„Vagyok hatvanhat, az idő elaggat,"

(Éveim enyve)

            A szó árnyéka című versgyűjtemény Győri László legújabb költeményeiből közöl összeállítást, noha − ahogy azt a fülszöveg is jelzi − a szövegeket már olvashattuk egy-egy irodalmi lapban. Ebből az is következik, hogy a kötetkompozíció mindenképpen fontos lehet a befogadás során, hiszen a felvázolt koncepció messze túlmutathat az egyes darabokon. Győri legújabb kötetének versei ugyanis egyszerre beszélnek a letűnt gyermekkor világáról és az érett felnőttkorról, s a kettő közti folytonos feszültség éppen akkora hangsúllyal tárul elénk, mint a két létállapot összekötésére való törekvés.

            A nyitóvers, amely az Éveim enyve címet viseli, tulajdonképpen a fenti szempontrendszert követi több értelmezési ív mentén is, vagyis a költői ént egy visszatekintő pozícióból láthatjuk, amelyben a jelen és a múlt kerül sajátos viszonyba egymással: „Ahogy a részem, úgy élek egészen, / tetőtől talpig nyugodtan. / Ír, aki írhat, nem sért a papírlap, / de a szó árnyéka bosszant." A résznek mint egésznek, illetve az írás és szó töredezettségének egybekapcsolása széleskörű költői hagyományhoz kapcsolódik, amely a huszadik század eleji költészettel is kapcsolatot teremt. Eközben nem lehet figyelmen kívül hagyni annak a finom belső iróniának a jelenlétét sem, ami éppen Győri versbeszédének egyik legmarkánsabb jellegzetessége lesz.

            Ezzel hozható összefüggésbe a kötetből kibomló időszemlélet is. A múlt és a mindenkori jelen feszültségének körüljárása ugyanis − ahogy azt már fentebb is jeleztem − szintén folytonosan tetten érhető jellemző lesz. A Szőlőhegyen című vers például a szőlő- és szüretmetaforikából bontja ki az idő töredékekben való megragadhatóságát és köti össze az emberi létezés múlt és jelen idejével: „Ne mondd, hogy reszketeg a test! / Tekintsd, hogy mit művel örökre / a sok gerezd: eredni kezd, / vénül, de nem rendül a tőke." A két idősík egymásbajátszásával Győri többek között az idő linearitásában való gondolkozást írja felül (erre lehet további példa az Orozva csibék című vers is), illetve a mindenféle értelemben vett haladást is kérdőjelek közé helyezi.

            A haladásnál maradva: érdekes jelenség, hogy Győrinél a járda (még tágabban: az út) folyamatosan visszatérő kép; vagyis az a hely lesz kitüntetett szereppel bíró, ahol a haladás mondhatni törvényszerű. A versek igen nagy hányada ezzel ellentétben pedig pontosan azokra a helyzetekre fókuszál, ahol ez legalábbis kétséges: „Ha látok csak egy csavart a járdán, / máris nyomban lehajolok érte. [...] A hatalmas, nagy idők homályán / hever alant rozsdától megéve."; „Verik a járdát magasnyomású vízzel [...] Nm rángatja vadul a pórzáon őket, / haladnak nyugodtan − / élni, egymás mellé dolgozni szegődtek / a nagyvárosi porban" (Csavar a járdán, Verik a járdát).

            A kötet ugyanakkor egyáltalán nem járja körül ezeket a kérdéseket harsány és explicit módon. Éppenséggel attól lesz igazán érdekes A szó árnyéka, hogy a lehető leghétköznapibb helyszínek és cselekedetek (zuhanyozás, sétálás, barátlátogatás) leírásán keresztül teszi ezt meg. Ebből is következik, hogy a Győri által érvényesített versnyelv nem bonyolultságával tűnik ki, hanem az egyszerű, már-már lecsupaszított köznapi nyelv használatával.

            Győri László legújabb kötete tehát sok év távlatát fogja egybe. Az eltelt és megélt idő összekötése azonban azért is érvényes beszédmódnak tűnik, mert az időben keletkezett töréseknek is legalább akkora hangsúlyt ad. A mindennapok megélése így egyfajta belső körkörösséget eredményez, amely éppen a fragmentáltság belső harmóniája felé mutathat. Mindez kiegészül azzal a sokszor derűsnek mondható ironikus felhanggal, ami A szó árnyékának mindenkori jellegzetessége: „Magamban így mórikáztam, az vagy, az vagy, agg a házban, / beléd metsz az aggérintő, köröd bárha mórikál."