Különös, ha egy politikai thriller nem nézi hülyének az embert. Ha nincs szájbarágós narráció, nincsenek hatásvadász párbeszédek, és az akciójelenetek nélkülöznek minden emberfeletti koreográfiát, a néző könnyen zavarba jöhet. Nem is annyira a műfaji szabályok látványos megszegése miatt, sokkal inkább azért, mert így elodázhatatlan a kérdés, a film milyen szerepet szán a befogadónak. Bár végső soron e kettő szorosan összefügg, hiszen éppen a zsánerek kiforgatása utalhat a néző különleges helyzetére. Megpróbálhatunk persze felkészülni Polanskiból (vagy Polanskira). Elővehetjük a kultikus Kínai negyedet, ha a film noir, A kilencedik kaput, ha a misztikus thriller, A bérlőt vagy az Iszonyatot, ha a pszichológiai horror műfaji újraírását akarjuk szemléltetni, bizonyítandó, hogy az „európai látásmód” nem üres frázis csupán, de ettől a Szellemíró még nem adja könnyebben magát. És nem is érdemes túlmisztifikálni a lengyel(-amerikai) rendezőt. Alkotásmódja valószínűleg nem a filmnyelv radikális megújítását célozza, csupán a történetből következő sajátos szemléletre utal. Ami azonban meghatározza a befogadó lehetséges pozícióit.

A Szellemíró Robert Harris The Ghost című bestsellerének adaptációja (a forgatókönyvet Harris és Polanski közösen jegyzik). A történet egy béríróról (Ewan McGregor) szól, akinek a volt brit miniszterelnök emlékiratait kellene rendbeszednie. Vagyis egy kéziratot, amelynek eredeti szerzője, az első szellem vitatott körülmények között öngyilkos lett. A már majdnem kész szöveg azonban olyan titkokat rejt, amelyek megszerzéséért (vagy éppen megőrzéséért) bizonyos körök semmitől sem riadnak vissza, így a munka, hiába egyszerű átdolgozás hatalmas összegért cserébe, életveszélyes hajszává változik.

A minden aktuálpolitikai áthallás ellenére is fiktív ex-miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárja hatalmas sikerrel kecsegtet, főleg miután kiderül, hogy a politikust egykori minisztere háborús bűnökkel vádolva feljelenti Hágában, a kiadó ezért mindent elkövet, hogy a szöveg a lehető leghamarabb a nyomdába kerüljön. A szellemírót a volt kormányfő után egy baljós massachusettsi szigetre utaztatják, ahol minden lehetőség biztosított, csak alkotnia kell, ám a botrány miatt Lang szinte elérhetetlen, ráadásul a munkafolyamatot egy hónapról két hétre csökkentik, így kérdésessé válik a végeredmény. Mint ahogy, a történet motivációja is, a film első harmadát követően ugyanis − a gyanús előjelek ellenére − szinte semmi sem történik, ami indokolná a feszült narrációt. Egy magánéleti vagy politikai válságokra épülő kamaradarabhoz kevés, amit kapunk, az írás folyamata vagy a memoárból előbukkanó tények pedig nem rendelkeznek olyan vizuális potenciállal, hogy új irányt mutassanak az elbeszélésnek. Szerencsére, a szöveg (az emlékirat mint folyamat) lassan felolvad a film képi világában, a nyaraló szürke, geometrikus belső, és a sziget borús, elhagyott külső terei beszippantják a főszereplőt a készülő (vagy éppen nem-készülő) könyvvel együtt. S annak ellenére, hogy ekkor már a konfliktus is elérhető közelségbe kerül, a narrációt végig a látványvilág határozza meg.

Talán emiatt is értelmezhető minden esemény egyfajta tudatmozgásként, vagyis mint a főszereplő érzékelésének projekciója. Az érzékeny térábrázolás, a színek és formák játéka ugyanis oly mértékben befolyásolja a történet megértését, és akkora hatással van a (talán szándékosan) visszafogottan adagolt zsánerfilmes eszközökre, hogy szinte lehetetlen elválasztani az íróra koncentráló elbeszélést a komor díszletektől. Vagyis a szellemíró aligha emelhető ki a sziget sötét tónusú világából, ugyanakkor a környezet sem képzelhető el az egyre rejtélyesebb részletekre bukkanó főszereplő nyomozása nélkül.

Elődjének halála eleinte csak az elejtett megjegyzések („maga lehet az új Mike”) és a hátrahagyott ruhák miatt foglalkoztatják az írót, ám néhány nyom fölkelti az érdeklődését. Óvatos nyomozása elsősorban a szerencséjétől függ, szinte sosem a saját erőfeszítése vezet eredményre, a fontos információk mindig véletlenszerűen hullanak az ölébe. Egy zivatar, egy lehulló boríték, egy útiterv a kölcsönautó gps-ében, mind-mind a körülményekhez és nem a főszereplő elszántságához köthető eszközök, amelyek rámutatnak a figura valódi jellegzetességére. Nem elég tehát, hogy a politikai thrillerek ambiciózus, igazság-bajnokaival szemben a Szellemíró bértollnoka igazi antihős: pénzért cselekszik, elvtelen, kicsinyesen cinikus és képtelen felvenni a konspirátorok tempóját, még a rejtély felderítésekor is jobbára csak sodródik az árral.

Mindezt Ewan McGregor gyermekien naiv arca mögé rejtette Polanski, olyan komplex figurát létrehozva ezzel, amely egyaránt hiteles a kompromisszumokat nem ismerő, nyers, cinikus művész, a rettegve menekülő áldozat, a politikus feleségével (Olivia Williams) vonakodva ugyan, de mégis ágyba bújó „csábító”, és az összeesküvést leleplezni kívánó átlagpolgár szerepében. Ide-oda csapódik a titokzatos alakok között, ám szilárd meggyőződése, mi szerint elődje halála nem baleset volt, és hogy az ex-miniszterelnök körül valami tényleg nem stimmel, nem engedi kiszállni a játszmából. Voltaképpen, azzal, hogy lecsap a kínálkozó lehetőségekre, egy kisebb hőssé válik a film legkevésbé sem heroikus narrációjában. Ennek ellenére képtelen kiszabadulni az olyan markáns figurák irányítása alól, mint a hol végzet asszonyaként, hol elhagyott, megcsalt feleségként fellépő volt first lady, a visszafogottan fenyegető akadémikus, Mr. Emmett (Tom Wilkinson), vagy a politikai botrányt kirobbantó ex-külügyminiszter (Robert Pugh). A nagyok játszmájába csak az utolsó pillanatokban tud beleszólni, de a nyomozása végső soron a memoárhoz hasonlóan elveszti valódi jelentőségét, így az összeesküvések, a gyilkosságok, a CIA és a háborús bűnök csupán az esendő „kisember” figurájától függően nyernek jelentést.

A hatalom hálójába ragadt áldozat képe − számos egyéb utalás mellett − olyan vallomásértékű metaforának is tekinthető, amely a rendező körüli botrányok, a film készítésének körülményei, és az aktuálpolitikai események összefüggéseire koncentrál. Ez talán gazdagítja a film lehetséges olvasatait, talán teljesen érdektelen, a referenciák és a fiktív világ játéka mindenesetre alapvetően befolyásolja az értelmezést. Függetlenül attól, hogy Polanski pedofil-botrányát vagy egy tökéletlen ember tragédiájának univerzális történetét látjuk a vásznon.

Nincs jelentősége tehát, hogy a rejtélyes összeesküvés felderítésének morális kötelességére vagy a nyomozás fokozatainak ábrázolására helyezzük a hangsúlyt. A film paranoiás világát ugyanis a precízen megalkotott főszereplő vívódásainak projekciójaként is felfoghatjuk, így az események értelmezéséhez először a szellemíró reakcióit kell megértenünk, és csak ezt követően helyezhetjük el a különféle karaktereket a narrációban. Emiatt egy idő után a tényleges elkövetők kiléte jelentéktelenné válik, ahogy a politikai gyilkosságok és elit csoportok titka is. A nyomozás a nyomozó figurájának komplexitása és a váratlan szituációkra adott válaszai (reflexiói) miatt válik feszültté és élvezetessé. Polanski arányosan adagolja az információkat, kellően visszafogott ahhoz, hogy ne váljon aktuálpolitikai kiáltvánnyá a film, de mégis érzékeltesse a terrorfenyegetettséget ütőlapként kijátszó hatalmi játszmák súlyos következményeit, így sikeresen elkerüli a nagyotmondás csapdáit, és teremt egy, a szándékolt fikció ellenére is hiteles világot. Humora pedig megtölti ezt a világot élettel, így egy kicsit talán elhisszük neki, hogy amit látunk, hasonlít a valósághoz.

A műfaji szabályok kiforgatása helyett célszerűbb azok árnyalásáról beszélni a Szellemíróval kapcsolatban. Polanski filmje egy visszafogott, méltóságteljes alkotás, amely nem akar többnek látszani egy jól összerakott politikai thrillernél. Ám éppen ez a hozzáállás emeli ki a filmet az átlagos krimik sorából, hiszen az az alázat, amely a történetmondás felelősségét is képes a narráció részévé tenni, nagyon ritka manapság. A rendező egyenrangú félként kezeli befogadót azzal, hogy rábízza az események értékelését. Nem mondja meg, hogy pontosan mit kell gondolnunk ahhoz, hogy élvezzük a filmet, csupán egy mesterien kidolgozott és diszkréten ábrázolt karakterre koncentrálva elbeszél egy történetet. Jelen pillanatban ez a legtöbb, amit a nézőért tehet.

Képgaléria a filmből a port.hu oldalán