Tudom, hogy nem fogom visszakapni soha, mégis odaadom a kétezrest. Nézem az elvadultan szakállas, beesett arcot. Nyomokban bár, de emlékeztet arra a kamaszarcra, ami bennem él. A tekintetét próbálom elkapni, hátha abban megtalálom azt a régi életet. Vagy valami egyebet az agónián túl. Halvány csillogást, halk zenét, homályos mosolyt. Azt mondják, egy tekintetben benne van minden. Mindenesetre benne kellene, hogy legyen egy egész emberi lény. Öröm, bánat, félelem, boldogság. Univerzum, ilyesmi. Egy tekintetben… Nem tudom, vajon K. I. tekintetébe beleégett-e az éppen füstté váló élet, amikor százötvennel nekivágódott a híd lábának? Kiskanállal kellett összekaparni. Bármennyire vakmerő is volt világéletében, a legvégén azért bizonyosan odalopakodott a szeme fenekére valamiféle rettegés. Az utolsó utáni pillanatban biztosan megjelent a retinája szélén vagy a szaruhártya sarkában egy észveszejtő, páni félelem. Pár ezredmásodperccel a becsapódás előtt, a halál leheletének első molekuláival együtt bizonnyal elérte a kikerülhetetlen, a leküzdhetetlen vakrémület, s elsodorta belőle, kiürítette sejtjeiből a révületet, s talán a szeméből is kiszorította halállá váló életét. Sok éve már, hogy meghalt. Bölcselkedtek a sírja fölött elegen: lám, lám, hová vezet az ittas száguldozás. Többet bölcselkedtek, mint sajnálkoztak. A temetésen alig láttam régi, elvárt arcokat. Idegen pofák ácsorogtak a koporsó körül. És most, fürkészve ezt a szakállas ábrázatot, ebben is nehezen találok ismerős vonásokat. Azokat, amiket az emlékeimbe hantoltam egykor. A tekintete, mikor elkapom egy villanásnyi időre, semmit nem jelent. Nincs abban semmi. Talán egyedül az állati kiszolgáltatottság és a még annál is szörnyűbb beletörődés. Vagy inkább még ennyi se. Eszembe jut megint, nem tudom, miért, de eszembe jut, hogy nem fogom visszakapni a kétezresem. Mondjon bármit ez a szakállas fizimiska, hadováljon csak orvosról, buszjegyről, mindenféléről. Nem dőlök be neki. Nyilvánvalóan borra kéri, nem másra. Belemegyek a játékba, úgy teszek, mintha elhinném az okokat és magyarázatokat, holott jobban örülnék, ha megmondaná, valójában miért lejmolt le? Hiszen értem én. Megértem. Ugyan mitől ne innának a bozontosan szakállas, elhasznált arcok, a semmibe révedő tekintetek? Mi okból tartóztatnák meg magukat, mi végre viselkednének úgy, ahogyan elvárják tőlük a többiek, akiket puszta létezésük is zavar? Egyébként pedig mi végre várnak el tőlük bármit is a borotváltak, az ápolt szakállúak? Én semmit nem várok el senkitől. Odaadom a kétezrest, kezet fogunk, megy ki-ki a maga dolgára. Eszembe jut Nyugat-Berlin. A Vilmos császár nevét viselő katedrális előtt sétáltam, s egy padon megpillantottam életem első hajléktalanját. Pár hónap múlva bontani kezdték a Falat, összeomlott egy nagy keleti birodalom és egy év múltán már otthon is lépten-nyomon fedél nélkül élő emberekbe botlottam. Papa, Gergő, Ferike, Szandokán és még sokan mások. Emberek, akik átléptek egy sötét kapun, amely nem vezet sehová, illetve ahová mégis, onnan nincs visszatérés. Gyerekkoromban, nagymamámhoz utazván, gyakorta jártam Miskolcon. A Sötétkapu mellett is többször elsétáltam. Azt hiszem, még alatta is. Életem során később számtalanszor haladtam keresztül sötét kapukon, amelyek nem vezettek sehová, illetve, ahová mégis, onnan — úgy tűnt — nincs visszatérés. Hanem valami különös véletlen (vagy isteni csoda) folytán egyetlen híd lábának nem ütköztem neki soha, és a szemembe sem fészkelte bele magát végleg a megadás, az önfeladás. Valamiképpen, megmagyarázhatatlan módon túléltem hideg teleket és átevickéltem csillagtalan éjszakákon. Keresztülvergődtem megannyi napfogyatkozáson. Éltem valahogyan, magam sem tudom, miként. Sötét kapuk alá tévedtem, egyik sikátorból a másikba keveredtem, hasogató fejjel. Fény alig hatolt el hozzám, a szemem mégsem bírta a félhomályt megszokni. Égett és fájt. Sötét kapuk árnyékából képzeltem a világot. Míg meg nem változott minden. De ez már egy másik történet, nem a sötét kapuk alól mesélendő. Nézek a szakállas arc után, hátulról nem látom, csak a kusza hajat, ahogy kikandikál