szanatóriumnak hívják, mondta, pedig siralomháznak, gyilkos elfekvőnek kéne nevezni. Aki oda bekerül, annak vége. Mert ott az orvosok ölnek. Ahelyett, hogy gyógyítanának. Onnan még senki nem jött ki élve. Szervkereskedelem is van. Kilóra kimérik az embereket. Egy kiló máj, egy pár vese. Mindenre van vevő.
    A fiú nem bírta szó nélkül.
    Hülyeségeket beszélsz, mondta.
    A srác sem hagyta annyiban.
    Egy erdőben van ez a hely, győzködte a körülötte ülő lányokat. A bátyám, aki sofőr, látta. Egyszer járt odabent. Koporsókat vittek. Akkora kazánháza van, mint egy gyárnak. Ott égetik a hullákat.
    Akkor minek a koporsók, kérdezte gúnyosan a fiú. Baromság az egész.
    Amikor elárulta, hogy abban a kórházban lakik, azt mondták, hazudik, és megverték. A verés nem izgatta, de a kórházat és az anyját szerette. Az anyját, aki orvosnő volt. Adjunktus asszonynak szólították. Edit anyja a mosodán dolgozott, de ennek nem volt jelentősége. Nem számított, kinek mi az anyja vagy az apja. Hároméves koruk óta voltak barátok. Szerelem volt? Talán az is. Olykor. Barátság biztos. Amit el szeretnék mesélni, az hét-nyolc esztendős korukban történt. Felmásztak a hullaház hátsó fala mögé: meglestek egy boncolást. A hullaház sárga volt, mint a templomok. A kazánház mögött, a domboldalnak támaszkodott. Hátsó szellőző ablakai a mennyezet alatt nyíltak a talajszintre. Onnan leskelődtek ők. Hasra feküdtek az elvadult bodza közt a csalánerdőben. Hőség volt, szúrós gyomszag. Hátukat égette a nap, könyökük alatt törött cseréptörmelék, karjukat csípte a csalán. Messziről egy francia sanzon hallatszott. Akkor még nem tudta, hogy sanzon, nem tudta, hogy francia, hogy Piaf. A halott egy férfi volt. Alig láttak valamit a fehér köpenyes alakok közt, de annyi is elég volt. Néhány óra múlva sápadtan bámultak egymásra a kertészház csurgásnyomokkal térképezett üvegtetején gubbasztva.
    Láttad a fütyijét?
    A kislány nem válaszolt, csak bólintott.
    Fújj, mondta később. Többé nem érdekel a tied sem.
    A fiú megvonta a vállát. Gyáva vagy, mondta. Eddig nem hittem, de most már tudom. Minden lány gyáva.
   Kertuska, az öreg kertésznő közeledett a locsolócsővel, így hát lecsúsztak a vassíneken, felrohantak a nagy fűzfához. Este a fiú csak nyámmogott, piszkálgatta a vérvörösre sült virslit, a kedvenc ételét. Éjszaka felriadt álmából. Külön szobában, inkább csak amolyan kamrácskában aludt.
    Anya, kiáltotta ijedten, mi ez a hang? Fülelt, majd ismét kiáltott. Anya! Mi ez?
    A két szobával odábbról érkező válasz meglepte.
    Semmi. Csak a sötétkapu.
   Ezen úgy elgondolkodott, hogy elnyomta az álom. A kislány egész éjszaka sírt, hetekig nem mert sötétben maradni, lámpafény nélkül elaludni. Bevallotta a szüleinek, hogy mi történt, ezért eltiltották a fiútól, de néhány hónap múlva ismét együtt játszottak. Tekeregtek az erdőben, padlásokon bujkáltak, a kazán vashágcsós téglakéményéről ugráltak a szénporba, lóherében heverve bámulták a nyári felhőket. Hallgatták a harangszót, ami délben úgy röpült a gesztenyefák fölé, mint az angyalok. Ha méhecskére léptek a fűben, kiszívták egymás talpából a fullánkot. Évek múltak el. A kalandról nem beszéltek, lassan elfelejtődött. Hogy ki költözött el hamarabb? Nem tudom. Mindegy. Harminc év múlva a férfi magányosan bolyongott egy idegen városban, ahová temetésre utazott, ám elnézte a dátumot, és amikor a temetőben bóklászva meglelte a friss sírt, a hervadó virágok dögbűzében, a gyom szúrós szagában, a város felől szivárgó sanzon dallamában feltámadt a múlt. Eszébe jutott az a nap, a boncoló orvosok fehér köpenye, köztük az anyjáé. Eszébe jutott a halott férfi, aki talán harminc sem volt, eszébe jutott a nemi szerve, hogy milyen nevetségesen, hasznavehetetlenül lógott, érezte a könyöke alatt a törött cserepet, érezte a csalán égető csípését, eszébe jutott a kislány is, olyan volt, mintha ott feküdne mellette, érezte a nyakában a haja csiklandozását, érezte a sóhaját, és hogy amint a szikék, csipeszek dolgozni kezdenek, a karjába mélyeszti a körmeit. Éjszakára is a városban maradt, és ahogy vacsora után az étteremből a szállodája felé ballagott, elkeveredett.
    Jó helyen jár, mondta a férfi, akitől eligazítást kért. Sétáljon át a Sötétkapun. Ott, a sárga ház alatt. És már ott is van.
    Éjszaka felriadt álmából. Felült az ágyban. Nem biztos, de talán kiáltott is. Csend volt, az idegen város zajai nem tűntek félelmetesnek. Úgy érezte, tudja, mit kiáltott neki akkor régen, félálomban az édesanyja.
    Semmi baj. Csak a szél fütyül.