„És villamost
ott láttam először, s — mint csöpp gyerek —
óriási búzavásárteret.″

Gyerek vagyok. Kisiskola felé félúton. A családdal vonatoztunk el a nagyvárosba. Séta a Búza térig, fölsérti fülem a villanyos. Az öcsém kezét még fogni kell néha. Ne essen a sínek közé. Eszünk valamit, hurkát. Én kolbászt. Állítólag kutyát is mérnek ki. Nem érem fel a pultot. Kabátra csepeg a mustár. Délidő, szorongunk az asztaloknál. Közel hozzám középkorú asszony, haja lenőtt, vörösbarna. Karján retikül. Szemében finom riadtság, talán csak az óra sürgetésének visszfénye. Percenként karjára pillant. Ebédel, ha ebéd ez. Nyugtalanságát habzsolja, nyeli, alig megrágottan, papírtálcáján növekszik a drága zsírfolt. Undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel nem találkozott. Nincs íz. Az ebéd is munkavégzés. Továbbmentem akkor, család ölén, kék buszokkal, erdők felé, észrevétlen hagytam a nőt magam mögött. De az évek odaégették az emlékét, mint lacikonyhás a pecsenyét — csak ő lehet számomra a simogatásra szoruló fáradtság maga, ő a szatyrokkal megpakolva hazasiető anya. Ő Isten arca. Gyerek vagyok, és a sötétbe bújok szépen.

„egy-egy kirándulás
néha ma is idéz benneteket″

Egy szobában ülünk, körül ropi és borsodi, zacskók, üvegek, telik és üresek. Négy fiú, régi csibészek, négy lány, barátnők. Másnap kirándulni megyünk, reggel a Csanyikhoz, majd tovább, sokadszor másfelé. Már jócskán benne az éjszakában, zuhan a szó, csurrannak az ital utolsó cseppjei, dúló nosztalgia, tizennyolc évesen, feszül az ego. A hangulat párája hályogosítja szemem. Két mondat között elpillantok, félre, B. kedvesére. Nincs rendben valami, nyilvánvaló, hogy már jó ideje alig érzi magát, fáradt-tehetetlen arccal mered maga elé. Azt hittem, kéz a kézben sétál bennünk a felelősség s a figyelem. Az ego körbenéz, rá a többi lányra. A helyzet ugyanez, vagy még siralmasabb. Aligha menthető. Szó bennszakad, feküdni térünk, rideg összebújás térrel bélelt nyugtalansága. Pár óra múlva másnaposan, hallgatagon távozunk, a társaság egy része hazafelé. Mások újra szeretnék építeni a napot, bocsánatot remélve az erdőtől. Az élet közös, a halál nem.

„És látom a Szinvát is: a fa-híd
alatt, a mélyben, fáradt habjait
keskeny szenny-csík görgette meredek
házfalak közt;″

Csak a Szinva-part, csak erre indulok a Tiszairól. Mindig a jobb parton. (Egyszer próbálkozom a bal oldallal. A felszakadt kerítés mögül farkaskutya rohan ki csaholva. Megtorpan a sárban, talán túrázó botom megemelése, talán területének határa fékezi. Szívem nyugtalanabb, mint az őszi mókus, gyorsabban ver, mint a patak kora tavaszi mocskos árja.) A Teleki kollégiumba tartok, diákpoézis eredményének hirdetésére. Jelmezem kész, fekete ing, nadrág, vasaltbakancs, ballonkabát. A természetességet, jó ízlést messziről kerülöm. A rosszul értett egyéniség papírmaséjába burkolózom. Kis póz — kis költészet. Tévedésem nem válik szégyenüléssé. Erénnyé sem. Barátom, akivel érkezem, mindenre megtanít aznap. Meghívni egy lányt a Tháliában, s elengedni az estébe. Nyugovóra térünk, ki-ki a maga szobájában. Tíz percre rá a vécében dohányzunk. Végigbeszélgetni az éjszakát, sajtot lelni egy hűtőben. Jelmezem a kukába dobni. Többet nem találkozni. A vershez nem a Szajnából, hanem a Szinvából meríteni. Megszűnni költőnek lenni.

„De alig
emlékszem rá...″

Ez a város gyönyörű. Ezek a lányok szépek. Szerettem idehozni azt, akit megszerettem. Nem haboztam hibákat újra elkövetni. Miskolc matt fényeitől reméltem, hogy a gyermekkor kalandját varázsolják az éretlen szerelmekre. Egyszer eljöttünk a vasúttal, s szállásozó csapatja járt előttem ifjú fellegeknek. Akkor a hársak épp szerettek, s eső után szerelem-szag volt. De téved az, ki Lillafüredtől bármi csodát remél. Minden Ódát mellékdal követ, kabátzsebben lelt vacogó öngyilkosság. S nem segít Diósgyőr sem, hiába sütkérezünk egymás mellett a vár naptól száradó falán. Ahogyan a kövekről ruhánkba-bőrünkbe szivárog a láthatatlan hajnali nedv, úgy ivódik belénk a másik idegensége, s távozik pulóverünkből illatunk. Erőlködünk még, így meddő a jóindulat.

„S mit még?″

Apró lakás a Győri kapuban, asztal a nappaliban, rajta kenyér, sajt, vaj. Felvágott is volna, de épp nem eszem húst. A kísérletet csak hetek múlva adom föl, most még a gyöngeség uralja testem. Lapbemutató volt a közeli ifjúsági házban, a Sárospatak-szám vendégszerkesztőjeként vettem rajta részt. Az éjszakát unokabátyámnál, G.-nél töltöm, aki mostani feleségével, R.-rel élt akkoriban a városi panelben. Belül lázasodik még az est izgalma, de hívogat már a bársonytakaró. Én hamar indulnék vissza reggel D.-be, G. még korábban munkába. Egymás öröme tapinthatóbb, mint a fáradtság, bánom, hogy nem érkeztem előbb. R. nyugovóra tér, mi bontunk még egy tokajit, s így beszéljük meg e rákfrancos életet. Csöndben, dísztelen — a gyermekkor integet, nem vesszük föl. Elengedjük. Aligha érdekes ez már. Biztonságban fekszem le, a család szó újabb jelentésrétegébe burkolózva.