A diktatúra 10. évében  bevonultam Pesten a  Kilián laktanyába.  Lenyírták a hárimat kopaszra, megvizsgált az orvos és a bal sorba állított, ahol a deltás, erős legények álltak. Másnap délben étlen-szomjan megérkeztünk Pécsre, a Frigyes laktanyába. Egy szakaszvezetőtől megtudtuk, hogy a műszaki alakulat kötelékébe vagyunk beosztva, és szénbányában fogunk dolgozni mint munkaszolgálatosok. 1956. október  23-án éjjeles voltam; este 8 órakor vittek a bányába, még nem hallottunk a pesti eseményekről. A váltás őrjöngve kiabálva − az egyensapkáról és mindenhonnan  a vörös csillag letépve − tudtunkra adta, hogy Pesten kitört a forradalom!

Kaszárnyánkat körbeállták a szovjet tankok, miközben az ezredesünk,  egy vörös göndörhajú, magas, fess katona, szervezkedni kezdett. Először is tíz önkéntest keresett, akik vele megvédik kézigránáttal, golyószóróval és optimizmussal a kaszárnyát. Az elsők között én is jelentkeztem. A kaszárnya udvarán, a főbejáratnál, be akartuk sáncolni magunkat golyószóróval és kézigránátokkal, amivel védeni szándékoztuk magunkat és az ezredesünket. Még nem volt kész az árok, amikor észrevettük, hogy szép szál ezredesünk eltűnt, magunkra hagyva minket. Cziráki szakaszvezető felismerte a helyzet komolyságát, mondván: „Ha most mi elkezdünk lövöldözni, az oroszok egy lövéssel kiemelnek az árokból″, tehát próbáljunk a kerítésen keresztül a Mecsekbe jutni.

Félelmetes morajjal jöttek a tankok a város felől a szerpentinen fölfelé. A „László pihenője″ alatt egy szikla mögé helyezkedtem, géppisztolylövésre készen. Amikor felhúztam a závárt, csodálkoztam, hogy milyen szabadon fekszik a csőben a lövedék, kilátszott a nyíláson, ahol a hüvelyek kipattannak. Abszurd, hogy ebben a helyzetben, amikor az első lövések eldördültek, én arra gondolok, mi lenne, ha megfordítanám a géppisztolyt, biztos kiesne belőle a golyó.

Három tank és egy rohamkocsi jött fel a kacskaringós hegyi úton. Leadtam az első sorozatot, egyszerűen a tankokra célozva. Még messze voltak ahhoz, hogy gránáttal vagy Molotov-koktéllal dobálózzunk. Süvítő ágyúdörgés, fölöttünk robbant a lövedék valahol az erdőben. A halálfélelem elzsibbasztotta az agyunkat. Hallucináltam, szemem előtt a sírkőfelirat: LUX ANTAL, élt 2x10 évet, 1956. november 5-én hősi halált halt″.

A támadás előtti feszültség kibírhatatlan volt, rémképek gyötörtek. Szörnyképek, amelyekkel még évek múlva is álmodtam. A puskapor szagát még mindig érzem. Abban a pillanatban, amikor szemben állsz az „ellenség″-gel, megpattan a feszültség, feloldódnak a szörnyek. Monoton cselekedetté válik minden reakció.

Ágyúlövésre ébredtünk, messziről hallatszott, de nekünk szólt. Sokan, főleg a sebesültek, elhagyták a Dömör-kaput, és kitaposott keskeny ösvényeken próbálták  elhagyni a Mecseket. Mi is megpróbáltuk. Az első parasztháznál bekopogtunk, kötszerért és talán egy kis élelemért, de nem nyitottak kaput.

5x10 évvel később Sólyom László többünknek átadhatta a „Szabadság hőse” emlékérmet.