2010 ősz
Zólyomi Kristóf

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Zólyomi Kristóf
Eikon, önértés
Viharsziget (Shutter Island), rendezte Martin Scorsese, 2010
Manapság millió és millió dollárokat költenek el olyan filmekre, amelyek meg akarnak győzni minket arról, hogy a jó és a rossz harcában − ha egyáltalán e harc léte nem csak retorikai fogás − milyen könnyű és átlátható dolog is választani: csak jól kell megválasztani, hogy kit ütünk agyon. Kedvelt retorika, és hatékony ideológiákat lehet rá építeni. Az ikonok, amiket elénk állítanak, nem alkalmasak már másra, minthogy önmaguk legyenek: mágnesszalagok, digitális videó-lemezek, adathalmok a polcokon. Valójában üres, jelentéktelen tárgyak, mi magunk pedig tárgyemberek, akiket a hatalom ide-oda noszogathat vizuális és auditív ösztökéivel.
Leonardo Di Caprio? Kinek nem jut eszébe a Titanic?
És vajon kinek jut eszébe a Teljes Napfogyatkozás? És az Aviátor? És a Tégla? És most íme kerülhet még egy elem ebbe az impresszív sorozatba. Bár fél év is bőven eltelt a bemutató óta, még mindig lehet talán újat − de legalábbis jelentékeny dolgot − mondani egy ilyen „régi” filmről?
Scorsese sajátos felfogása − gondoljunk akár a Krisztus Utolsó Megkísértése című opuszra − itt is érvényesül. Semmi sem az, aminek látszik, minden egy kicsit több, mint aminek gondoljuk.
A kritika természetesen felemásan fogadta a filmet. Ennek oka egyértelműnek látszik, ha tekintetbe vesszük, hogy mit várnak és mit fogyasztanak manapság. Fogyasztani ezt a filmet teljes kudarcot jelent a megértés számára. Talán furcsán veszi ki magát ez a mondat, de ha nem szánja rá az ember az időt, hogy legalább kétszer, de ha teheti, inkább háromszor megnézze, akkor elveszíti azokat a részleteket, amikért valóban érdemes megnézni egy filmet: az események pergése közben el- és feltűnnek olyan arcrándulások, gesztusok, mozdulatok, szavak, amik csak a második vizsgálatra, a második olvasatra lesznek világosak, jelentésteliek. Olyan baklövést követ tehát el, mint aki csak egyszer olvas el egy könyvet, egyszer néz meg egy képet, egy épületet, egyszer megy el egy helyre, ahova többször is elmehetne. Csak egyszer él, de ez már filozófiai és nem művészetelméleti kérdés.
A lényeges pont az, hogy nem köt ismeretséget, pedig talán ez lenne az egyetlen értelmes viszonyulás a mai alkotások irányában, még azok esetében is, amikről első pillantásra megmondja egy közepesen művelt ember, hogy kommersz, értéktelen, tucattermék.
Miért is lehet érték a számunkra a Shutter Island? Amelyről a populáris kritika annyit ír, hogy jól fogyasztható, kellemes könyvadaptáció (még itt-ott a „hátborzongató” jelzőt is megengedi magának), de en bloc azért középmagas kommersz. Vajon miért nem láthatunk, vagy legalábbis igen ritkán olyan kritikát, amiben valaki veszi a fáradságot, hogy elmondja, miért is jó az a bizonyos „kritkai tárgy”? Egyáltalán feltesszük még magunknak azt a kérdést, hogy miért nézünk meg dolgokat? Mit számítanak azok nekünk?
Tudjuk-e mit jelent az, hogy EIKON? Képet, képmást jelent. Ha ránézünk, mintha tükörbe néznénk. Vagy valami távolira, ami éppen nincs ott. (Lássuk példának okáért az ikont a keleti kereszténységnél, amely az istenség megjelenítésére szolgál; és amelynek az a feladata, hogy jelenlévővé tegye a transzcendens hatalmat. De nézhetjük a polgárlakások falain függő elődök képmásait is, akik azért vannak távol, mert mi éppen ott vagyunk az időben, ahol.) Manapság rengeteg olyan képi motívum és monumentum kerül a kezünk közé és a szemünk elé, ami selejtes éppen ebből a szempontból. A művészetnek nem kizárólagos feladata tükröt tartani az ember elé, de feladata, és ha feladja akár egyetlen fealadatát is, már nem teljesíti azt, amiért fontos volt valamikor.
Miről is van itt szó? A Shutter Island nem szól másról, minthogy egy ember önfelismerését szolgáló játék („Spiel” − a szó heideggeri, és Gadamer által is használt értelmében) miként csúszik félre, milyen esztelen és eszetlen ellenállásba ütközik az egyén részéről, és miként bizonyosodik be, hogy az ember nem akar önmagától − a saját maga jelentette démonoktól − megszabadulni, főleg nem az önelfogadás árán. Hogy milyen erőket képes mozgósítani azért valaki, hogy magát becsapja, de legalábbis álomvilágba zárja.
A képi narráció azt a ritmust követi, ahogy egy külső szemlélő számára belsővé, jelentőssé válhatnak a körülötte zajló események. Involválódás. Feltesszük még azt a kérdést, hogy részesei vagyunk-e annak a világnak, amit élünk?
Sokaknak sokszor el lehet mondani, hogy a komplexitás nem a bonyolultságban áll, hanem épp az egyszerű sokrétűségben. Ahogy a Shrek-ben a hagymahasonlat oly fontossá válik, hasonlóképpen fontos ebben a filmben az ismétlés (a narratív és a fizikai szinten is, a történetben és az olvasásban is). A történet végén kiderül, hogy a cél-esemény, a megtisztulás, tulajdonképpen ismétlés, majd az utolsó mondat − az utóbbi évek talán egyik legjobb utolsó-mondata − éppen nem a katarzist célozza, hanem a bukást. Az erkölcsi felemelkedés, amelyet a főhős választ nem az igazság erkölcsisége, hanem a hazugság dacos önpusztítása. Ha Scorsese misztikus krimit akart volna csinálni, akkor azt csinált volna; persze az értelmező erősen kihasznált szabadsága, hogy itt azt mondom: ez márpedig kőkemény parabolikus szatíra arról, hogy mit nem vagyunk hajlandók elengedni, megakadályozandó az önfelismerésünket és szabadságunkat.
Luther azt mondta, hogy nem sok könyvet kell olvasni, hanem keveset, de azt alaposan. Én a filmekkel kapcsolatban fejtenék ki itt hasonló pressziót.