Hajnóczy Péter Fűtője (1975) az ajánlásban szereplő Heinrich von Kleist egy művét (Kohlhaas Mihály, 1810) parafrazeálja, mely kisregény pedig egy, a valóságban is létező személy történetén alapszik: Hans Kohlhase, lókereskedőtől 1532-ben, a „Lipcsei Őszi Vásárra menet Junker Günter von Zaschwitz elvette két lovát”, s az ebből kiinduló bosszúhadjárata során vérpadra került emberünket a Strausberger Platzon kerékbe törték (1540). A kleisti Kohlhaas is hasonló sorsra jutott bár (fejét vették), összehasonlítani most mégsem e két történetet fogjuk, hanem a fent említett Fűtőt vetjük össze a − mint látni fogjuk: nemcsak − nevükben egyező kleisti hőssel.

Vegyük szemügyre előbb a szöveg interpretációjának alapját, a  „két Kolhász” családi és egzisztenciális hátterének ismertetésével: Kohlhaas Mihály, az állampolgári hűség mintaképe, istenfélő (lutheránus), családos ember, aki gyermekeit hite megingathatatlanságában „nevelte szorgalomra és tisztességre”; s szemben a szűkebb egzisztenciális térben mozgó Kolhász Mihály, aki családjával (feleség, egy gyerek) és munkahelyével kora munkásrétegének szerves részét képezi.

A szereplők közti látványos distanciát azonban azok az − értékrendek közti − eltérések jelentik, melyek a későbbi bonyodalom lényegét adják. A kleisti hős törvény- és igazságérzetét, elveit teszi próbára a tronkai Vencel úrfi által szabott „tartományúri rendelkezés”, az elkobzott lovak, szolgája bántalmazása és e láncra később fűzött események sora, melyek közül az utolsó (felesége halála) indukálta a kisregény elején olvasható baljós sorok mögött rejlő végkifejletet: „Jogérzete azonban rablóvá és gyilkossá tette”.

Hajnóczy fűtőjének esetében bűncselekmény nem történik, ám az értékveszteség hasonlóképpen jelenik meg, mint a korábbi szövegben: előbb a védőital  „elvesztése”, majd családja ideiglenes elhagyása, végül munkahelyéről való felmondása az, ami hasonlatos láncreakcióban jelenik meg, mint az előbb említettek során. Az ebből fakadó térkezelés azonban ellentétes irányokkal bír: míg a mindenét bosszúhadjáratába fektető Kohlhaas Mihály veszteségeitől romba dőlt belső tere annak kivetülésével, külső megfelelőjével könnyűszerrel összevethető (ld. városok porig rombolása, gyújtogatás, hadjáratok), addig a fűtőben zajló igazságkeresés mindvégig csak mint  „belső tűz” jelenik meg; egy betétszöveg, A Kiáltvány, az öngyilkossági/eggyéválási kísérlet, valamint az utolsó egységben szereplő jázminok adta mélyértelmezési lehetőségek adnak csupán okot Kolhász Mihály tüzének elődjével összevethető materializálódására.

Bűnt tehát nem követ el Hajnóczy „hőse”, s így a lefolyt harcok tere is különbözik: míg fűtőnk az őrá mint gyermekre/elmeháborodottra tekintő bürokráciával kerül szembe, addig a (politikai) nyilvánosság terén Kleist Kohlhaas Mihálya egy egész erkölcsi világképpel szemben kíván ítéletet hozni. Utóbbit eszerint is kezeli ellenfele: törvényszegőként, ellenségként, öntörvényű bűnözőként ítélik végül halálra bírái. (Csekély vigasz, hogy ügyében − melynek okán bűneit elkövette − igazságot szolgáltattak neki.) A másik szövegben viszont: „hétévenként a legjobban húzó ló is megbokrosodhat” kijelentésével a szakszervezeti bizalmi semmisnek tekintette dolgozója ”pillanatnyi elmezavarából” adódó, félreértésen alapuló nézeteltérésüket, s a munkahelyére való visszatérése után még fizetésemelésben is részesülő dolgozója valóban úgy tűnhet, hogy bármiféle változás/történés híján ugyanoda jutott, ahonnan indult. Ennek cáfolatára ad lehetőséget a már említett betétszöveg, valamint a Kiáltvány ”közzététele” is, előbb azonban az ún. térszűkületre okot adható szövegelemek vizsgálatát helyezzük előtérbe.

„Aztán elbeszélte Lisbethnek, a feleségének, a történet egész lefolyását és belső összefüggését és közölte vele abbéli eltökéltségét, hogy a hivatalos igazságszolgáltatáshoz fordul, s meg volt az az öröme, hogy felesége szívvel-lélekkel mellé állott ebben az elhatározásban.” Hajnóczy elbeszélésében pedig a következőket olvashatjuk Kolhász feleségének reakciójáról: „Az asszony merev és mozdulatlan arccal várta ki az elbeszélés végét, aztán fojtott hangon, nehogy felébressze a szoba sarkában álló kiságyban alvó kisfiút, megjegyezte, hogy férje, ahelyett hogy azzal vesződik, törvényes vagy törvénytelen-e »annak a bizottságnak a döntése«, azon igyekeznék, hogy »visszaszerezze a család számára azt a fél liter tejet«, amelyet − akárhogyan is próbálják magyarázni az intézkedést − egyszerűen »elraboltak tőlük« (kiemelések tőlem, T.D.). Összevetve tehát az ezen részek közti lényegi különbségeket, láthatjuk, hogy míg a kleisti szövegben az asszony mint férje hű támasza jelenik meg, addig a fűtő felesége hasonlóan unott és türelmetlen férjével szemben, mint azok a hivatalos szervek, melyekhez hiábavalóan fordul, problémája orvoslása gyanánt. (Érdekes azonban felfedezni a gondoskodás afféle torzójának megjelenését a később részletesebben elemzett betétszövegben: „[az asszonyt] gyöngédség fogja el, szeretne adni valamit, megsimogatni a férfit, valahogy tudomására hozni, hogy milyen gyönge és szánandó; szeretné valahogy éreztetni a férfival a hatalmát, az erejét”.)

A szánalomérzés Kolhász irányában, valamint az evvel járó lekezelő bánásmód először a főmérnökkel folytatott diskurzusban tűnik föl: „A főmérnök barátságos hangon a fűtő türelmét kérte, s kutatni kezdett az íróasztalon heverő iratcsomók között, majd sorban kihúzta az íróasztal fiókjait, és folytatta a keresgélést. Aztán »hát itt bujkált a gazfickó!« kiáltással két ujja közé csípett, és kihúzott az egyik fiókból egy papírköteget”. A Családom van! című alfejezetben a már nejétől idézettek után a bizalmi elé terjeszti Kolhász a panaszát, akinek reakcióiban szintén felfedezhetjük a főmérnök által előadottakból a fűtő felé irányuló, lenéző modort. „A szakszervezeti bizalmi mosolyogva hallgatta, amit Kolhász Mihály a védőitalügyről előadott, [...] a bizalmi olykor összedörzsölte a kezeit mosolygás közben, és előrecsücsörítette az ajkát, mint aki füttyenteni akar; mikor Kolhász Mihály elhallgatott, anélkül hogy a mosoly eltűnt volna az arcáról, »minden köntörfalazás nélkül a dolog közepébe vágott«. S miután dűlőre jutni nem tudtak sem kárpótlás, sem fizetésemelés terén − mondván: »Ha az egyiknek adsz, adnod kell a másiknak is« −, a szakszervezetinek hátat fordító Kolhász „szinte vidáman csengő hangon közölte feleségével, hogy otthagyta munkahelyét”. „Orvosi kezelésre szorul” − így a válasz, nem másként, ahogy később az ügyvéd vélekedik a történtekről: „ha valaki fél liter tej kapcsán [...] az »emberi faj elleni merényletet és gaztettet« emleget, az a személy nem ügyészek és bírák, hanem egy zártintézet elmeorvosai elé kerül”.

Míg tehát Kohlhaas mindennemű külső erőforrásait képes „hasznosítani” (ismerős jogtudósok, ügyészek; feleségének önzetlen segítsége; szolgája, Herse odaadó lelkesedése gazdája bosszúja iránt), addig Kolhász mozgástere csupán az általa meghatározott igazság szerint határolható be. Igazának közvetítéséhez pedig, mivel eddigi próbálkozásai mind sikertelennek bizonyultak, új közeget választ. Ennek bemutatására idézzük fel a már említett betétszöveget, mely epizód közvetlen azután lép a szövegbe, mikor az asszony kérdőre vonja Kolhászt, ő pedig groteszk reakciójával („kétszer, hosszú recsegéssel szellentett”) egyfajta törést idéz elő az elbeszélés menetében. A betétszöveg kezdősorai tehát: „Az asszony a váratlan hangra önkéntelenül hátrakapta a fejét; »milyen meleg van«, hallotta a férjét, tűz lobbant a szobában, az asszony nézte a tüzet, de tudta, hogy sem a kisbaba, sem ő nincs a szobában”.

Mit tudhatunk meg tehát a szöveg (és fűtőnk) átalakulásáról? Először a meleget, majd magát a tűz felsejlését − valamint ennek tudatosítását a fűtő által („milyen meleg van”) − vehetjük észre. A szövegrész úgymond időtlenségben szenved: láthatjuk a fehér papírlapok lebegését („lángnyelvek ringatták a hófehér papírlapokat”), amiről a későbbiekben, a Kiáltvány című egységben elégetett lapok juthatnak eszünkbe, valamint láthatjuk, ahogy a férfi az utcán sétál (itt ismét fel is tűnik a „milyen meleg van” kijelentése), mely kép pedig az utolsó epizódban (Jázminok), a „néptelen utcákon” járkáló Kolhász és az őt ”ellenőrző” felesége jelenetében ismétlődik meg. Érdekes megfigyelni az említett párhuzam esetében, hogy az utóbb idézettek során a fűtőt már nem annak a szerepében látjuk, aki észleli a tűz melegét, hanem ő lesz az, aki kibocsátja, aki árasztja magából azt: „A testemmel melegítem föl a levegőt, ezt a meleget észreveszik a fecskék, a bokrok meg a fák, és korábban köszönt ránk a tavasz”. Mint láthatjuk, a fűtő mint parázs izzik, s maga körül melegíti föl a levegőt, melyet − úgy érzi − környezete konstatál. (Szintén érdeklődést kelt az a tény, hogy a közeget viszont, ami felé közvetít, most sem emberek alkotják: „jó két órát járkált a néptelen utcákon”). Ez a rész azonban a szövegben utolsóként olvasható átváltozásról szól, melyről mi még mit sem tudhatunk; a betétszöveg olvasása közben a feleség is hasonló ellentmondásba ütközik: „ez nem az ő férje, akitől elment, és akihez vissza kell mennie majd − de ezt most semmiképp nem tudhatja −”. S míg a kleisti Kohlhaas változásait konkretizáló megszemélyesítések során követhetjük le (pl.: Szent Mihály arkangyal attribútumaival felruházva; vagy emlékezzünk a Lützenben kiadott levél zárósoraira: „Kiadott ideiglenes világuralmunk székhelyén”), addig − az előző egységet újra felidézve: „ez nem az ő férje, [...] nem lehet a kisfiú apja sem” − Hajnóczy elbeszélésében csak arról szerezhetünk tudomást, hogy mi az, ami nem volt.

A Kiáltvány megjelenésével, s annak közvetítési/közzétételi módjával alakot ölt a fűtő igazsága. Az elem, amivel a köz elé kívánja tárni azt, a tűz lesz, s ennek kapcsán jutunk el a fogalmazvány felgyújtásáig, minek során magát a papiros ”pusztulását”, elégését nem láttatja a szöveg: „leragasztotta a borítékokat, a kályha vasrostélyára helyezte és meggyújtotta őket”. A kialudni sosem látott tűz mint modern parafrázisa az égő csipkebokornak, hűen közvetíti fűtőnk számára kinyilatkoztatni kívánt igazságát. Önmaga nem másként történő kinyilatkoztatása, egyesülése a „tiszta és pártatlan közvetítő elemmel” azonban nem következhet be, bár a Kiáltvány meggyújtása után az erre való szándéka és előkészületei olvashatóak: „Kolhász másnap reggel megfürdött, körömollóval kivagdosta az orrából kiálló szőrszálakat, és frissen vasalt szürke öltönyben lépett az utcára”. Az igazság felsejlésének belső mozzanatai − majd ezek materializálódása a Kiáltvány képében, s mindezek közvetítése a „pártatlan” elem, a tűz révén − indukálják később az említett folyamatok megélőjének hasonlóféleképpen történő egybeolvadását (vagy annak vágyát) saját igazságával (azaz a tűzzel). Az öngyilkosság azonban elmarad. Ennek okát Németh Marcell a következőben látja: „Hiszen ő maga az igazság. Ő maga hozta létre saját magában: a teste az, a teste melege, ami azonban mégsem az övé, hanem mindenkié”.

A tűz azonban kialudni látszik: „Kolhász Mihály kazánfűtő, [...] egy szép napon megjelent a gyárban, és »helytelen viselkedéséért« bocsánatot kért a főmérnöktől, a szakszervezeti bizalmitól és a főgépésztől”. A megalkuvás, fűtőnk meghunyászkodása a fölé tornyosuló rendszer (és az abba való beépülés mint egyetlen életvitel) előtt, mind a tűz megjelenése előtti állapotok hangulatát idézik.

A betétszövegből tett kitekintésünk azonban bizonyítja, hogy Kolhász Mihály igenis megélte átváltozását, s ennek teljes tudatában rója az utcákat kora reggel. Mosolyában hordozza tudatosságát, valamint a mozdulatban, mikor is elhajol a „harmattól nehéz jázminágak” elől. A „kerítésen áthajló” virágok ugyanis − bár harmatcseppek ülnek csupán rajta − vizet hordoznak magukon, nem másként, ahogy fűtőnk hordozza a maga tüzét, mely felmelegíteni hivatott mindent, ami/aki felé közvetíteni képes azt. E két elem pedig, bármilyen aprónak mutatkoznak is a szövegben, egyik a másikat kioltani képes: ebből következik tehát, hogy Kolhász Mihály „oldalt lépett”; egyfelől, hogy óvja magát/tüzét, másfelől tartva azt a távolságot, a kapcsolatfelvétel hiányát, melyet nem csak közvetlen- és munkahelyi környezetével, hanem magával az igazsággal szemben sem sikerült megszüntetnie soha, a maga teljességében.

Felhasznált irodalom:

Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.

Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály. Szépirodalmi Könykiadó, Budapest, 1955.

Németh Marcell: Hajnóczy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1999.