Nyújtózni mint templomtornyok az ég felé
ha Miskolc fölött meghasad a hajnal
és a reggel kibontja szirmait
így lenne jó az ébredés

Elindulni ahogyan utcák tenyerén a villamosok
siklanak sínek életvonalain a végállomásig
gördülni az idő kerekein mint autóbuszok
sietni kopogó léptekkel ritmusra mint tűsarkak a járdán
vagy csoszogni mint tétova öreg cipők
osonni nesztelen mint kóbor puha macska
ki félig még az éjszakában él
s úgy mozdul mint aki álmodik
indulni cél felé ahogyan a városlakók
rohanva öntudatlanul boldogan vagy életuntan

Ragyogni ahogyan kirakatüveg mögött az ékszerek
mint nap fényénél a lombok háztetők
kiáltani hangtalanul mint óriásplakátok
akiknek magánya oldhatatlan
megmutatni mindent mi rejtve van
ahogyan a lüktető nappali város feltárja titkait

Végigsuhanni az életen sodró erővel mint a szél
újjászületni ahogyan leheletétől az utcák
eldalolni a múló időt az avasi templom haranghangján

Várakozni mint néma kapuboltozat a félhomályban
mikor a házak ablakszemei becsukódnak
s a villamossínek kígyóit az éj vasba mártja
és a tereken a szél egy gazdátlan padra hajtja fejét

Elárvult hintaként vágyakozni egy érintésre
amely ringatna mint az anyaöl
elaludni mint panelablakokban a lámpafények
álmodni ahogyan becsukott tulipánok a parkban
és bronzba kőbe zárt szobrok a hűvös talapzaton

Kitárni szívemet ahogyan a város tárja ajtótlan kapuit
az égtájak felé
s várni a közelről és távolról érkezőt