Szokványos megközelítésnek tekinthető − bár referencialitás tekintetében kérdéseket vethet fel és kételyeket ébreszthet −, ha egy irodalmi életmű analízisén keresztül igyekszünk közelebb jutni az alkotó személyiségéhez, habitusához. Jelen tanulmányunkban ugyanakkor − előre is elnézést a türelmes olvasótól! − a vakmerőség határát súroló módon fordított megközelítést kívánunk alkalmazni. Egy fiatalon, tragikusan elhunyt költő kortárs visszaemlékezések alapján dokumentálható intellektusa, lelki alkata, feltételezhető személyiségszerkezete és betegségei alapján kísérlünk meg a szívekben elevenen élő, papíron azonban alig létező − részben megsemmisült, részben korai halála miatt meg sem írt − életműre következtetni. Az irodalmi alkotásokat persze korábban is olvasták úgy, mint szerzőjük tünetegyüttesét, közvetlen vonatkozást létesítve az életrajz és a műalkotás értelme között, sőt − mondhatni − a magyar irodalomtudományi gondolkodást a 19-20. században szinte uralta ez a szemléletmód. Esetünkben azonban a vonatkozáslétesítés egyik pólusa, tudni illik maga az életmű, gyakorlatilag hiányzik.

A kérdést, hogy mi értelme van nem létező jelentések, értelmek feltárásának, vizsgálódásaink körén kívül tartjuk. Feljogosít minket erre a kortárs irodalomtudományi szemléletmódok azon axiómája, amely szerint az interpretáció nem más, mint jelentésképzés, jelentésképződés. Ennek fényében világossá válik az is, hogy az értelmezés során soha nem valami létező jelentés-összefüggés képezi gondolkodásunk tárgyát, hanem éppenséggel a világba vetünk valami addig nem létezőt, azaz − Heideggerrel szólva − költőien lakozunk.

Ettől persze még bizonyulhatna érdektelennek e jelentésképződés megindulását lehetővé tévő anyag. Moyses Mártonnal összefüggésben azonban nem lesz nehéz belátni, hogy az alábbi gondolatmenet megalkotásában mindannyian − s itt nemcsak e tanulmány szerzőire gondolunk − érintettek, sőt érdekeltek vagyunk.

Erdély három jelentős etnikuma közül a szászok népességen belüli aránya a 18. századi közel egyötödről 9%-ra csökkent a 20. század első évtizedeire¹. Két régi brassói szász család − a Moyses és a Gusbeth család −, valamint a Nagyajtán időtlen idők óta birtokos szabad székely Péterfi (Péterffy) család leszármazottjaként 1941. április 20-án született Moyses Márton. Mindössze négyéves volt, amikor édesapját elveszítette. Moyses Frigyes − akit szászként ekkor amúgy is deportálás fenyegetett − 1945 elején került be a sepsiszentgyörgyi kórházba. A családi legendárium úgy tartja − s ez talán külön is érdekes lehet e folyóirat olvasóinak −, hogy a spanyolnátha vitte el. Bár a rettegett járvány 1918-19-ben pusztított világszerte, annyi bizonyos, hogy Moyses Márton édesapja valóban a spanyolnáthára nagyon jellemző vérzéses tüdőgyulladásban vesztette életét.

Néhány évvel később aztán az édesanya is elhunyt, így a négy testvér teljesen árván maradt. A szülők korai gyermekkorban történő elvesztése katasztrofális hatással van a hátramaradott gyermekre, akinek élete ilyenkor drámaian megváltozik². Nem tudni ugyan bizonyosan, ám joggal feltételezzük, hogy ez a tragikus veszteség jelentősen befolyásolta a gyermek Moyses mentális, pszichoszociális fejlődését, személyiségének formálódását.

Fennmaradt fényképek és karikatúrák alapján valószínű, hogy a széles, meredek, kissé hátrafutó homlokú, távol ülő szemű, dús, merev, szőkés hajzatú fiatalember taxonómiailag a kelet-balti, más néven kelet-europid típusba sorolható³. E típustani besorolás alapján ma már tudománytalan lenne következtetéseket levonni a pszichés állapotra, temperamentumra vonatkozólag⁴. Mégis − amennyiben eltekintünk attól, hogy a testméretek, illetve a test ábrázolása nem áll rendelkezésünkre, s csupán a fej és arc értékelésére szorítkozhatunk − Thooris módszere szerint⁵, Mártont egyértelműen a „cerebrális típusba” sorolhatjuk.

S valóban: a visszaemlékező kortársak egybehangzóan tesznek hitet amellett, hogy nem mindennapi intellektuális képességekkel rendelkezett. „Mi mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy lángész” − mondta osztálytársa, Józsa Csaba⁶. „Erősen lángeszűek voltak mind...” − emlékezett sommásan a Moyses család tagjairól az egykori szomszéd, Tóth Sándorné Fülöp Anna⁷. Húga, Moyses Éva szerint Márton már óvodás korában ismerte a számokat, betűket, könyveket olvasott⁶. A baróti líceum növendékeként tudását kiváló tanárok segítségével mélyítette tovább. (A legkisebb székelyföldi városban, Baróton alapított, hagyomány nélküli középiskola „büntetőtábornak” számított: lángeszű, lánglelkű, ám a romániai rendszer számára nem kívánatos egyetemi tanárok sorát száműzték ide akkoriban.) Érdekelte a fizika, az atomfizika, a matematika, a költészet. Sokat foglalkozott technikai találmányokkal, az atomenergiával, később pedig a magyar néphagyományokkal is.

1956-ban Baróton érte Moyses Mártont a pesti forradalom híre. A felső utasításra sebtében összehívott iskolagyűlésen el kellett volna ítélni a magyarországi eseményeket, Moyses azonban − egyedüliként − kiállt a forradalom jogossága mellett. Az e gesztusban is tetten érhető végtelen igazságérzetére, megalkuvást nem tűrő, gyakran önsorsrontó, a feketét és fehéret, jót és rosszat átmenet nélküli ellentmondásként megélő, bizonyos elemeiben borderline jellegű személyiségére kora ifjú korától számos adatunk van.

Vajda Gyula, első tanítója és osztályfőnöke szerint erős akaratú, saját elképzelését mindig érvényesíteni akaró fiatalember volt, soha nem nyugodott bele az erőszakkal rákényszerített helyzetekbe⁶. Barátja, Szokoly Elek szerint „melegszívű ember volt, aki ugyanakkor könnyezni tudott az emberiség minden fájdalmán... rezdült minden visszásságra, minden igazságtalanságra”, radikalizmusa is ennek a különleges érzékenységnek tudható be Szokoly szerint⁶. Másik osztálytársa, Gálfalvy György úgy véli, hogy „lázongásában több volt egy kamasz lázadásánál, valahol egy ideologizált lázadás volt..., bizonyos fokig anarchisztikus..., minden ellen, ami körülvette.” ⁶ Józsa Csaba „indulatos, izgága, de nagyon becsületes, bátor ember”-nek tartotta. Testvérhúga is úgy emlékezik vissza rá, hogy bár „nagyon szerette az embereket”, már „gyermekkorában is hirtelen haragvó volt, mondták neki: Villám Marci. De amilyen gyorsan megharagudott, olyan gyorsan el is párolgott a haragja. Nagyon hirtelen természetű volt” ⁶.

Vélhetően nem lepődne meg senki, ha mindezeket a visszaemlékezéseket a fejlett intellektus jeleiről, az érdeklődés szerteágazó irányultságáról, a saját elgondolások meggyőződéses érvényesíteni akarásáról, a megalkuvást nem tűrő igazságérzetről, a szeretet és gyűlölet közötti őrlődésről, vagy épp a hirtelen természetről egy József Attila monográfiában olvasnánk. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagynánk az olyan, már-már banális analógiát, mint a személyiségfejlődés kiemelkedően meghatározó szakaszában elveszített apa, a néhány esztendő múltán elhunyt anya, vagy a testvérek körének ténye. Mindez persze egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül. Főleg akkor nem, ha megidézzük egyik fennmaradt költeményét:

Igaz emberséggel ölni

Látjátok? egyedül vagyok.

Nézzétek, értetek vagyok,

Közületek való vagyok.

Csak egy szál ing takar.

Ha látni akartok,

letéphetem hamar.

Csókolni vagy ölni akartok?

letéphetem hamar

Hömpölygő vér, gomolygó tűz,

dolog s nyomorok népe,

mikor viharog haragotok?

Gyalázat mikor hördül,

jó vérünk mikor csordul,

hát ne-továbbot kiáltok?

Mikor jösztök igaz emberséggel ölni:

Kínzott kínjainkat

kegyelmező halállal bosszulni?

Kolozsvár, 1960

Az 1960-ban, tehát Moyses 19 éves korában írott vers alaphelyzete kísértetiesen emlékeztet az akkoriban ugyancsak 19 éves József Attila 1925 márciusában keletkezett Tiszta szívvel című költeményére, amelyet többnyire a hiány világba-kiáltásaként szokás értelmezni, gyakorta megfeledkezve arról a tényről, hogy a vers a személyiség megmutatkozásaként, az „íme, itt vagyok” attitűdjének kinyilvánításaként, tehát − a hiánnyal szemben − valami nagyon is létező bejelentéseként is koherensen olvasható. Ez utóbbi interpretáció még határozottabb kapcsolatot teremt Moyses fent idézett versének gondolatvilágával. Csak egy szál ing takar. / Ha látni akartok, / letéphetitek hamar. Persze maga a cím − Igaz emberséggel ölni − is alludál a József Attila vers Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök soraira. Ugyanakkor mintha a kései Amit szívedbe rejtesz-re visszhangozna − Ölnek, ha nem ölelnek − / a harctér nászi ágy − Moyses Csókolni, vagy ölni akartok? kérdése is.

A kiáltó párhuzamok ellenére sem jelenthető ki, hogy epigon költészetről volna szó. Ha más nem, a két vers formavilágának összevetése erről határozottan meggyőzi az olvasót. A József Attila által alkalmazott dalforma egyszerűsége ellenére is letisztult, s épp a tökéletessége és zavarba ejtő jelentése között keletkező feszültség által tartja fenn a figyelmet. Moyses jambizáló ritmusvilága jóval kidolgozatlanabb. Ráadásul a versben jelen van a közösséggel kapcsolatot kereső ember felelősségtudata is − Nézzétek, értetek vagyok, / Közületek való vagyok. Igaz, ez nem idegen József Attilától sem, ám a Tiszta szívvel tematikájából teljesen hiányzik. Moyses azonban egyetlen ismert alkotásában sem tudja függetleníteni magát 1956 meghatározó élményétől. A radikális változások iránti elemi vágy, azok indokoltsága és elkerülhetetlensége, a forradalom bátor, már-már kurucos vállalása az alábbi versben érhető tetten a legtisztább formában: 

Holnap forradalom

Le sem is töröljük, hogyha szemközt köpnek,

meg sem is rándulunk, hogyha arculütnek,

ha rá nem döbbenünk, vérünk nem is lázad:

emberségünkön tett legnagyobb gyalázat.

(Ezeket írom pedig

munkásgyerkőcöknek

Elleneink sokasodnak,

bajaink sűrűsödnek.

S mint mesében János,

ha nekimegy a ködnek,

az ellenségködnek,

vaktában vágja −

úgy nem tudjuk, kit üssünk. Hová üssünk?

Nincs messze agyunk villámodása,

eltemető haragunk omlása.

S olyan lesz, hogy nem volt hasonmása.

Minden leírt szavam

élőfába eleven oltás.

Ma esztelen sikoltás,

holnap forradalom.)

Kolozsvár, 1960

A versből a jövőbe vetett feltétlen hit árad. Moyses − a körülményekre való tekintettel talán nem felesleges megjegyeznünk − pontosan kitapintható, racionális szerkezetet alkalmaz. A kompozíció kétosztatú: két idősíkot, a jelen és a jövő síkjait állítja szembe egymással. A személyiségtől erős fegyelmezettséget, s főleg önfegyelmet követelő jelen ábrázolása Moyses ismert szövegeitől idegennek tetsző módon, tökéletesen szabályos, páros rímű, felező tizenkettes sorokban jelenik meg. Mintha a széthullóban lévő szubjektum arra tett elkeseredett kísérletének volnánk tanúi, hogy a rigorózus mikrostruktúrákon keresztül is egyben tartsa személyiségének bomló darabjait (e jelenségre ugyancsak bőségesen találunk példát József Attila költészetében).

Formai szempontból zavarba ejtő a vers második, a jövőt tematizáló része. A zárójel használata akár azt a képzetet is keltheti az olvasóban, hogy keretei között a gépirat még nem autorizált, nem véglegesnek tekintett soraival találkozunk. A rapszodikusan alkalmazott rímkompozíciók, ritmus és mondatstruktúrák kuszaságának vizsgálata érvekkel is szolgálhatna ehhez.

Az első négy sorral való összevetés során azonnal szembeötlő „rendetlenség” azonban a jelentésképződés egyéb útjainak is teret enged. A zárójel a benne foglaltakat egyfajta szupplementum helyzetébe állítva a jövőt a jelen idősíkjának kiegészítéseként tárja elénk. Nyitottsága, szükségszerű lezáratlansága, eltérő lehetséges irányokkal terheltsége mintha zaklatott formájában is leképeződne. A felütés − Ezeket írom pedig / munkásgyerkőcöknek − egyszersmind temporálisan is kijelöli a következő sorok érvényességét. S bár a jelent a jövőtől elválasztó hasadás kitöltése a megszólalás időbeli pozíciójából tűnhet zavarosnak, az annyira várt történelmi folytatás felől láthatóan kétsége sincs a szerzőnek. Moyses nem próféciaként jövendöli meg a megítélése szerint elkerülhetetlent.  A szerkezetet záró szakasz egyedülállóan szép metaforában utal vissza a jövő zálogának tekintett gyerkőcökre − Minden leírt szavam / élőfába eleven oltás −, hogy végül kitüntetett helyen, a verset is záró utolsó sorban tényként jelentse be az elviselhetetlen jelen egyetlen emberileg elgondolható és vállalható, egy röpke pillanatra az önsorsrontó ösztönök felfüggesztését is segítő kifutását: holnap forradalom...

Moyses a magyar forradalom melletti baróti szóbeli kiállással sem érte be: az iskolából megszökve negyedmagával Magyarországra indult volna a forradalmi erők megsegítésére. Nem csoda, ha ezek után kicsapták a líceumból. A kicsapatás motívuma persze ismét József Attilát idézi. Kozma Béla sietett segítségére azzal, hogy átmenekítette az általa igazgatott marosvásárhelyi református kollégiumba.  Moysest azonban nyughatatlan vére itt is tovább űzte. Sokszor szélsőséges véleménye mellett kitartott a végsőkig. Az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakjának, a Mikszáth-tanítvány Molter Károlynak irodalmi önképzőkörében pallérozta magát Vásárhelyen. Osztálytársa, Gálfalvy György szerint például „iszonyatosan haragudott Jókaira, és ez visszatérő motívuma volt minden hozzászólásában, hogy mennyire el kell ítélni Jókai megalkuvását és andalító mesélésre való törekvését. ⁶” Maga Molter Károly szállt vele vitába, ám − így Gálfalvy − „még az igazán galambszelíd Károly bácsit is kihozta a sodrából6”.  Molterrel is, másokkal is késhegyig menő vitákba bonyolódott; a tekintélytisztelet csírája sem volt meg benne. Szinte váteszinek tűnhetnek utólag osztályfőnökének, Kozma Béláné Leopold Irénnek, a legendás igazgató tudós feleségének szavai: „Moyses, magának nem lesz jó vége!⁶”