Miért épp Miskolcra? Nincs is olyan hely. Vagy túl kicsi. Húzom a szám, utálok mindent, legfőképp magamat, sovány vagyok és szemüveges. Gyorsan nyúltam meg, már százhetvennégy centinél verem az ajtófélfát, és alig nyomok ötven kilót. Rendszeresen elájulok. Legalábbis majdnem. Elsötétül minden, csillagokat látok, érzem, amint kiszalad az erő a tagjaimból, megbillenek, de aztán valaki belém karol, megfogja a tarkóm, nyomjam hátra a fejem erősen. Tudom, hogy nem szabad eleresztenem a világot, nyomom. Borogatnak, tartanak, anyám kivizsgálásokra cipel, az idegorvosnál csukott szemmel kell fél lábon állni, de a szemem a bűnös, ezt derítik ki. A hajamat szasszonra nyírták, göndör bilifrizura, azzal a műanyag csúnya szemüvegkerettel.
    Balatonra jártunk nyaralni, Szabadi-Sóstóra. A Balatont akartam. Nem, mintha olyan jól éreztem volna magam ott. Néha igen, amikor még nem tudtam úszni, de besétáltam egész addig, míg ellepett, és kifelé anyámtól akkora taslit kaptam, hogy visszhangzott a part, vagy amikor csak blúzban fürödhettem, mert kis vörös pöttyök leptek el, allergiás vagyok a napra, mondták, nem bírom a fényt, bunkert kellett építeni, onnan lestem a napot meg azokat, akik nem allergiásak rá.
    Miskolctapolca véletlen jött a sorba. Abban az évben anyámék nem voltak a vállalatnál pixisben, nem álltak be a pártba, nem nyaliztak, mentek a csókosok Balatonra, nekünk Miskolctapolca jutott. Azt mondták, lesz barlangfürdő, a közelben Miskolc az Avassal, átsétálunk a Sötétkapun, lehet menni Lillafüredre, van kisvasút, végre nem az a szokványos balatoni lángosfalás.
    Anyámék mindig rettentő idegesen készülődtek, apám csapkodta a bőrönd fedelét, ráült, hogy be tudja csukni, anyám szalvétába párizsis kenyereket pakolt, nem maradhatott ki sem otthoni kávéskanál, szupertermosz, sem a nyugtatók és szívgyógyszerek. Ilyenkor igyekeztem nem figyelni, ahogy hatalmas ribillióval csörtetnek le-föl a lakásban, halálosan összevesznek, eltervelik a válást, ha hazajöttünk, egymás fejéhez vágnak minden elhallgatott sérelmet, a nőt az udvarban, aki anyám legjobb barátnője volt, és mikor apám épp állástalanul lébecolt a házban, kikezdett vele, sőt anyám szerint megtörtént a visszavonhatatlan és megbocsáthatatlan is, anyám elviselhetetlen kiborulásait és gyenge idegrendszerét, nagyapám sértéseit, apám iszákosságát, és persze velem is volt mindig valami, láb alatt voltam, lusta, lassú, szemtelen, ami épp a szájukra jött. Az utazás nagyjából ebben a hangulatban telt el, néha megszakította egy-egy tájkép, egy poén, egy még el nem mesélt csőszeres történet, mert ami megmentett minket a végítélettől, az a humor volt, hogy szerettünk nevetni, magunkon, egymáson, az egész gyogyós világon.
    Az üdülőben baráti családok dőltek jobbra-balra a társalgóban, sakkoztak, kihajtogatták a társasokat, már átöltöztek, színes mackójuk alatt fürdőruha, hogy ebéd után közvetlenül mehessenek a barlangfürdőbe, amit még senki sem látott, képzelni sem tudtuk, mi az, borzongással teli izgalommal gondoltunk a cseppkövekre, a barlang sötét mélyére, a langyos vízre, amiben két tempó után kifullad az ember.
    Anyámék barátai ott és akkor egy kétgyermekes család volt, magas vékony anya, apa, és fiú-lány ikergyerekek. Anyámék nem ápoltak senkivel mély barátságot, alkalmanként összegyűltünk ezzel-azzal, mulattunk, nevetgéltek, aztán az évek során ezek a baráti társaságok kikoptak mellőlünk, egyre kevesebb lett belőlük, és egyre kevesebbszer engedtük őket a lakásba, kifejezetten szilveszterkor vagy évfordulós ünnepeken. Anyám tartotta a távolságot, bizalmatlansága az udvarbéli barátnő miatt sosem enyhült. Apám még halála előtt pár évig sakkozgatott az alsó szomszéddal, aztán az egyszer csak szélsőséges politikai nézeteket kezdett hangoztatni, amit apám jó ízléssel túlzásnak és visszataszítónak értékelt, attól kezdve berekesztette a sakkot. Bezárultak, eltüntették maguk mellől a környezetet, veszélyes volt, gonosz, számító vagy csak unalmas, jobb volt nekik magukba zártan.
    Szimpatikus család volt a tapolcai, azonnal összebarátkoztam a két, nálam három fejjel alacsonyabb, sok évvel fiatalabb ikerpárral. Nyaraláskor nem volt apelláta, azzal kellett barátkozni, aki ott volt. Bújós, közvetlen gyerekek voltak, és bár felnőtt magasságú, még én is gyerek. Egypetéjű ikrek voltak, ha nem lett volna külön nemük, bajban lettem volna a viszonylatokkal. A lánnyal a trécselős, játékos barátkozás jólesett, ugyanez fiúban már másképp érintett. És furcsa rágondolni, de valóban érintett. Szó szerint beleszerettem abba a fiúba. Kicsi volt, de édes szavakat búgott, bókolt, mint aki hódítónak született, levett a lábamról fél perc alatt. Kalimpált a szívem a közelében, vágytam az újabb és újabb jeleket, a kedvességet, miközben szégyelltem magam, hogy olyan kicsi, annyival fiatalabb, nagy ló vagyok, ezt gondoltam, lakli, ahogy anyám mondta mindig, hogy képzelem ezt, tiszta hülyeség. Megváltoztam a jelenlétében, szép akartam lenni, ha tehettem, levettem a szemüvegem, másképp hajoltam, jártam. És hódolóm, kívülről mókás képet festhettünk, ölelgetett, csókolgatott. Nem tudom, miként, hogyan hidalta át a három fej különbséget, és miért nem kattant nekem akkor, hogy azért ezt nem volna szabad, de amikor rágondolhattam volna, benne voltam már nyakig.
    Anyámék és a többiek persze nem vettek észre semmit az egészből, nevettek rajtunk, vicces volt nekik, ahogy dörgölődzik, nem látták rajtam, mennyire sajog a szívem, mert nem volt szabad sosem megmutatni, hogy kislány vagyok, kiszolgáltatott, törékeny lény, aki valamiért ott és akkor fiatalabb és éretlenebb volt, mint az a fiú, akinek már voltak szavai, módszerei, technikája a szeretéshez. Nem ismertem a lányos viselkedés titkait, nem tudtam, mit kell mondani vagy csinálni, hogyan kell elfedni vagy épp megmutatni az érintettségem. Titkolni kellett, az volt az egyetlen védelem, már akkor és ott volt valami, amit titkolni kellett.
    Átmentünk Miskolcra, sétáltunk fel az Avasra anyámékkal, poros és szemetes ösvényeken. Olyan kicsi volt az a hegy, annyira érzelemmentes és sivár. És mi annyira egyedül voltunk hárman ott. A parkban is, mikor visszaértünk Tapolcára. Egy padon fényképezkedtünk, apám anyámmal, én apámmal, én anyámmal. Nem ültek közel, nem karolták egymást, inkább látszódtak egymáshoz hasonuló, korosodó testvéreknek, mint párnak. Apám engem ölelgetett. Zavarban voltam, hogy miért nem az anyám, leemeltem a kezét a vállamról, finoman eltoltam magamtól, bűntudatot éreztem és viszolygást... És akkor megmentőként a távolban megjelent a tapolcai család. Hirtelen jó volt élni, helyére került minden, ami elcsúszott, elmozdult, félresiklott. Elindultunk feléjük, én botladoztam a kavicsokon, apám tréfált, nevettünk, és én azt éreztem, hogy elárul ez a nevetés, egészen lentről jött, fényes volt és csilingelő, tele tiszta vággyal és élettel. A fiú hideg volt, már egészen máson járt az esze, mint az Avas előtt.
    Nyaralás végén elbúcsúztunk, és soha többé nem láttuk egymást. A fiú érzelmei a hazaindulás gondolatára elhamvadtak, én pedig ott maradtam a szégyennel, a szívem nyitva volt, és nem lakott benne senki, pedig elfért volna benne egy hegy, még egy olyan csúnya is, mint az Avas.