2010 ősz
Keresztury Tibor
1962-ben született Debrecenben. 1981-ben a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban, 1987-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történelem szakán, 1989-ben a Bálint György Újságíró Iskolában végzett. 1986-2006 között az Alföld, 1999-2005 között a Szép versek szerkesztője, 2002-2006 között a litera.hu főszerkesztője. 2000-2005 között a Magyar Narancs külső munkatársa. 2006-tól a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója. Móricz Zsigmond-ösztöndíjas (1989), Soros-ösztöndíjas (1992), Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíjasa (1994), NKA alkotói ösztöndíjas (1995, 1999, 2002, 2005). 1996-ban Greve-díjat, 2000-ben a MAOE Pro Literatura-díját, 2004-ben Déry-díjat, 2005-ben Alkotóközösség-kategóriában Pulitzer-emlékdíjat, 2006-ban József Attila-díjat kapott. Kötetei: Félterpeszben (Arcképek az újabb magyar irodalomból, Magvető-JAK, Bp., 1991), Szövegkijáratok (társszerző: Mészáros Sándor, Széphalom, Bp., 1992), Petri György (Kalligram, Pozsony, 1998), Reményfutam. Keleti kilátások (Magyar Narancs, Bp., 2000), Kételyek kora (Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról, Magvető, Bp., 2002), A vaddisznó rokona (Publicisztikai írások, Új Palatinus Könyvesház, Bp., 2002), Bejárat a semmibe (Bp., Magvető, 2003).
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Keresztury Tibor
A Sötétkapu alatt
„Ez a város, Miskolc mindig várni fog.″
A szerelem, mi más, a szerelem lökött a Sötétkapu mély, sötét torkába. A lány neve Tünde, ott lakott fölötte, a Széchenyi utcára nézett az ablaka. Úgy kellett állnom, hogy észre ne vegye, várom, lesem, figyelem — célszerű volt behúzódnom a kapu alá tehát, szorosan a falhoz, így az ablakból sem láthatott meg, s fedezékben voltam a lépcsőházból való kilépése, valamint hazatérése esetében is. Bárhonnan is jöjjön Tünde, sehogyan sem bukhattam le.
Megérkeztem, beálltam a szegletembe, oda, ahonnan a legjobb szögben látszott a lépcsőház ajtaja, valósággal belesimultam a több rétegben lehányt falba, mint a félig letört stukkó a fejem felett. Jó helyem volt, remek, védett, akár ostrom esetére is. Eső nem ért, hátam az omladozó falnak vetve, minden irányba jól kiláttam, biztonságban éreztem magam. Ha már egyszer sikerült elfoglalni, nem volt nehéz tartani a pozíciót, noha nagy volt a konkurencia: a városban roppant népszerűségnek örvendő koldulásra, seftelésre, strichelésre, késelésre, markecolásra ideális helyszín volt ez, nemzetközi viszonylatban is. Egyedül arra kellett csak vigyáznom, hogy szarba ne lépjek, miközben bevackolok, ugyanis e bemélyedés nemcsak általam, s az említett kétes elemek által volt méltán kedvelt, hanem a jószándékú, ám emésztésileg megszorult miskolciak körében is igen látogatottnak bizonyult — tegyük hozzá: érthetően, joggal, hisz a legközelebbi nyilvános budi az Ady-hídnál volt található. Vészhelyzetben azt elérni — na, ahhoz tényleg kellett akaraterő, jellem és farizom, merthogy Jani bácsi, a félúton fekvő Polónia főpincére karba font kézzel az étterem küszöbén nem nyitott vitát, az esélyt felcsillanni látó vörös fejű ajakharapdálókkal nem egyezkedett. Enni, érti, nem szarni: enni!, oktatott emelt hangon, minden egyes szót megnyomva, mintha idióta vagy külföldi volna a félig beszart illető, egy jó gulyást, teszem azt, rántott májat vagy pacalt! Nem nyilvános WC, mutatott a feje fölé az évek óta nem működő neon-feliratra, ugye nem az van kiírva, hanem háthogy: étterem! Úgyhogy a magam részéről meg tudtam érteni, ha valaki a tényekkel számot vetve belátta, hogy jelen helyzetében, bárhogy is szeretné, eljutni az Ady hídig nemhogy nehéz, kétesélyes, hanem teljességgel kizárt, nonszensz, lehetetlen; megtorpant a félhomályban, egyik lábáról a másikra állt, körbefuttatta kétségbeesett tekintetét a Sötétkapun, két macskaugrással abban a sarokban termett, ahol állni szoktam, s a nadrágot villámgyorsan a bokára tolva, szoknyát a hónalj alá kapva, otthonos kis privát szegletembe, sutty, beleszart.
E megváltó pillanathoz, melyben a megkönnyebbült embertársak ilyenkor részesültek, részemről csak az lett volna fogható, ha Tündém megjelenik, de nem jelent meg sajnos, bárhogy is stíroltam feszült figyelemmel, a torkomban dobogó szívvel felváltva az utcát balra, s jobbra a lépcsőház kapuját, ne hozzon zavarba, bármerről támadna is. Merthogy arról nem volt szó, hogy felfedjem majd előtte türelmesen rejtekező jelenlétemet — nem, arra az esetre nem létezett forgatókönyv, hogy esetleg észrevesz. Nem voltam én Robin Hood vagy Rózsa Sándor, vagy netán a Tenkes kapitánya, á, dehogy. Arra viszont nagyon is volt, hogy majd jól kiugrok, és szembe megyek vele, köszönök, mintha véletlenül találkoznánk, s beszédbe elegyedünk: ez szóról szóra le volt próbálva, tükör előtt, többször is.
A szerelmesnél nincs megejtőbb, marhább, bájosabb.
Álltam, vártam, figyeltem, hogy jön-e Tünde, de nem bukkant föl, sajna, se balról, se jobbról, semerről sem. Balra a főutca egy szeletét metszette ki az íves kapualj, jobbra a Rákóczi utca volt a Kishalászig megtekinthető. Tízpercenként elcsikorgott egy peronos villamos a Városház tér vagy a színház felől, az utolsó lépcsőről többnyire lelépett valaki, és átsétált az orrom előtt a Sötétkapun a Béke moziba. Ilyenkor igyekeztem elfordítani a tekintetemet, mert szemkontaktus esetén százöt százalékra odajött a villamosról épp leugrott csávó, testvérem, nézzél már két forintot, a Fehér farkasok megy, megnézném, csak nincs nálam lóvé, tudod. A Széchenyi utcán bizonyos időközönként az égig röpködő copfokkal, hatalmas ugrásokkal, miként egy látomás, elviharzott Ugróegér, a féllábú cigánylány, aki naphosszat rótta a belvárosban a köröket Búza tér-Csabai kapu-Népkert-Széchenyi tér útvonalon, mint akinek nincs meg a kilométere. Ha megállt, elesett, így enni is száguldás közben evett, sőt boszorkányos ügyességgel ürítette ki az érző szívű, jóakaratú miskolciak által a kezébe nyomott sörösüveget. A belváros leleményes népe hamar felismerte, hogy Ugróegér a létező legjobb és legolcsóbb reklámhordozó: a közlekedés minden írott és íratlan szabályát áthágó, észveszejtő sebességű, ámokfutásszerű rohanása közben időnként szeretettel hátba vágta valaki, s onnantól, míg el nem ájult este, a hátára ragasztott felirattal száguldott tovább: Zongora eladó, Kossuth utca hátsó udvar, kedvezményesen, Este buli az Avason, Kisavas sor 33. bor van elég, sört hozzatok, Józsika, Pénteki P. Mobil-jegyekért alig használt farmerdzsekit adok, a Muskátli borozóban vagyok. Máskor meg az ellentettje: Nikilauda gurult be a képbe, mint a csiga, nyikorogva, az ugyancsak rendkívül népszerű koldusasszony, aki hatvanegyben ittas állapotban vonat alá esett a Tiszai pályaudvaron, s azóta egy a Digépből szermányolt csapágyakon guruló deszkán hajtotta a rendelkezésére álló két megmaradt vállcsonkkal a járókelők térdmagasságában nagy kínkeservvel magát. Szájában állandó tartozék volt egy szál görbe, égő Munkás — a füstöt beszívta, s ugyanazon levegővel okádta magából a mocskosnál mocskosabb válogatott káromkodásokat. Hallgassál már, Nikilauda, sokat dumálsz felviszlek a Kilátóhoz, oszt leengedlek toronyiránt a gokartodon — csitították a sipákolásába belefáradt miskolciak.
Tünde, Tünde, drága Tünde, jössz-e már.
Az rendben, hogy szeretlek, de lassan itt az este, s leckém is volna még.
Maradtam mégis, késő estig lecövekelt a szerelem, odakozmáltam egészen, lábam a Sötétkapu betonjába gyökerezett. Tudtam pedig, másnap aztán gyötörni fog a lelkiismeret, ahogy ballagok lefelé a Szamuely utcán, a rendőrség mellett, majd át a Szinva-hídon a Földes Gimnázium irányába, hogy a szerelemből kifolyólag megint nem tanultam mára semmit, nem fognak felvenni sehova. Szasztok, csövik, hajrá Diósgyőr!, üdvözlöm majd Csongiékat a Széchenyi utcán is átkelve, akik a Déryné presszó ajtajában vívják napi szabadságharcukat, melynek végső célkitűzése a demokratikus állampolgári jogok kivívása, azon belül — rövid távon — a kilenc óráig tartó szesztilalom időpontjának módosítása volt. Az ugyanis, hogy kora reggel a Déryné presszóban nem lehet az embernek egy felest meginni, az Csongiék szerint nem demokratikus. A Déryné presszó pultosnője szerint viszont, aki amúgy kifejezetten szerette Csongiékat, mivel napi forgalmának kétharmada kilenc órát követően belőlük származott, ez a mindennapos cirkusz, amit itt levágnak, az isten bassza meg, az nem demokratikus, merthogy, leszögezné, mint minden áldott reggel, hogy nem a Déryné presszóban van csupán tilalom kilenc óráig, hanem az ország összes kibaszott kocsmájában, ha Csongiéknak nem tűnt volna fel, dehát hogy is tűnne, ha minden reggel, de kivétel nélkül, itt, őnála kezdik a napot, továbbá és ennélfogva, ezt a rendeletet, elmondaná, nem ő, Makláriné Gulyás Erzsébet vezette be, hanem a kormány, vagy ki a picsa, a pártbizottság, a nagyfőnök, mit tudja ő, de hogy miért kell ezt a jelenetet lejátszani minden rohadt reggel, azt ő fel nem fogja ésszel, ám ha sokáig csinálják a fesztivált itt neki, csak azt fogják elérni Csongiék, hogy nem ad nekik inni kilenc után sem, demokratikusan, és ha panasz volna, akkor pedig demokratikus módon kihívja a rendőrséget telefonon rájuk, s az összes kibaszott KMK-s csavargót elviteti, esküszik, demokratikusan, oszt majd Baracskán rinyáljanak, demokratikusan, hogy az embernek ebben az országban egy nyomorult felest sem lehet meginni kilenc előtt. Úristen, mindjárt nyolc, pillantok majd az órámra, fizika az első, elkések teljesen — futás közben még felnézek azért, hogy a színészklubbal szembeni lakása emeleti ablakában véletlenül sikerül-e megpillantanom az EDDA-alapító jó Slamót.
Tünde, Tünde. Vágyaimnak netovábbja. Napsugaram! Végzetem! Csak azt tudnám, tudtad-e azt egyáltalán, hogy valaki miattad a Sötétkapu mélyén, félig a falba gyógyulva töltötte el talpig nehéz hűségben a lassan csordogáló hetvenes éveket.
Megérkeztem, beálltam a szegletembe, oda, ahonnan a legjobb szögben látszott a lépcsőház ajtaja, valósággal belesimultam a több rétegben lehányt falba, mint a félig letört stukkó a fejem felett. Jó helyem volt, remek, védett, akár ostrom esetére is. Eső nem ért, hátam az omladozó falnak vetve, minden irányba jól kiláttam, biztonságban éreztem magam. Ha már egyszer sikerült elfoglalni, nem volt nehéz tartani a pozíciót, noha nagy volt a konkurencia: a városban roppant népszerűségnek örvendő koldulásra, seftelésre, strichelésre, késelésre, markecolásra ideális helyszín volt ez, nemzetközi viszonylatban is. Egyedül arra kellett csak vigyáznom, hogy szarba ne lépjek, miközben bevackolok, ugyanis e bemélyedés nemcsak általam, s az említett kétes elemek által volt méltán kedvelt, hanem a jószándékú, ám emésztésileg megszorult miskolciak körében is igen látogatottnak bizonyult — tegyük hozzá: érthetően, joggal, hisz a legközelebbi nyilvános budi az Ady-hídnál volt található. Vészhelyzetben azt elérni — na, ahhoz tényleg kellett akaraterő, jellem és farizom, merthogy Jani bácsi, a félúton fekvő Polónia főpincére karba font kézzel az étterem küszöbén nem nyitott vitát, az esélyt felcsillanni látó vörös fejű ajakharapdálókkal nem egyezkedett. Enni, érti, nem szarni: enni!, oktatott emelt hangon, minden egyes szót megnyomva, mintha idióta vagy külföldi volna a félig beszart illető, egy jó gulyást, teszem azt, rántott májat vagy pacalt! Nem nyilvános WC, mutatott a feje fölé az évek óta nem működő neon-feliratra, ugye nem az van kiírva, hanem háthogy: étterem! Úgyhogy a magam részéről meg tudtam érteni, ha valaki a tényekkel számot vetve belátta, hogy jelen helyzetében, bárhogy is szeretné, eljutni az Ady hídig nemhogy nehéz, kétesélyes, hanem teljességgel kizárt, nonszensz, lehetetlen; megtorpant a félhomályban, egyik lábáról a másikra állt, körbefuttatta kétségbeesett tekintetét a Sötétkapun, két macskaugrással abban a sarokban termett, ahol állni szoktam, s a nadrágot villámgyorsan a bokára tolva, szoknyát a hónalj alá kapva, otthonos kis privát szegletembe, sutty, beleszart.
E megváltó pillanathoz, melyben a megkönnyebbült embertársak ilyenkor részesültek, részemről csak az lett volna fogható, ha Tündém megjelenik, de nem jelent meg sajnos, bárhogy is stíroltam feszült figyelemmel, a torkomban dobogó szívvel felváltva az utcát balra, s jobbra a lépcsőház kapuját, ne hozzon zavarba, bármerről támadna is. Merthogy arról nem volt szó, hogy felfedjem majd előtte türelmesen rejtekező jelenlétemet — nem, arra az esetre nem létezett forgatókönyv, hogy esetleg észrevesz. Nem voltam én Robin Hood vagy Rózsa Sándor, vagy netán a Tenkes kapitánya, á, dehogy. Arra viszont nagyon is volt, hogy majd jól kiugrok, és szembe megyek vele, köszönök, mintha véletlenül találkoznánk, s beszédbe elegyedünk: ez szóról szóra le volt próbálva, tükör előtt, többször is.
A szerelmesnél nincs megejtőbb, marhább, bájosabb.
Álltam, vártam, figyeltem, hogy jön-e Tünde, de nem bukkant föl, sajna, se balról, se jobbról, semerről sem. Balra a főutca egy szeletét metszette ki az íves kapualj, jobbra a Rákóczi utca volt a Kishalászig megtekinthető. Tízpercenként elcsikorgott egy peronos villamos a Városház tér vagy a színház felől, az utolsó lépcsőről többnyire lelépett valaki, és átsétált az orrom előtt a Sötétkapun a Béke moziba. Ilyenkor igyekeztem elfordítani a tekintetemet, mert szemkontaktus esetén százöt százalékra odajött a villamosról épp leugrott csávó, testvérem, nézzél már két forintot, a Fehér farkasok megy, megnézném, csak nincs nálam lóvé, tudod. A Széchenyi utcán bizonyos időközönként az égig röpködő copfokkal, hatalmas ugrásokkal, miként egy látomás, elviharzott Ugróegér, a féllábú cigánylány, aki naphosszat rótta a belvárosban a köröket Búza tér-Csabai kapu-Népkert-Széchenyi tér útvonalon, mint akinek nincs meg a kilométere. Ha megállt, elesett, így enni is száguldás közben evett, sőt boszorkányos ügyességgel ürítette ki az érző szívű, jóakaratú miskolciak által a kezébe nyomott sörösüveget. A belváros leleményes népe hamar felismerte, hogy Ugróegér a létező legjobb és legolcsóbb reklámhordozó: a közlekedés minden írott és íratlan szabályát áthágó, észveszejtő sebességű, ámokfutásszerű rohanása közben időnként szeretettel hátba vágta valaki, s onnantól, míg el nem ájult este, a hátára ragasztott felirattal száguldott tovább: Zongora eladó, Kossuth utca hátsó udvar, kedvezményesen, Este buli az Avason, Kisavas sor 33. bor van elég, sört hozzatok, Józsika, Pénteki P. Mobil-jegyekért alig használt farmerdzsekit adok, a Muskátli borozóban vagyok. Máskor meg az ellentettje: Nikilauda gurult be a képbe, mint a csiga, nyikorogva, az ugyancsak rendkívül népszerű koldusasszony, aki hatvanegyben ittas állapotban vonat alá esett a Tiszai pályaudvaron, s azóta egy a Digépből szermányolt csapágyakon guruló deszkán hajtotta a rendelkezésére álló két megmaradt vállcsonkkal a járókelők térdmagasságában nagy kínkeservvel magát. Szájában állandó tartozék volt egy szál görbe, égő Munkás — a füstöt beszívta, s ugyanazon levegővel okádta magából a mocskosnál mocskosabb válogatott káromkodásokat. Hallgassál már, Nikilauda, sokat dumálsz felviszlek a Kilátóhoz, oszt leengedlek toronyiránt a gokartodon — csitították a sipákolásába belefáradt miskolciak.
Tünde, Tünde, drága Tünde, jössz-e már.
Az rendben, hogy szeretlek, de lassan itt az este, s leckém is volna még.
Maradtam mégis, késő estig lecövekelt a szerelem, odakozmáltam egészen, lábam a Sötétkapu betonjába gyökerezett. Tudtam pedig, másnap aztán gyötörni fog a lelkiismeret, ahogy ballagok lefelé a Szamuely utcán, a rendőrség mellett, majd át a Szinva-hídon a Földes Gimnázium irányába, hogy a szerelemből kifolyólag megint nem tanultam mára semmit, nem fognak felvenni sehova. Szasztok, csövik, hajrá Diósgyőr!, üdvözlöm majd Csongiékat a Széchenyi utcán is átkelve, akik a Déryné presszó ajtajában vívják napi szabadságharcukat, melynek végső célkitűzése a demokratikus állampolgári jogok kivívása, azon belül — rövid távon — a kilenc óráig tartó szesztilalom időpontjának módosítása volt. Az ugyanis, hogy kora reggel a Déryné presszóban nem lehet az embernek egy felest meginni, az Csongiék szerint nem demokratikus. A Déryné presszó pultosnője szerint viszont, aki amúgy kifejezetten szerette Csongiékat, mivel napi forgalmának kétharmada kilenc órát követően belőlük származott, ez a mindennapos cirkusz, amit itt levágnak, az isten bassza meg, az nem demokratikus, merthogy, leszögezné, mint minden áldott reggel, hogy nem a Déryné presszóban van csupán tilalom kilenc óráig, hanem az ország összes kibaszott kocsmájában, ha Csongiéknak nem tűnt volna fel, dehát hogy is tűnne, ha minden reggel, de kivétel nélkül, itt, őnála kezdik a napot, továbbá és ennélfogva, ezt a rendeletet, elmondaná, nem ő, Makláriné Gulyás Erzsébet vezette be, hanem a kormány, vagy ki a picsa, a pártbizottság, a nagyfőnök, mit tudja ő, de hogy miért kell ezt a jelenetet lejátszani minden rohadt reggel, azt ő fel nem fogja ésszel, ám ha sokáig csinálják a fesztivált itt neki, csak azt fogják elérni Csongiék, hogy nem ad nekik inni kilenc után sem, demokratikusan, és ha panasz volna, akkor pedig demokratikus módon kihívja a rendőrséget telefonon rájuk, s az összes kibaszott KMK-s csavargót elviteti, esküszik, demokratikusan, oszt majd Baracskán rinyáljanak, demokratikusan, hogy az embernek ebben az országban egy nyomorult felest sem lehet meginni kilenc előtt. Úristen, mindjárt nyolc, pillantok majd az órámra, fizika az első, elkések teljesen — futás közben még felnézek azért, hogy a színészklubbal szembeni lakása emeleti ablakában véletlenül sikerül-e megpillantanom az EDDA-alapító jó Slamót.
Tünde, Tünde. Vágyaimnak netovábbja. Napsugaram! Végzetem! Csak azt tudnám, tudtad-e azt egyáltalán, hogy valaki miattad a Sötétkapu mélyén, félig a falba gyógyulva töltötte el talpig nehéz hűségben a lassan csordogáló hetvenes éveket.