Péntek hajnal volt, az osztálykirándulás napja, odakint szemerkélt az eső. Gábor nem sokat aludt az éjjel, forgolódott, félt egyedül a lakásban. Várta, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, de az anyja nem érkezett haza, pedig már szerdán elment otthonról. Itt hagytam neked egy adyt a konyhaasztalon, mondta neki, aztán ő kereste a pénzt, de csak két húszast talált. De erre sem volt szüksége, a hűtőben volt még felvágott és pár tojás. Nagyon hiányzott már az anyja, mint máskor is, amikor házon kívül töltött egy-két éjszakát, hogy aztán bűntudattal az arcán, borszagúan, táskás szemekkel hazatérjen, és sokáig ölelgesse őt.
    A vonatra a pénzt szerencsére már hétfőn beszedte az ofő, ezzel tehát nem volt gond. Fölkelt, megmosta a kezét és az arcát, felhúzta a tegnapi zokniját, atlétatrikóját és ingét, az ujjával fésülködött, aztán kent magának egy vajas kenyeret, de nem ette meg.
    Az iskola előtt volt a gyülekező, a Varga utcától csak pár sarok a Nagyállomás. Nyolcra kellett odaérni, pedig a vonat csak kilenckor indult. Zsebében a két húszassal ballagott a kisközért felé. Megállt az ajtó előtt és belesett, most éppen a kövér öregasszony állt a pult mögött, akivel nem lehetett tárgyalni, várakoznia kellett. Végre a boltos asszony hátrament a raktárba, és a szőke lány vette át a helyét. Gyorsan belépett, és a szemével intett az italos pult felé, kettő kétdekás cserkó, súgta. A szőke lánytól gond nélkül lehetett piát venni, az nem akadékoskodott. A táskájába süllyesztette a töményet, külön rekeszekbe, hogy ne csörömpöljenek. Tudta, hogy minden fiúnál lesz valami, néhányan az Éva vermutot szerették, mások a Borsodira esküdtek, a többség azonban, ahogy ő is, a cseresznyepálinkáért lelkesedett.
    Az iskola halljában már ott lármáztak a többiek, az ofő kedélyesen magyarázott valamit Laci bácsinak, a műhelytanárnak, akitől esztergálni és marni tanultak, és aki néha az Amerika Hangja szignálzenéjét fütyörészte, mely okból különösen népszerű volt a fiúk közt. A két tanár meg sem próbált rendet teremteni, Koton a magnóját nyüstölte, Dagadt megint Bendával szórakozott, rázta a ruhájánál fogva, egyszer még nagyon meg foglak verni bazmeg, nyöszörögte a csontsovány Benda. Az örökké magányos Varrottkezű a tízóraiját bontogatta, és elmélyülten szemlélte a gőzturbina ezerszer látott metszeti ábráját a falon, Piros és Plank egy valószínűtlenül hangzó nőügyet tárgyaltak Szarossal.
    Már a vonaton ültek, de mindenki tudta, hogy még várni kell, míg ofő és Laci bácsi kisündörögnek a folyosóra, hogy aztán egyre spiccesebben tűnjenek föl, és éneklésre bírják őket, „Gépészek mi vagyunk fenegyerekek...", csekély sikerrel. Ha a tanárok már eléggé berúgtak, ők is bontogatni kezdték a saját innivalót. Gábor is elővette az egyik üveget, lecsavarta a kupakot, egyhajtásra kiitta a felét, bámult ki az ablakon, éppen elhagyták Nyíregyházát. Odakínálta a pálinkát Pocoknak, aki hálásan kortyolt belőle. Egyedül Varrottkezű nem ivott, éppen valami fantasztikus regényt próbált olvasni a hangzavarban.
    Gábor még sosem járt Miskolcon, a Tiszain leszállva megdöbbentette a kosz és a tülekedő utasok kopottas öltözéke. Mintha ebben a városban mindenki szegény lenne, szürke és sovány. Azért jöttek, hogy megnézzék a hegyről a vasöntést, mert az ofő szerint az szép. De azt majd csak az éjszakai túrán érdemes megfigyelni, hogy világít az izzó vas a sötétben, magyarázta Laci bácsi már a lillafüredi buszmegállóban, majd kedvenc témájára tért át, kedvenc szavait ismételgetve. A vasas-műszaki élet, ahogy a fémet alakítják, fiaim..., ettől még a szeme is könnybe lábadt. Na, Lillafüred tényleg szép, ezt Gábor is elismerte magában, de Miskolc belvárosa undorította. A házak mind kopottak, mindenfelé eldobált italos palackok, kutyaszar, szemét, a kukák csurig telve. Egy parkocskában pedig látott egy törpét a földön ülni, előtte jumbósapka, benne néhány tíz-húszfilléressel. Otthon, Debrecenben nincsenek koldusok, eddig csak filmekben látott ilyet. Volt még egy kortyintás a pálinkás üvegben, azt letette mellé, a törpe boldogan rámosolyodott.
    Éppen eléggé zúgott a feje az italtól, maga sem tudta mióta álldogál egyedül, mikor tűnt el mellőle az osztály. Ez most nem is érdekelte, végre kisütött a nap, iskolások jöttek szembe csapatostól az utcán. A tavaszi melegben nekiindult az ismeretlen városnak. Az anyja elveszett, most ő is el van veszve, gondolta rémület nélkül. Befordult egy utcasarkon, szemközt templom magasodott, úgy döntött, hogy bekukkant. A templom üres volt, csak az orgona zúgott kísértetiesen, Gábor letelepedett az egyik padsor szélére. Kitapogatta a kétdekást a táskájában, elővette és a szájához emelte. Ebben a pillanatban az orgona rikoltásszerűen felvijjogott, a szentek is mind nagyon rosszallóan néztek rá a falakról. Elvette a szájától az üveget, jobbnak látta eliszkolni innen. Kint az utcán nem tudta eldönteni, hogy merre tovább. Úgyis mindent le fogok tagadni, gondolta hirtelen. Nehéz szürke hajnalok, gondolta.
    A következő utcácskában zöldre mázolt alacsony fabódét fedezett fel, egy lángosost, ingerlő illatok csapták meg. Álldogált előtte egy keveset, aztán vett magának egy lángost, alaposan befokhagymázta, és azon forrón enni kezdte. A lángos nagyon finom volt. Megszámolta a pénzét, tizennyolc forint, és a másik farzsebében is lötyögött valamennyi apró, kisebb vagyon. Milyen jó lenne, ha most szembejönne a Pataki Attila vagy a Slamó, megmutathatnák neki azt az utcasarkot, ahol ácsorogni szoktak, vagy azokat a lépcsőket, amin üldögélnek. De egyikük sem jött errefelé. Gábor úgy döntött, hogy buszra száll. Alig bírt felnyomakodni a járműre, a debreceni buszokon sosincs ekkora tömegnyomor. Sokáig tartott az utazás, Gábor egy lakótelepi megállóban szállt le, hitetlenkedve nézte a végeérhetetlen panelkígyót. A világ legnagyobb lakótelepe, vélte. Átballagott a szemközti megállóba, azon a járaton is izzadt szagú, áporodott embertömeg. Valami irdatlan üzemek mellett húztak el, kémények, vaskapuk, ipari vágányok és a busz szinte automatikusan szippantotta és cserélte az utasait. Mintha nem is a városnak lennének gyárai, hanem a gyáraknak volna egy városa, gondolta. Vállak fogták körül mindenfelől, érezte amint erősen hozzányomódik egy hát és egy rugalmas fenék. Oldalt pislantva megállapította, hogy egy ébenfekete hajú lány áll mögötte, talán az egyetlen nő a buszon. Miskolc amolyan férfivárosnak tűnt neki idáig. Aztán megérezte azt is, hogy valaki hozzáér a fenekéhez. Nem szorítja meg, csak fogja, finoman tapogatja. A fekete hajú lány volt az, Gábor dermedten tűrte, aztán elindult az ő keze is. Egymásnak háttal állva, egymásra sem nézve fogták egymás kezét, Gábor nyomkodta masszírozta a lány ujjait. Nem mert megfordulni, mert akkor talán mindenki más is észrevenné őket. A következő megállóban a lány leszállt, akkor egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Majd csak a végállomáson lekászálódva bánta meg a gyávaságot, hogy nem követte.
    Így keringett ebben a zord városban, amely már nem volt annyira idegen, hanem a legszebb és legkedvesebb város a világon. Irtózatos szerelmet érzett a rackás hajú lány iránt, és szilárdan elhatározta, hogy valahogy megkeresi. Kilométereket caplatott még, villamosra szállt és buszozott órákon át, míg megint csak egy hegyvölgyes vidéken lukadt ki. A maradék pálinkája közben mind elfogyott. Már esteledett. Maga sem hitte, mikor egy ösvényen egyszer csak Koton bukkant fel, kezében furkóval. Nyomában a részeg Dagadt, meg Szaros baktatott, már hallatszott a többiek kurjongatása is. Hát te, kérdezte Koton, de Gábor csak a vállát rándította erre. Túl volt azon, hogy az efféle váratlan találkozás meglepje. Jött az ofő és a  tántorgó Laci bácsi, szó nélkül haladtak el mellette, Gábor rájött, hogy nemigen vették észre a hiányát. Ment tovább a gépész osztály, hogy megnézzék az öntést.