Buda Villő

Dzsentri este

Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Kőszegi Várszínház

            A hosszú asztalon romokban állnak a finom ételek, és a háttérben mintha a száztagú cigányzenekar muzsikálna. Egy elkóricált zenész serényen pakolja hegedűtokjába a szalonnát. Vastag bundák lógnak a fal mellett, elvégre tél van. No persze igazából nyár, ám Móricz Zsigmond vígjátékában már három napja tart a februári Balázs-nap, s a vendégek már három napja ünnepelik Balázs gazda (Kocsis Pál) névnapját. Ám az igazi móka ott kezdődik el, ahol a mulatság véget ér.

            Znamenák István rendezése hűen adja vissza a tizenkilencedik század derűs léhaságba burkolózó dzsentri-világát, s mindeközben él a könnyed vígjáték kínálta lehetőségekkel. Több zenés betét hangzik el, mint amennyit a cím alapján remélnénk, és a kisarkított, mulatságos alakok felejthetetlenné teszik a színdarabot, amely amúgy is inkább nevettet, mintsem elgondolkodtat.

Balázs felesége, Pólika (Bánfalvi Eszter) már nem bírja tovább a három napja tartó mulatozást és féktelen pazarlást, s mikor megtudja, hogy férje le akarja vágni a vendégeknek a „tarka bornyút”, úgy dönt, véget vet a mulatságnak, és hazaküld mindenkit. Csakhogy Balázs nem élhet muzsikaszó nélkül: tovább zenélteti a cigányokat, így felesége végül kedves nevelőanyáihoz menekül a hangzavar elől. A zord külsejű, de érző szívű Zsani (Molnár Piroska), a naiv és kedves Pepi (Pogány Judit) és a hóbortosan aranyos, de a legteljesebb mértékben süket Mina néni (Ecsedi Erzsébet) között zajlottak talán a legszórakoztatóbb jelenetek. Persze a karikatúraszerű alakok közül a konzervatív Málcsi nénit alakító Epres Attila is mosolyra fakasztotta a nézőközönséget, csakúgy, mint a szószátyár mindenes, Peták (Gazsó György), akit fegyverrel sem lehetett volna hallgatásra bírni.

            Miután Pólika elpanaszolja gondját Zsaninak, Pepinek és az egészből nem sokat halló Mina néninek, a nevelőanyukák pártfogásuk alá veszik a lányt, ám hamarosan betoppan Balázs is a cigányzenekarral, hogy hazavigye feleségét. Pólika azonban megmakacsolja magát. Mialatt leánykori házában időz, Balázs a szomszéd kocsmában mulat tovább, s egy percre sem marad abba a muzsikaszó. Végül a szerelmesek rájönnek arra, hogy nem csak muzsikaszó nélkül, hanem egymás nélkül sem élhetnek, így Zsani néni terve szerint végrehajtják az „ál-lányszöktetést”, és hazatérnek birtokukra. A hepiend majdnem elmarad, ám végül Pólika mégis beadja a derekát − táncolva énekli férjével a dalt: Nem élhetek muzsikaszó nélkül. S mire idáig jutottunk, már szinte minden néző dúdolta az újra és újra felhangzó dallamot. 

            A színdarabban nem elsősorban a színészi játéké volt a főszerep, sokkal inkább a zene és az ének dominált, ám a színészek egyértelműen lubickoltak a különböző szerepekben. A cigányzenekar − melyet Némedi Árpád keltett életre −, majdhogynem megállás nélkül muzsikált, csak olykor-olykor hallgatott el egy kis időre. Ebben a rövid időintervallumban felhangzott többek között a Rózsaszínpárduc zenéje, egy mókás éjszakai, kóborlós jelenet keretében, s közben a zenészek egészen a nézőkig botorkáltak, közelről demonstrálva a tizenkilencedik századi „diszkóérzést”.

            Az előadás végére eleredt az eső, és a villámló, dörgő nyári zivatar elől menekülve a nézők a Jurisics-vár árkádjai alá vonultak, vagy egészen közel húzódtak a színpadhoz, de mindenki kitartott az előadás végéig. Akkor egy pillanatra irigyeltem a vár ablakában álló, seprűjére támaszkodó hölgyet, aki onnan fentről nézte a műsort. A színdarab végén egészen különös érzés volt, mikor színészek visszatapsolták az elázott nézőket.

A hazafelé úton nem hallgattunk rádiót, hanem külön szólamokban dúdoltuk: „Húzd rá cigány, a fülembe húzd! /Azt húzd, hogy a nagy ég beborult. / Hogy lefagyott kertem legszebb rózsafája / Hogy a rózsám, a rózsám is elhagy, s végül: / Nem élhetek muzsikaszó nélkül, / Nem élhetek muzsikaszó nélkül.”

Illó Bernadett − Karádi Nóra

Kisvárda, komédia, katarzis

A Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiváljának előadásairól

Június 18-26. között rendezték meg a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválját. Abban a szerencsében volt részünk, hogy mi is ott lehettünk. Jöttünk, láttunk, visszamennénk...

Távolabbról érkezvén Kisvárdára, azonnal eltévedtünk. Mint Pécsett − mivel jártunk-keltünk az idei POSzT-on − , itt is az irányadó épület a zsinagóga volt... A Várszínpad fedett nézőterén aztán helyet foglaltunk az első sorban. Ide általában más nem ült, vagy nem mert ülni.  (A szúró-szívó szúnyogok megalapozták a hangulatunkat...)

Az első mű, amelyet láttunk, az Anconai szerelmesek volt. Vajda Katalin-Fábri Péter-Valló Péter más teátrumok által már rongyosra játszott darabja a Komáromi Jókai Színház társulatának előadásában elevenedett meg. A sziporkázó ötletekben bővelkedő mesét nehéz elrontani. Kiváló színészekkel pedig biztosított a siker. Így történt ez most is: Horányi László szerelmes Tomaoja, Holocsy Krisztina depressziós Drusillája,  Bandor Éva kikapós Dorinája, Varsányi Mari korosodó Agneseje, Majorfalvi Bálint dadogó Luigija, Ollé Erik szomorú Lucrezioja, Olasz István sajátos mozgású Giovannija emlékezetes maradt.

  A látványterv azonban (Kiča Katalin munkája) zavaró volt. A díszletépületek felhőket ábrázoló dobozokat mintáztak. Ezeket tologatták a színészek ide-oda. (A háttérben ott hullámzott a „tenger”, amelybe időnként belecsobbant egy-egy figura...)  A játék egyébként is a commedia dell' arte műfajára hajaz, nyilván ezért kellett az előadóknak stilizált jelmezben és rizsporos parókában játszaniuk. Viktória, a Debrecenből érkező magyar leány (Holocsy Katalin) nem létező hajdú-bihari tájszólásban beszélt; a közönségnek ez fölöttébb tetszett. Lévay Adina eléggé túlhajtott rendezésében az örökifjú olasz slágerek és a lendületes táncbetétek (koreográfus: Krámer György) jelentették az igazi élményt. 

A Valahol Európában a kassai Thália Színház előadásában meghódította a közönséget. A hajdani Radványi Géza-film alapján készült, megkönnyeztető Dés László-Nemes István-Böhm György-Horváth Péter-Korcsmáros György-féle musical néhány következetlensége ellenére most is igen hatásosnak bizonyult. Efféle ellentmondás volt az egyetlen díszlet, amely valamennyi helyszínt egyszerre hívatott megjeleníteni. Nem kevésbé tűnt problémásnak a zakót viselő Simon Péter karmester (Dudás Péter) figurája, aki már az első részben is többször feltűnt. Pedig ekkor még nem tudtuk, ki ő voltaképpen, s főleg, miért hord éppen garbót?

  Moravetz Levente egyébként dinamikus rendezői munkája korra és nemre való tekintet nélkül magával ragadta a publikumot. A lelkes színtársulatból kiemelkedett Tóbisz Titusz, Márkus Judit és Pólos Árpád. A keménykötésű Tóbisz alkatánál és életkoránál fogva viszonylag nehezen hitette el velünk, hogy valaha ő is az „Állami Javítóintézet” neveltje volt, ellenben Márkus Juditnak és Pólos Árpádnak akadt néhány katarzis-közeli pillanata.

(„A zene az kell...”-refrénű dal kottájából egy-egy foszlány az előadás hevében lerepült a színpadról: azóta is ereklyeként őrizzük... )

 A Jimmy Roberts-Joe DiPietro szerzőpáros musicalje, az Ájlávjú élőzenei kísérettel ment. A zenészek (Csibi Andrea, Dragalina Cristian, Morăriţa Eugen, Sánta Csaba, Számtartó Zsolt)  a nézőtéren foglaltak helyet. (Olyan közel ültek hozzánk, hogy belepillanthattunk kottáikba is.)  A darab nem összefüggő történetet mesélt el, hanem epizódokat nyújtott férfi és nő örök kalandjaiból. A szerelem, csalódás, boldogság, házasság, család és a halál is megjelent a színpadon. Egy-egy pillanatra emberi drámák villantak fel.  A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagyigényű, látványos (díszlet: Albert Alpár, jelmez: Szekeres Bernadett, világítás: Nosz Botond) produkciójában négy kiváló színész (Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kiss Attila, Molnos András Csaba) mutatkozott be. Remek hang, izgalmas mozgáskultúra, kitűnő művészi alakítás − csak hát (és ez kizárólag a darab hibája) a végeredmény − amúgy amerikaiasan − vérszegény. A színpadi fény és a színészi játék gyakran feledtetni tudta, hogy amit látunk, az vajmi keveset mond el arról, amiről beszélni akar.

 Csehov Három nővérét a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatta be a Művészetek Házában, Keresztes Attila rendezésében.  A nyugtalanítóan összetett játék hosszúságát oldotta, hogy szünetben az egyik színész, Nagy Antal zongorázott egy kedves dallamot. A mű elején teljesen felszerelt lakást láthattunk, a végén a színház fekete falain kívül nem volt semmi. Csak üresség. Ezzel is a be nem következő boldogságot, az elmúlást, a halált jelképezték. De nemcsak a díszlet vált egyre sötétebbé, hanem a szereplők lelkivilága is. A fehérre festett arcú clown-figurák a sajátos rendezői koncepciót szolgálták. A mű cirkusz-jellegét erősítette a fényképezgető bohóc-kettős, s a zárlatra kiüresedett tér, azaz a porond, ahol az egyik hős egykerekű biciklivel járt körbe-körbe. Csehov időtlenségét fel-felhangzó repülőgépzaj volt hivatott megerősíteni: ez némileg nehezítette a megértést. Mert nélküle is átérezhettük a Moszkvába vágyódó nővérek (Némethy Zsuzsa, Vencze Stella, Varga Andrea) tehetetlen álmainak kudarcát, az orvos (Bíró József) összeomlását; egyáltalán, a csehovi figurák drámai és nevetséges életcsődjét.

A gála fénypontját − a díjak átadásán túl − George  Pataki, New York állam 53. kormányzójának megjelenése volt, aki kisvárdai származású. Nagyszülei itt házasodtak össze − tudhattuk meg a tolmácstól.

Az est később igazi sztárparádét kínált: Esztergályos Cecília, Galambos Erzsi, Ullmann Mónika, Vándor Éva, Balázs Péter, Bodrogi Gyula és Schnell Ádám egyszerre lépett színpadra. Ron Aldridge szakállas viccekkel teli, sablonos Csak kétszer vagy fiatal című  komédiája viszont  nem ragadott meg bennünket. A humort számunkra csak a hátunk mögött folytonosan hahotázó idősebb hölgyek kacaja jelentette. (A budapesti József Attila Színház Léner Péter rendezte produkciója, úgy tűnt, elsősorban nekik szólt...)

 Jókora szúnyogcsípésekkel és sok-sok élménnyel tértünk haza.  Kisvárda régi épületeinek hangulata, a vár atmoszférája, a Művészetek Háza előtt zenélő indiánok muzsikája, az ismeretlen, mégis kitűnő magyar színészek játéka megfogott bennünket. Alig várjuk, hogy jövőre is ott lehessünk. Hiszen a Kisvárdai Fesztivál (miként Darvay Nagy Adrienne írja a rendezvény születésének huszadik évfordulójára 2008-ban megjelent könyvében) „sokunk számára mindenekelőtt a találkozás ünnepe, ahol − a szó nem csak elsődleges értelmében − egy nemzethez tartozó emberek adózhatnak a színművészetnek, együtt ünnepelhetik a sokszínűséget, az összetartozást és a szeretetet.”

Balogh Anna

Isten csupasz lábfeje Budapesten

Spamalot (Madách Színház, Budapest)

Hol volt, hol nem volt, kicsit túl a kurta farkú malac túrásain, egészen pontosan Budapesten. Erről a helyről nem mondható el, hogy itt a madár se jár. Sőt, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor találhatunk itt buszokat, metrót, trolit, gépmadarakat, hajókat, villamost −  fővárosról lévén szó. Megtalálható itt minden, ami szemnek, szájnak, lábnak, fülnek és még sorolhatnám, hogy minek ingere, de történetünk szempontjából a villamost kell figyelemre méltatnunk. A 4-es, 6-os villamos vonalán van egy megálló, mely a Wesselényi utca nevet viseli. Nem is olyan régen ott szálltam le, azzal a hátsó és eltökélt szándékkal, hogy aznap este nagyon jól fogom magam érezni.

 Cövekeljünk hát le a Wesselényi utcánál! Itt emelkedik kis hazánk egyik igen neves színháza, mely ezúttal egy Monty Python musicallel bővítette repertoárját. A Spamalotról azt hiszem, ilyen-olyan módon, de mindenki hallott már. Van, aki a Madách plakátjairól ismeri, van, akinek az eredeti, Eric Idle-féle musical ugrik be, a szerencsésebbek látták, a kevésbé szerencsések pedig irigykedve hallgatják ismerőseik élménybeszámolóját. Tény, hogy a zenés darab nem aggastyán műfajtársai között, hisz a Broadway-re 2005-ben tette be a lábát, s ezután kezdte meghódítani Európát. Tavaly érte el kontinensünk középső tengelyét, nemcsak nálunk, hanem Németországban és Svédországban is 2009 lett a debütálás éve. Ám ha a Spamalotról szeretnénk többet tudni, akkor érdemes mégiscsak a Wesselényi utca helyett a kályhától indulnunk!

Öt brit író-színész (Graham Chapman, John Cleese, Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin) és egy amerikai animátor (Terry Gilliam) megalapította a Monty Python-csoportot, és útjára bocsátották műsorukat. 1969. október 5-ét írunk. Egy gyanútlan angol bekapcsolja a tévéjét, átkapcsol a BBC-re, és a képernyőn megjelenik a felirat: Monty Python's Flying Circus. Nagyon jól szórakozik, behívja az asszonyt, majd a családot, másnap pedig a szomszédéknak is elújságolja, hogy micsoda műsort látott a BBC-n. Ettől kezdve pedig elszabadul az őrület. Legalábbis a népszerűségi indexük egyre nő, és méltatóik között igen nagy neveket is találunk. A csoport 1974-ben forgatta Gyalog galopp című filmjét, mely az Artúr-mondakörön alapul. Bár a forgatás elég viszontagságos és nehézkes volt, a filmet 2000-ben minden idők ötödik legjobb vígjátékának választották. 2009-ben jött el az idő, hogy Artúr és lovagjai kókuszdiók összeütögetésével imitálva a lódobogást, begaloppozzanak a magyar nézők szívébe.

A filmet még nem volt szerencsém látni, de talán most még szerencsésnek is mondhatom magam emiatt. Akik egyetemista éveik alatt a kolis folyosótársakkal elugrottak egy kölcsönzőbe, vagy éppen moziban nézték meg popcornt majszolgatva, nem voltak elragadtatva a darabtól. Úgyhogy Gyalog galopp-szüzek előnyben! Miután elég sok jelenetet, poént, díszletet emeltek át a filmből, voltak, akiknek már nem hatott az újdonság erejével. Mire számíthatnak tehát szüzek és nemszüzek? Nyilván a műfaji különbségekből adódóan a Spamalotban több a zenés rész. A dalok közül az egyik kedvencem A szóban forgó dal, mely halálos komolysággal figurázza ki az érzelmes, szirupos duetteket, melyek előszeretettel utaznak a nézők könnyeire:

„Minden musical elejére kell egy könnyfakasztó dal, mely csókban hamvad el. De hol van hát a szóban forgó dal? Hol? Hol? Hol? Egy szerelmes fohász, mit nem unsz meg sosem, oly könnyen fülbe mász', s túljátsszuk rémesen. Ez hát, ez a szóban forgó dal.”

Ne feledkezzünk el a főcímdalról sem, amelyet talán nem kell külön bemutatni! Füttyszó ééééés „Always look ont he bright side of life, türü-türütürütürü”, vagyis magyarul A felhők fölött mindig kék az ég. Az egyetlen női főszereplő, a Tó Úrnője is kapott egy szólót, melyben hisztérikusan énekli ki a magas C-t, amiért a darab első felvonása óta nem volt jelenése a színpadon, és hátul kell ücsörögnie a díszletek között. Ezen kívül a musicalt úgy írták meg, hogy legyen egy dal, amelyet a különböző országok adaptációi aktualizálni tudnak saját nemzetükre. Így szőtték bele a történetbe, hogy Artúrnak magyarokat kell keresnie, hogy bejusson a Madáchba, ez pedig kitűnő alkalmat szolgáltatott arra, hogy egy magyar-zsidó-cigány népi dalos eredetmondára hajazó pazar dínom-dánom kerekedjen a színpadon.

Szembe találtam magam a homoszexuális Lancelottal és Herberttel, a szintén nagyon homoszexuális herceggel (vagy hercegkisasszonnyal). Na de ki lepődött már meg ezen? A homoszexualitás az a téma, amelyet a nyílt utcán elítélünk, de egy paródiában nagyon jól ki lehet figurázni. Említésre méltó Nagy Sándor alakítása: útszéli tanulatlan tökfilkóként tudálékosan, szemeit kimeresztve felvilágosítja Artúrt, hogy miért nem lehet ő a britek királya. Aztán átalakul Sir Galahaddé, akinek olyan vakító és fényes, vasalt tejszőke haja van, hogy még Heidi Klum is megirigyelné. Így lészen tökfilkóból nárcisztikus lovag, aki természetesen a nők kedvence, és még mindig meresztgeti a szemét. Feltűnik még mint Herbert apja, és Szente Vajkkal, mint őrrel a darab talán leghumorosabb jelenetét adják elő. Kétségtelen, hogy könnyesre nevettem magam. Megjegyzendő, hogy ezt a jelenetet nem a filmből vették át, hanem ahogy Nagy Sanyi mondta, ők „gyúrták ki”.

Becsülettel bevallom, hogy én szinte mindenen jól szórakoztam: a kókuszdiókon, a „Ni” lovagokon, a transzvesztitának öltözött táncosokon, a vérszomjas nyúlon, Isten két pucér lábszárán, ami lelóg a felhők alól; a kókuszdión, amit a fecske hozott; a kókuszdión, amit nem a fecske hozott; a szent gránáton, a semmiből berohanó operaház fantomján. A legjobb jelenetek a második felvonás alatt voltak, ahol talán jobban érződött a magyar humor, ezért talán nevezzük ezt a részt Magyar galoppnak. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a Szent grált a nézőtér első sorának első ülése alatt találták meg, és a szerencsés-szerencsétlen „jobbágyot” felhívták a színpadra, hogy kapjon egy Oscarhoz hasonlatos szobrot és egy névre szóló oklevelet. Azt a megszeppent arcot látni kellett volna!

Az előadás után egy ismerős segítségével volt alkalmam találkozni Nagy Sándorral, aki kifulladva ugyan, de nagyon kedvesen elcsevegett velünk. Első kézből tudhattam meg, hogy a szerencsés hölgy, akit felhívtak, annyira próbált volna kibújni a feladat alól, hogy a lábával minden áron próbálta visszatuszkolni a grált a széke alá, míg Szente Vajk pont az ellenkezőjén fáradozott.

S ha már minden musical elejére kell egy könnyfakasztó dal, akkor minden cikk végére is kell egy csattanó... ami most nem lesz. Már csak azért sem, mert ez a darab is arról szól, hogy hogy figurázzuk ki a konvenciókat. Ha sok érthetetlen dolog lett volna a cikkben, szeptembertől mindenkit szeretettel vár újra a Madách és a Spamalot. Ha sok ismerős dolog lett volna megemlítve, amire azt mondják, hogy már úgy is látták, hát azt mondom, így még nem. De aki nem akarja látni, az ne is nézze meg! A sok poén mellett a legjobban a közvetített Carpe diem életérzés fogott meg. A lényeg − „spamalotosan” −  tehát a következő:

 „Mert oly abszurd a lét, és közel már a vég, de neked szól a taps, ezt ne feledd!
 Így hát ne morogj, inkább vigyorogj, és élvezd ki a percet, míg lehet!”

Orosz Eleonóra

Ha felnövök...

Shakespeare: Hamlet, Sepsiszentgyörgy, M-Stúdió;Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Csendben üldögéltem a kivilágítatlan folyosón, mindig én érek oda mindenhová elsőnek, hozzászoktam a várakozáshoz. Aztán mégis mindenki jól megelőzött, mikor kinyitották az ajtókat, végül besurrantam az első sorba, hogy tisztán lássak mindent.

Poros a sötétség, az alakok már a színpadon, a „szabad ez a hely?” kérdés hangzik innen-onnan.

Hamlet (Dávid Attila Péter) belép, és azonnal elvágódik. Nagyot csattan, a fa rostjai nagyot nyikkannak. Aztán feláll, és újra elesik. Most kivételesen 45 fokkal balra. Majd újra és újra. Apja halálhíre dörög minden egyes eséséből. Nem szól, csak feltápászkodik. Nem szól, mert kivételesen ez a dráma, mely egyébként nagyban a szavakra épül, most csak mozdulatokból építkezhet. Fizikai adaptáció, a sepsiszentgyörgyi M-Stúdiótól, Uray Péter rendezésével. Tavalyi tapasztalataim (Rómeó és Júlia) alapján, úgy döntöttem jöhet a repeta, még egy kis mozgásszínház.

Miután Hamlet végre talpon marad, következhet egy újabb csapás számára: a tor. Szinte apja sírja felett ülik, a fiú könnyeden lehajol, a sírról felkap egy marék homokot, majd az ételekre szórja. Claudius (Szekrényes László) és Gertrúd (Polgár Emília) elnézően, arcukon gőggel állnak fel az asztaltól. Nem mondanak semmit, mégis értem: ők ketten már mit sem törődnek a halottal. Szemérmetlen kergetőzésbe kezdenek, a királynő bugyborékoló, kacaja ki-kirobban.

Ophelia (Molnár Margit) csak hallgatagon üldögél, olyan könnyednek és törékenynek tűnik, mint egy apró üvegpillangó. Tudjuk mindannyian mi fog történni. A friss házaspár el-eldurvulva gyűri egymás testét, a karok és lábak kavalkádjában elvész az erkölcsösség halvány jele is. Eközben Polonius (Nagy Attila) lányát a végzetébe hajtja. Hamlet pedig megértés híján a vasrácsot szorongatja, egy-egy heves rángatással megspékelve. Cselekvésképtelenségbe és kétségbeesettségbe dermedt a hirtelen fellobbanó, érett bölcsessége.  

A Helsingőrbe érkezett színészek Hamlet által kiválasztott darabja támadás a bűn és bujaság ellen, amibe a királynő és új királya keveredett. Remekül szemlélteti a párhuzamot, hogy a Gertrúdot és Poloniust játszó színészek alakítják a vándorszínészeket is.

Polonius halála után Ophelia (akit ekkor Györgyjakab Enikő alakít) megjelenése mindenkit felráz kissé. Kezében papírvirágok, miközben leheli a halál porát (ami csak egyszerű liszt, de a hatás elképesztő). Majd felkapaszkodik a rácsokon, így emelkedve felül a halálfélelmen is. A többiek teste tengerszerűen gomolyog alatta. Majd lassan eltűnik ebben a tengerben. Ahogy a víz megöli testét, ezek az emberek úgy ölték a lelkét. Halálát követi Horatio (Bajkó László) vad bosszúja.

Végül a nagy haláljelenet is elérkezik. Mindenki letérdel a vég hatalma előtt, és sötét borul rájuk. Elgurul az utolsó boros rézpohár is. Elnyugszik a darab, visszafordíthatatlan a végzetük.

Látva Hamletet − botladozva a súly alatt, tettrekészségének hiányában, miközben mindenki más ráerőlteti akaratát − felismertem magam egy szeletét. Épp egy transzformálódás kellős közepén, fél-felnőttként építgetek jövőt, hogy másnap leromboljam. Hogy aztán 45 fokkal balra kezdjek újabba, hogy majd ismét rázuhanjak fel-felcsillanó álmaimra.

De nem bánom. Míg így élek, addig tudom, hogy még fiatal vagyok. Hogy még mindezt megtehetem tét nélkül. Még van egy kis időm, hogy szappanbuborék-fújót vegyek a boltban, és porcelánbabákat gyűjtsek. Talán arra is van, hogy oktalanul és dacosan vitázzak még néhányat a szüleimmel.

Hamletnek hirtelen kellett felnőnie, és bele is halt a hirtelen ráruházott felelősségbe. Most még értékesebb lett számomra a fiatalságom, vagy ami még maradt belőle.