Megoszlik a szakirodalom véleménye arról, hogy Az elkülönítő a Hajnóczy-életműben milyen helyet foglal el. A legtöbben meg sem említik, vagy ha foglalkoznak is vele, nem számítják a fontos szövegek közé. Holott több kortárs véleménye szerint Hajnóczy szociografikus érdeklődésű író volt, akit élénken foglalkoztattak saját korának társadalmi kérdései. Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a problémát, éppen hogy kiemelt helyen kellene tárgyalni ezt a szöveget. Mégis mi lehet a mellőzés oka?

Az alábbi tanulmányban röviden kísérletet teszek arra, hogy a szociográfia¹ háttérbe szorulásának okait megvilágítsam, illetve megpróbálom elhelyezni a Hajnóczy-életművön belül Az elkülönítőt. Ezt az írást bevezetésnek szánom egy hosszabb tanulmány elé, amelynek célja a magyar dokumentumirodalom hagyományában elhelyezni Hajnóczy szociográfiáját.

A továbbiakban tehát egy esztétikailag vitatott, nem divatos, és nem is könnyen definiálható műfajról lesz szó. Irodalomtörténetünkben bármennyire is nehezen meghatározható², sokszor kárhoztatott fogalomnak tartjuk ezt manapság, a szociográfia két időszakban is fontos szerephez jutott. Először az 1930-as években élte virágkorát,³ és sajnálatosan néhol kifejezetten szélsőséges politikai színezettel a falukutató mozgalomhoz kapcsolódott.

Az 1960-as, 1970-es években is domináns része volt a szellemi életnek, a Magyarország felfedezése⁴ című sorozatban jelentek meg a műfaj legértékesebb darabjai. A folyóiratok közül a Valóság, a Forrás, az Élet és Irodalom, valamint a Mozgó Világ közölt hasonló tematikájú írásokat. Ám a rendszerváltás után gyakorlatilag eltűnt az irodalmi palettáról. Természetesen manapság is jelennek meg szociográfiák, szükség is van rájuk, legalább akkora mértékben, mint a Kádár-rendszerben, mégis esztétikai megbecsülésük,⁵ társadalmi rangjuk a nullával egyenlő.

A két korszak abban különbözött egymástól, hogy a két világháború között megjelent írások inkább a tudományhoz⁶ állnak közelebb, míg a későbbiek az irodalomhoz közelítenek.

A jelenkori mellőzésnek több oka is lehet, az alábbiakban csak a három leglényegesebbről lesz szó.

A mai (fiatal) olvasó számára az az 1990 előtt megjelent szociográfiák megkerülhetetlen paradoxona, hogy hogyan lehetett az úgynevezett valóságot ábrázolni abban a korszakban, amikor köztudomásúlag nem lehetett megírni az igazat. Vajon mennyire lehet komolyan venni mélyinterjúkat, riportokat, a társadalom megoldatlan problémáit ábrázolni kívánó irodalmi kísérleteket, amelyek az elnyomó, kommunistának mondott hatalom⁷ szigorú cenzúrájától kísérve láttak napvilágot.

Másodszor a rendszerváltás után, a posztmodern irodalomelméletek árnyékában a magyar irodalom hagyományosan erős képviseleti-küldetéses-feladatközpontú felfogása háttérbe szorult. Az írók nem vállalnak közéleti szerepet, a nemzettel összefüggő sorskérdések nem az irodalomban fogalmazódnak meg először. A szövegek nem értünk, nem helyettünk szólnak, egyszerűen csak nekünk. Mivel az író semmiféle, vagy csak nagyon korlátozott hatókörű társadalmi feladatot nem lát el, azok a műfajok, amelyek a társadalmi igazságtalanságokról szólnak, így a szociográfia is, súlytalanná válnak.

A harmadik ok, és mind közül ez a legkényesebb, hogy igen nehéz a tényfeltáró irodalom helyzetéről politikamentesen beszélni. Nincs mit tagadni, illetve tudomást nem venni róla lehet, de a jelenség attól még igenis létezik, a jelenkori szellemi életünkben komoly politikai szekértáborok alakultak ki. Nem kivétel ez alól az irodalom sem. A Tudósítás a toronyból szerzője, Csoóri Sándor⁸ például egy beszélgetés alkalmával a „posztmodern” és a „liberális irodalomkritika” (szerinte) indokolatlan térnyerését, a pályáztatási rendszer igazságtalanságait jelölte meg a hanyatlás okaiként.

Jelen sorok írója nem kíván, és nem is tud döntőbíró lenni ez ügyben, de az irodalomelméleti közhely, miszerint a posztmodern nem bírja el a valóságirodalom különböző műfajait, tarthatatlan. A szubjektumelméletek hangsúlyozódása után a valóság ábrázolása problematikussá vált, az önreflexiv prózapoétikai eljárások, a nyelvi játékok dominanciája inkább az úgynevezett szövegirodalom recepciójának és népszerűsítésének kedvez.

Abból látszik a 70-es évekbeli szociográfia fontossága, hogy mennyit foglalkoztak a műfaj esztétikájával. Berkovits György⁹ tanulmányában szembeállítja a „mintha” és a „feltáró” szociográfiát. Az utóbbi ütközteti a társadalomban uralkodó elveket a gyakorlattal, bírálja a jelenséget, amelyről szól, és érzékeny a társadalmi jelenségekre. A riport, az interjú, a beszélgetésmontázs, az esettanulmány egyaránt bizonyítja a műfaj virulens sokszínűségét.

Az 1970-es évek több esetben bírósági eljárást¹⁰ okozó írásai megfeleltek e szigorú követelményeknek. A szociográfiák kaleidoszkópszerűen mutatták be a társadalom megoldatlan, kibeszéletlen traumáit, mivel a sajtó, a nyilvánosság különböző fórumai nem tették ezt lehetővé. A legjobb írások mind a mai napig elgondolkodásra és újraolvasásra ösztönöznek. Éppen ez a jó szociográfia célja, sok-sok évvel a megírása után is tudósítani egy, a társadalom egészét érintő problémáról, amely annak idején fontos volt, de ha igazán lényeges kérdést tárgyalt, és mindezt izgalmasan tette, akkor a mai nemzedéknek is sok újdonsággal szolgál(hat).

Szép példa erre Csalog Zsolt Kilenc cigány című kötete. Az annak idején nagy feltűnést keltő szociográfia egyik többszörösen börtönviselt, négy elemit kijárt főhőse megdöbbentően modern véleményt fogalmaz meg a cigányok többségi társadalomba való beilleszkedéséről és az identitásukról.¹¹ Talán nem szükséges hosszabban taglalni, mennyire húsbavágó a 21. századi magyar viszonyok között a Kilenc cigány.

Haraszti Miklós Darabbér című könyvének jelentősége túlnőtt az irodalom intézményrendszerének keretein, hiszen 1973-ban az utolsó magyar íróper egyedüli vádlottjaként a szerzőt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a bíróság.

A mai olvasó számára, aki nem élt, és főleg nem dolgozott a Kádár-rendszerben, a Haraszti által használt fogalmak, a kollektív szerződés, pótbér, a normás vagy éppen a meós kissé egzotikusan hangzanak. A gyári munka folyamatának és a termelés körülményeinek pontos elemzése azonban végig ébren tartja az olvasó érdeklődését. A szerző feladatának tartotta egyszerű, logikus érveléssel bizonyítani, hogy a gyár, amely érthetetlenül bürokratikus intézményként magasodott az ott dolgozók feje fölé, mennyire átláthatatlan volt a kétkezi munkás számára. A Darabbér a hazugság könyve, hiszen arról tanúskodik, hogy az ígéretekkel ellentétben a munkás sorsa a Kádár-rendszerben sem volt könnyebb, a kizsákmányolás akkor is volt, akárcsak a szocializmust megelőző politikai rendszerekben. A Fusizni és A gyár kulisszaként című fejezetek költőiségük, lírai megformáltságuk miatt maradnak meg az olvasó emlékezetében.

Egy olyan műfajról beszélünk tehát, amely sokkal jobban függött a politikai engedékenységtől, mint mondjuk a regény, a dráma vagy éppen a líra. A fikciós műfajok művelői „üzenetüket” (ha egyáltalán volt ilyen) sokkal inkább el tudták rejteni a sorok között. A dokumentumirodalom kevésbé volt alkalmas erre.

Hajnóczy szociográfiájának eredetileg A szenvedés díszletei címet szánta. A kilenc rövid beszélgetésből álló írás végül Az elkülönítő¹² címmel látott napvilágot. Hasonlóan az előbb említettekhez, nagy visszhangja volt, hiszen az intézmény gondnoka az írásban foglaltak visszavonását követelte. A rádió 168 óra című műsora kifejezetten sokat foglalkozott Hajnóczy írásával.

Az elkülönítő az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban lakókról szól, és különösen az idős gondozottakat ért sérelmeket helyezi a középpontba. A szociográfia több nézőpontból mutatja be a szentgotthárdi intézet falai között tapasztalt törvénytelenségeket. Többek mellett megszólal az orvos és a pszichiáter, és olvashatunk interjút olyan ápolttal, aki anélkül töltött tizenkét évet az intézmény falai között, hogy állítólagos elmebetegségét valaha is diagnosztizálták volna. A beszélgetések nyomán egy kafkai rémálom bontakozik ki előttünk.

Hajnóczy semmit sem állít, vagy tagad, inkább rezzenéstelen arccal kérdez, akár egy rutinos pókerjátékos. Nem mászik rá az interjúalanyaira, nem rág a szájukba semmit. Kérdései általában rövidek, és lényegre törők, sohasem hosszabbak egy mondatnál. Eldöntendő kérdést nem tesz fel, inkább olyat, ami egy lépéssel tovább gördíti a beszélgetést. Szinte teljesen eltűnik a szövegben az interjúkat készítő személy, és ez komoly újságírói bravúr. Hiszen aki valaha is, bármilyen témában készített interjút, az tudja, hogy milyen hatalmas szerepe van ezeknek a keresetlen, jól irányított kérdéseknek. Így teremti meg az író a lehetőséget, hogy kiderüljön az, ami őt, a kérdezőt a legjobban érdekli, így fokozva az olvasó kíváncsiságát. Az az olvasó érzése, hogy bármilyen témáról szólhatnának az interjúk, akkor is izgalmasak lennének, mert annyira jól van összevágva a szöveg.

A mai befogadó számára a legizgalmasabb beszélgetés az utolsó. A Bedi Ferenc intézetvezetővel készített interjú azonban nem elsősorban kritikai éle miatt válik érdekessé. Hajnóczy itt már minden, az intézetvezetőt terhelő sötét dologról tud: ezek közé tartozik a rácsos ablakkal, hálós ággyal felszerelt szoba, az úgynevezett elkülönítő, ahova büntetésként fektetik a „renitens” betegeket. Az intézmény falai között alig-alig találni megfelelő végzettségű orvost, az ápolók között spiclik vannak, akik mindig több jutalmat kapnak, mint az egyszerűen csak a munkájukat végző alkalmazottak. A legfontosabb információ pedig, hogy nem kell elmebetegnek lenni ahhoz, hogy valaki ide kerüljön, elég az is, ha egy rokonnak egyszerűen az illető lakására fáj a foga. Aki egyszer ide bekerült, annak már nagyon nehéz újra a társadalom teljes jogú tagjává válnia.

A szerző végigvezette ezen a sajátságos passión az olvasót, bevonta az igazság feltárásának folyamatába, de továbbra sem mond ítéletet, éppen a továbbra is hűvös hangnem miatt válik formátumossá ez az interjú.

A Berkovits György által felsorolt kritériumoknak Hajnóczy szövege eleget tesz, sőt ennél többet is elér a szerző. Ő inkább író volt, semmint a közélet nyomasztó gondjai után nyomozó újságíró. Élményanyagot gyűjtött inkább, amit később a fiktív szövegeiben felhasznált.

Bármilyen furcsa is, Hajnóczyt nem a kendőzetlen valóság ábrázolásának igénye vonzotta a szociográfiához. Őt az az abszurd és kilátástalan küzdelem érdekelte, ami az igazságát hasztalan kereső kisembert, az emberi bánásmódra áhítozó állampolgárt elvileg megilletné. Ez a tematikus hasonlóság az, ami a fél liter tej miatt jogi lépéseket indító Kolhász Mihályt, az alkohol elvonókúrára önként bevonuló Márait, a Karosszék, kék virággal című novella fiatalemberét és Az elkülönítőt egymáshoz csatolja.¹³ Hajnóczyt nem a szövegszerűen, a szerző, a narrátor és a szerepelő kapcsolatában kimutatható abszurd vonzotta, őt az egyén és társadalom, az egyén és a hatalom felemás kapcsolata izgatta. Egy olyan korszakban élt, ahol maga a valóság vált abszurddá, a józan paraszti ésszel gondolkodó, hétköznapi ember számára szinte értelmezhetetlenné.

Az életmű a szálkás, valóságot imitáló stílustól tart egy stilizáltabb nyelvileg rétegzettebb, tipográfiailag bonyolultabb prózaépítkezés felé.¹⁴ Az elkülönítő tematikus hatása a pálya kezdeti szakaszában figyelhető meg. Mint láthattuk Az elkülönítő háttérbe szorulásának maga a műfaj elerőtlenedése is oka lehet. Az életmű mégis azért válhat egyre érdekesebbé számunkra, mert a modern, posztmodern elméleti iskolák is megtalálhatják szövegolvasói módszereik igazolását a Hajnóczy-szövegekben.

Egy közösség, egy nemzet irodalmi életére jobb esetben a pluralizmus, a sokszínűség a jellemző. A modern irodalomelméleti iskolák számára megfelelő szövegek promóciója mellett (nem helyett és után!) létjogosultságot kellene, hogy kapjanak a valóságirodalom, a tényfeltáró irodalom, a szociográfia jeles képviselői is. A rendszerváltás után szép számmal jelentek meg írások, amelyek e műfaj palettáját színesítik.

A folyóiratok közül a Magyar Napló és a Hitel hasábjain jelennek meg a legsűrűbben szociográfiai írások.

A magyar falu életét, a vidéken élők mindennapjait témául választó szociográfiák, tényregények, tehát a dokumentumirodalom reprezentáns alkotásai ma sem hiányoznak a könyvesboltok polcairól. Csak nem divatosak, nem kapnak kellő reklámot ahhoz, hogy szélesebb körben is olvasottak legyenek. Talán a fentieknek tudható be, hogy a kritikusok és az irodalomtörténészek sem szentelnek kellő figyelmet az ilyen típusú szövegeknek.

Mindenesetre kiemelkedik a témában Nagy Zoltán Mihály Sátán fattya című regénye, amelyet később trilógiává bővített a szerző, és amelynek első kötete a nemi erőszak témáját járja körül, valamint Kormos Anett Ingyen színház című ihletetten szép novelláskötete. Ahogy jelentős vállalkozás Rott József Sárréti sors című szociográfiája, vagy Oláh János a második világháború utáni magyar falu mindennapjait bemutató elbeszéléskötete, a Vérszerződés.

A felsorolás természetesen a teljesség igénye nélkül készült, de talán arra jó, hogy felhívja figyelmet néhány szerzőre, akik megérdemeltnél kevesebb figyelmet kaptak eddig.

Irodalom

BERKOVITS György: A szociográfia magatartása. Mozgó Világ 1978/6. 3-12.

CSALOG Zsolt: Kilenc cigány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976.

CSOÓRI Sándor: Tudósítás a toronyból. Magvető, Budapest, 1963.

GREENBLATT, Stephen: Mi az irodalomtörténet? In Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem. (szerk.: Kisantal Tamás) Kijárat, Budapest, 2009. 109-132.

ERDEI Ferenc: Futóhomok. Athenaeum, Budapest, 1937.

ERDEI Ferenc: Parasztok. Athenaeum, Budapest, 1938.

ILLYÉS Gyula: Puszták népe. Osiris, Budapest, 2003.

HAJNÓCZY Péter: Az elkülönítő. In Hajnóczy Péter Összegyűjtött munkái. (szerk.: Mátis Lívia és Reményi József Tamás) Századvég, Budapest, 1993. 255-287.

HARASZTI Miklós: Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Téka, Budapest, 1989.

KONRÁD György − SZELÉNYI Iván: Az értelmiség útja a munkáshatalomhoz. Gondolat, Budapest, 1978.

KORMOS Anett: Ingyen színház. Kairosz, Budapest, 2006.

MENYHÉRT Anna: Ideológiák (a sorok) között. In Egy olvasó alibije. Kijárat, Budapest, 2002. 171-178.

MEZŐ Ferenc: A megváltás esélyei − Hajnóczy Péter pályaképe. Mozgó Világ 1984/4. 122-128.

MÓRICZ Zsigmond: Életem regénye. Budapest, 1939.

NAGY Lajos: Kiskunhalom. Osiris, Budapest, 1999.

NAGY Zoltán Mihály: Sátán fattya. Mandátum, Budapest, 1991.

NÉMETH Marcell: Hajnóczy Péter. Kalligram, Pozsony, 1999.

OLÁH János: Vérszerződés. Magyar Napló, Budapest, 2001.

REMENYIK Zsigmond: Bűntudat. Magvető, Budapest, 1976.

REMÉNYI József Tamás: Egy szerep keres szerzőt. Hajnóczy Péter portréjához. In Hajnóczy Péter összegyűjtött munkái. Kisregények és más írások. Századvég, Budapest, 1993. 333-354.

ROTT József: Sárréti sors. Barbaricum, Karcag, 2001.

SZABÓ Zoltán: Cifra nyomorúság. Cserépfalvi, Budapest, 1937.

SZERDAHELYI István: Műfajelmélet mindenkinek. Akadémiai, Budapest, 1997.

¹ „A társadalom valamely kisebb egységének életviszonyait írta le, az elméleti és történeti összefüggések mellőzésével, s elsősorban azzal a célzattal, hogy az egyes társadalmi csoportok aktuális helyzetét feltárja. A későbbiekben (az irodalmi szociográfia és a szociográfia) elkülönülése megszűnt, s a nemzetközi szakirodalom (...) ma már empirikus szociológiáról beszél.” Szerdahelyi István: Műfajelmélet mindenkinek. Akadémiai, Budapest, 1997. 175.

² „Az irodalomtörténet tétje mindig azon esetlegességek közötti viszonyban rejlik, amelyek az irodalmi művet lehetővé tették egyfelől az alkotók, másfelől a jelenbeli befogadók számára.” Stephen Greenblatt: Mi az irodalomtörténet? Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem (szerk.: Kisantal Tamás) Kijárat, Budapest, 2009. 109-132. 120.

³ A közvélemény előtt Illyés Gyula: Puszták népe, Nagy Lajos: Kiskunhalom, Móricz Zsigmond: Életem regénye, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, Remenyik Zsigmond: Bűntudat című művei reprezentálták leginkább a szociográfiát és szociografikus indíttatású irodalmat.

⁴ A cím Sárközi György 1937-es vállalkozására utal, aki ugyanezzel az elnevezéssel indított tiszavirág-életű könyvsorozatot.

⁵ Jellemző, hogy a nagy vihart kavart A magyar irodalom történetei harmadik kötetében három tanulmány is érinti a témát, de nem a megfelelő súllyal, és érezhetően kissé idegenkedve a tárgytól. Lásd Dobos István, N. Horváth Béla és Kósa László írásait. A magyar irodalom történetei I-III. (főszerk.: Szegedy-Maszák Mihály) Gondolat, Budapest, 2007.

⁶ Lásd Erdei Ferenc műveit, mindenekelőtt a Futóhomokot és a Parasztokat.

⁷ „... a korszakban az irodalmi és irodalomértelmezői folyamatokra nyomást gyakorló (irodalom)politika, a totalitárius rendszer „egyetlen igazsága” kialakította diszkurzív megnyilvánulási lehetőségek két élesen elhatárolható csoportja - a szabályokhoz idomuló, illetve nem idomuló, vagyis gyakorlatilag nem létező, mert nem publikált − közül az elsőt gyakran további két alcsoportra osztják, megkülönböztetve „valódi” idomulást és az idomulást mezébe öltöztetett ellenállást. E megkülönböztetés azonban nem szövegszerű ismérveken alapul, hanem személyes háttérismereteken, személyes jellegű információkon. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy e szövegeket a fiatalabbak bizonytalanul, kétkedve és gyanakvással olvassák.” Menyhért Anna: Ideológiák (a sorok) között. In: Menyhért Anna: Egy olvasó alibije. Kijárat, Budapest, 2002. 171-178. 171-172.

⁸ Mi az, amiben élünk? Az irodalmi szociográfia napjainkban. Csoóri Sándor, Elek Tibor, Oláh János és Rott József kerekasztal-beszélgetése. Kortárs 2003/2. 119-128. 121.

⁹ Berkovits György: A szociográfia magatartása. Mozgó Világ 1978/6. 3-12. Ugyanebben a számban körkérdést intéztek a fiatal szociográfusokhoz, mások mellett Tar Sándorhoz és Csalog Zsolthoz.

¹⁰ Szelényi Ivánt 1974-ben a Konrád Györggyel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv kéziratának külföldre juttatása miatt letartóztatták, majd 1975-ben kiutasították Magyarországról.

¹¹ „...a cigány társaságot én nagyon nem szeretem. Meg nem értek egyet sok politikával. Mer úgy kellene, hogy szétszórni űket, szétrakni a városba. Teljesen egészibe széjjelszórni, nem megvárni, amíg baj lesz. Úgy széjjelszórva sokkal jobb vóna, egész másabb vóna.” Csalog Zsolt: Kilenc cigány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976. 107.

¹² Hajnóczy Péter: Az elkülönítő. Valóság 1975/10. 84-100., Folyamatos jelen. Fiatal szociográfusok antológiája. (vál. és szerk.: Berkovits György) Szépirodalmi, Budapest, 1981. 65-92.

¹³ Tanulmányában Mező Ferenc Az elkülönítő és A fűtő szoros összefüggését tárgyalja. Mező Ferenc: A megváltás esélyei − Hajnóczy Péter pályaképe. Mozgó Világ 1984/4. 122-128. Hasonló tematikus kapcsolatra hívja fel figyelmünket Reményi József Tamás is. „Feljegyzések tanúsítják, hogy Hajnóczy Az elkülönítőt A fűtő kálváriájához hasonló igazságkeresés morbid tényregényének szánta.” Reményi József Tamás: Egy szerep keres szerzőt. Hajnóczy Péter portréjához. In: Hajnóczy Péter Összegyűjtött munkái. Kisregények és más írások. Századvég, Budapest, 333-354. Később megemlít több töredéket a hagyatékból, amelyek összefüggésbe hozhatók a szociográfiával. Valószínűleg a kéziratok átvizsgálása okozhat meglepetést az e témában kutatónak.

¹⁴ „A kötetben meg nem jelent, 1973-1974 körül készült Karosszék, kék virággal a „szociografikusból” az irodalmiba való átmenetet mutatja meg: nemcsak a fűtő sorsa ismétlődik de capo al fine, hanem a megírás aktusa is.” Németh Marcell: Hajnóczy Péter. Kalligram, Pozsony, 1999. 181.