Ian McEwan 1998-as regénye a történet főbb elemeit tekintve bosszútörténet. A sajtócézár George Lane, a The Judge országos napilap egyik tulajdonosa bosszút áll elhunyt felesége három szeretőjén. A bosszú kivitelezéséhez a hatalom és a nyilvánosság nehezen átlátható intézményeire támaszkodik. A regény kezdetén a feleség már halott. Molly Lane érzéki és intelligens étteremkritikus volt. A fondorlatos szex és a komoly ízlésre valló zene (Bach, Sztravinszkij, ritkán Mozart) kötötte össze Clive Linley zeneszerzővel, ezzel a konzervatív, a jóléti társadalom befolyásos köreiben ünnepelt művésszel. Molly szerette a szimulakrum logikája szerint élvezetesre formálni az életet: másik szeretője a nős Vernon Halliday újságíró, a The Judge főszerkesztője, Ők ketten gyakran azt játszották, hogy titkos bérleményükben az értelmiségi átlagos élet szokásait követik, ám közben kiélvezték a sajtószínterek társadalmi vonzerejét és az ínyenc ételeket is. A Vogue magazin munkatársaként Molly hajlamos volt az elit szabászati magamutogatásra, fotósként a beöltözéssel történő elmaszkírozás is vonzotta. Éppen ez, az önazonosság nemeket felcserélő elcsúsztatása volt a közös élvezetforrás a harmadik viszonyában: ezt Julian Garmony külügyminiszterrel folytatta. A miniszter idegengyűlölő és büntetéshajhász kijelentéseiről, korrupt üzleteiről, hataloméhségéről volt ismert, s a nő halála idején már a miniszterelnökség várományosa. A szeretők a regényben ismerik egymást: Molly viszonyai nem maradtak titokban egyikük előtt sem.

A hamvasztást követően George Lane nem szervez gyászszertartást, mert nem akarta hallani a három egykori szeretőt, ahogyan a nyilvánosság előtt feleségére emlékeznek. Vélhetően az érzéki és intellektuális élvezetekről is megemlékezve. Clive megveti a férjet, mert az kisajátította a testileg leépülő Mollyt az otthoni ápolás legutolsó heteiben. A zeneszerző a regényben a saját vég megrendezésén gondolkodik: úgy gondolja, hogy akár gyilkosság árán is meg kell szabadítani az embert a megalázó magatehetetlenségtől. Szeretője halálakor a komponista éppen egy állami megrendelésű reprezentatív darabon, a Millenniumi szimfónián dolgozik.

Az elbeszélés kiindulópontján politikus és művész romantikus eredetű szembenállásával is találkozunk: a minisztert a politikai gyakorlatiság vezérli, a zeneszerző az alkotó képzelet öntörvényű világában él. A művészi szabadságról kialakított véleményük eltérése képletesen rávetül az ezredfordulóval kapcsolatos várakozásaikra. A zeneszerző az új korszak beköszöntésének apokaliptikus szorongásokkal néz elébe. Clive azt a feltevést fogalmazza meg magában, hogy Mollynak a politikus alighanem „a személytelenség izgalmát" tudta nyújtani: „íme egy tükörkollekcióban villódzó ember"(21). Az esztétika történetéből ismerős ez az elfogultság: bensőséges érzelmeket, a szeretett nő felidézésére alkalmas képzeleti tevékenységet a művész saját előjogának tartja: szerinte az emlékezés a művészet kiváltságos feladata. A művésznek lesújtó véleménye van a közhivatalt viselők tekintélyéről, de szembesülnie kell azzal, hogy a politikus könnyen fogást talál a művészen: ügyesebben, mozgékonyabban, a megfelelő hangot eltalálva oldja meg a nehéz helyzeteket. A miniszter és a zeneszerző szópárbaja során a külügyminiszter bölcselkedik; egyik riposztja súlyos jelentőségét nyer a későbbi történések fényében: „a valós világban, Mr. Linley, egyetlen jogrendszer sem kerülhet ki minden emberi tévedést" (22).

Az első fejezet szónoki kérdéssel zárul; a hatalom embere a körülötte álló újságírókhoz intézi szavait, de a velős rövidséggel formált vélemény általánosabb érvényű, s a kérdésre adható felelet szintén a regény további eseményeinek függvénye: „Nagy ember, Clive Linley. Érezni a különbségeket, mégis megmaradni érző barátnak, nem gondolják, ez a civilizált létezés lényege?" (23). Úgy tűnik föl, a regény világában az életképes magatartásformák az üzletvitel törvényeinek engedelmeskednek, s az alkalmazkodóképességen alapulnak.

Hogyan viszonyul a hatalomhoz a művész és az újságíró, aki a közéletben humanisztikus erényeket kíván megvalósítani? Hogyan lepleződik le a romantikus ideálokat követő szereplők képmutatása?

A vetélytársak közötti bosszú jegyében az újságíró Vernon le akarja járatni a minisztert; ettől a lap felemelkedését várja; ehhez viszont áruba kell bocsátania egykori szerelme örökségét. Molly ugyanis művészi fotóikat hagyott hátra, melyek a politikust női ruhában mutatják. Vajon az egyedi örökség elárulásáról van-e itt szó? Hiszen a fotó eleve egy sokszorosító technika terméke: a fotó technikája már mindig is az eredetiség áruba bocsátása. Vernon és Clive barátok; közösen kívánják megrendezni a politikus nyilvános megszégyenülését. A számító tett tervezése közben újságíró és művész nézeteltérése is hangot kap: a zeneszerző az egyediségre, Molly emlékének szentségére, az emberi méltóságra hivatkozik. „Nevetségesek lettek volna ezek a képek, mint ahogy nevetségesek is voltak, de Clive valami ünnepélyességet érzett inkább. Olyan keveset tudunk egymásról. Túlnyomó részünk a tenger színe alatt van, mint az úszó jéghegyeké, látható társadalmi énünk csak ennyit és ennyit mutat, s csak józan fehérséget. Íme, egy ritka felvétel a mélyből, egy ember magánjellegéből és zűrzavarából, ahol is a méltóságát felszámolja a pőre fantázia mindent elsöprő szükségszerűsége, a pőre gondolat, a ki nem iktatható emberi elem - az elme, a lélek" (77). Ugyanakkor Clive elfelejti, hogy a művészi inspiráció pótlékaként használta és használja a szerelmet és a szerelem fennkölt emlékét. Képmutatása bukáshoz vezet: Clive szimfóniája kiteljesítetlen marad, éppen a vágyott romantikus hangzásteljességet nem éri el. A zeneszerző nem a kiteljesedést hallja majd, hanem pusztán egy kitartott, variálatlan alaphangot észlel szimfóniája befejezésében, amikor azt Amszterdamban ünnepélyesen bemutatják az ezredfordulón.

Vernon közéleti praktikáját a külügyminiszter felesége leplezi le; ennek a nőnek az életképessége szembetűnően a saját életét érintő morális kérdések ésszerű újracsoportosításában, tehát az erkölcs szimulatív használatában rejlik. A politikus felesége pragmatikus lépéseket tesz az őt megcsaló férje érdekében, s képes befolyásolni a The Judge riválisainak társadalmi ítéletét is. Egy sikeresen kivitelezett médiapraktika révén ugyanis a főszerkesztő Vernon kap össztársadalmi bírálatot: az asszony televíziós riportot készíttet egy „átlagos" napjáról, még mielőtt megjelenne a férje szexuális életét kompromittáló újságszám. A miniszter feleségének túlélési módszere: férje megmentése érdekében hasznot húz a kiegyensúlyozott családanya, valamint a beteg gyermekeket megmentő orvosnő társadalmilag méltányolt szerepéből. Férje szexuális tévelygéséről azt állítja, hogy mindez bensőséges családi életük harmóniájához tartozott, s az ezt érő támadás a legelvetemültebb társadalomellenes támadás. A képlet világos: a miniszter felesége kijátssza a bensőségesség ütőkártyáját a hatalom védelmében.

Balzac szerint minden hatalom alattomossá válik, mert a látható hatalmat veszély fenyegeti. Ez a gondolat határozottan szembeállítja világunk roskatagságát az álom megigéző erejével. Mindenféle utópia-gondolat hátterében ott húzódik az eltűnés vágya: aki hatalomra törekszik, igyekszik kívül kerülni a „mindenki" dimenzióin: a hatalom felszabadító módszere az eltűnés (ez az illetékességi területek semmibe vételével járhat együtt). De vajon nem a hatalomra törekvő akarat hajtja-e a művészt is, aki kívül akar kerülni a társadalmon, s ehhez az alkotás delejező erejét hívja segítségül?

Clive módszere ugyanis az ellenőrzött transz megvalósítása technikai manipulációval. Művészi ihlet és leleményesség hiányában a zeneszerző Tóvidékre utazik, ahol megkísérel belelátni a természet rejtett titkaiba. A széplélek próbál feloldódni az áhított spirituális harmóniában, mert ettől reméli, hogy rátalál a megrendelésre írandó zenedarab művészi teljességére: az önáltatás nehezen ismerhető félre. A hegyek allegorikus neveinek jelentőségteljes hangzásától valamiféle rejtett lényegbe való bepillantást vár. Közben dilemma elé kerül. Egy nemi erőszak tanújaként tétlen maradjon-e? Avagy áldozza-e fel a fülében éppen megszülető motívumot? Végül a sanda eltűnés mellett dönt. Értékeljük-e ezt úgy, hogy a társadalmi kötelességgel szembehelyezkedve a művészet önérdekű világát részesíti előnyben? Mindenestre a megszülető dallammal foglalkozik, nem menti meg a bajba került nőt. Később kiderül, hogy a nő gyilkosság áldozata lett.

A regény talán legizgalmasabb kérdése, hogy megrendezhető-e a saját halál. Miközben az újságíró és a zeneszerző az öntudat megdicsőítésének szándékával cselekszik, világossá válik rejtett hatalmi törekvésük is. Az irodalom és az esztétika története azt mutatja, hogy mindig is pótlólagos óvintézkedésre kényszerült rá az irodalmi kultúrtechnika és az önelvű művészet, amikor saját médiumaiban formát kívánt adni egy szilárd körvonalakkal rendelkező „Én" eszményének. Folyton kudarcos marad a kísérlet arra, hogy a művész az íráskultúra eszközeivel megrendezze Önmaga megpillantását. A regényben Vernon és Clive célja a megistenülés: a vég alakzatának ellenőrzése. De vajon felépíthető-e az irodalmi és a művészi önazonosság úgy, hogy a folyamatot az alkotó mindvégig saját irányítása alatt tartsa? Az Amszterdam című regényben a saját halál inszcenírozása az esztétika rossz lelkiismeretének tüneteként válik témává. Vernon hajlamos arra, hogy saját népszerűségéről, hatalmáról, sikeréről a gyors ébrenlét és a gyors alvás határán lebegve álmodozzon. Módosult tudatállapotaiban nem a valóságot, hanem felfokozott látomásai valóság-effektusait éli át, azonban erről megfeledkezik, s tévesen a saját viszonyainak korlátlan hatalmú rendezőjeként látja magát. Közben a tényleges cselekvési helyzetekben folyvást rossz döntéseket hoz: képzelt elvárásait követve önmagát vezeti tévútra. Clive a saját halállal a „megkomponálás" autonóm képzeteinek közegében kíván szembesülni. A saját életművének egészét akarja látni: a véget előre: madártávlatot nyerni, perspektívához jutni, ahonnan a megnyugtató vég belátható, elrendezhető.

Az évezred utolsó napján Amszterdamban Clive és Vernon megöli magát. A saját vég megrendezésével célba vett megistenülés azonban elmarad: noha ők az egyediség magasztos önmegvalósításaként képzelték el tettüket, a nyilvánosság felé egészen más beállításban közvetítődik haláluk híre. A külügyminiszter a sajtóhíreszteléseket kiigazítva közli, hogy nem drámai hatású kettős öngyilkosság történt, hanem a két barát szimplán megmérgezte egymást: „beadtak egymásnak, az Isten tudja, mit" (182). A politikus ítéletnyilvánítása szerint a két barát halálában semmi felemelő áldozatjelleg nincsen; a jog szerint egyszerű bűneset, „kölcsönös gyilkosság" (182). A háttérben az üzletkötés kicsinyes üzemmódja áll: a holland eutanáziatörvény hézagjait kijátszó életunt emberek, illetve pénzéhes zugdoktorok homályos ügyködéséről van szó.

George Lane válasza kétértelmű: az események rendjének kiszámítottságát és véletlenszerűséget egyaránt sugallja: „a fura csak az, hogy mintha a The Judge hozott is volna erről [az eutanáziatörvényről] valamit" (182). A regény végén az üzletember a történteknek hátat fordít, s figyelmét Amszterdam jól rendezett látványára irányítja. Elhalad egy sarki kávézó mellett, amely a könnyű drogok fogyasztását nyíltan engedélyezi. Az angol sajtómágnás, akinek londoni háza a Holland Parkban áll, megengedő gúnnyal utal észelv, törvény és fogyasztás életképesen összebékülő természetére: „Ó - sóhajtott fel végül -, hát igen, a hollandok és az észelvű törvényeik".