Ez itt egy tárlat. Hozzá a szöveg, akár megnyitóbeszéd is lehet, szintén. Nem is hangzik el − olvasni kell. Belép az ember (Enter, vagyishogy balklikk), aztán benn van, és nézelődhet. Van mit. Mit van? Ezúttal négy kortárs, fiatal grafikust, a műveiket, másként: a mostot.

Elsőként Mayer Éva és „Diagnózis”-a.

Éva ezekben a műveiben a betegséggel foglalkozik, amely téma nem túl közönségbarát. Elnézést a ferdítésért, de nehéz kihagyni: oly korban élünk mi a földön − mikor „sikeresnek lenni” kötelező, mikor a probléma szégyen, mikor, ha nem vagy a topon (mihez képest is), pestises vagy, mikor teljesíteni kell mindenáron, és ha nem ennek a levegője vesz körül, az kínos, nem csak neked, azoknak is, akik körülötted mind egy ilyen jellegű látszat fenntartásán erőlködnek. Ne légy beteg! Vagy, ha igen, valami könnyűt, valami jelentéktelent és elfogadottat válassz, amivel hajlandóak azonosulni szociális partnereid és megítélőid. Légy influenzás, de ne vergődj hónapokig gyengén és erőt mutatni képtelen valami ronda szövődménnyel, légy allergiás, az divatos is, de csak annyira, hogy téma lehessen a partin, másképp gondjaid lesznek, jól tudod, a meglévőkre, még. A szemforgató együttérzés vékony fátyol csupán ezen. A valódi sajnálkozás pedig, a családtól, igazi barátoktól, csak erősíti az érzést, hogy nagy a baj. Egyszóval: vigyázz. Bár az itt leírtak, így kimondva közhelyesek, de nem azért lesznek a közhelyek közhellyé, mert nem vélik őket sokan igaznak. Egy szó, mint száz: a betegségről nem szeretünk még beszélni sem, a komolyról. Többrétű, tiltó félelem szabályoz e téren. Egy dolog viszont teljesen biztos: ha benne vagy, sőt, amint belekerülsz, alapvetően  „megváltozik a világ”. Ennek a változásnak aztán fokozatai vannak. Mikor észreveszed magadon, hogy valami nincs rendjén, mikor nem múlik magától, az előgyűrűző balsejtelem máris távolabb helyezi addig legfontosabbnak vélt dolgaid. Aztán az elhatározás, hogy orvoshoz mész, és benne a remény, hogy hátha semmi, hogy nem komoly. A kivizsgálás, amely preparál és kivesz megszokott létteredből, a kétségek, míg az eredmény megérkezik. A bizonyosság, a szembesülés és a betegségtudat. Aztán a kezelés, műtét, miegyéb már egy másik embert talál. Nem vagy igazán köztünk. Nem vagyunk igazán köztük. Mármint az egészségesek közt. Ez már nem trauma, ez létállapot, gyógyulásig, vagy halálig tart. Félelem, fájdalom, idegenségérzet.

Mayer Éva „Diagnózis” térinstallációja olyan benyomást kelt, mintha ennek épített volna valamiféle szentélyt. Létrehozott egy helyet, illetve átváltoztatott egy teret alkotásával olyan szakrális hellyé, ahol leróhatjuk áldozatunkat, szorongásból, borzongásból, és idegenkedésből való áldozatunkat mindez előtt. Önmaga így beszél erről: „Transzparencia, átláthatóság, áttetszőség és átvilágítás. A dolgok legbelsőbb jellege, működése mást mutat, mint ahogy azokat kívülről látjuk. Ha kívülről szemlélődünk, jelentőségüket nem fedezhetjük fel tökéletesen!” Majd azzal folytatja, nyilván személyes tapasztalat alapján, hogy a kétség, várakozás és félelem ellen, biztos pont hiányában képzelt világot teremtünk magunk köré, ám ez látszólagos menedék, törékeny, s végül csupán foszlányaiban marad meg, funkciótlanul szinte, nemigen véd. Végül eljut a következtetésig: biztonságos lét nem létezik, hiszen egy valóságos helyzeten képzelődünk, ami nincs.

Munkájának bemutatását ismét csak rá bíznám, tömör és élénk leírás:

„Kiinduló koncepció: Műtárgy-együttes létrehozása, ahol az érinthetetlenség, a bezártság, a konzervált jelleg, a tisztaság dominál. Ugyanakkor egy steril, tiszta hangulat teremtése, ami a kórházak nyomott légkörére jellemző. Valamint megjelenítése a nőiséggel járó szenvedéstörténetnek, a vele járó fájdalomnak és stációinak szimbolikus ábrázolásával. Mindez térben megoldva.

Első térbeli megvalósulásként nyolc darab fehér asztalra, illetve kálvária-oltárra (oltár (szekrény), oltár (asztal)) helyeztem egy-egy üvegakváriumot (104 x 51,8 x 7,5 cm, 6 mm üvegvastagságú, 30 kg), melyekbe egy-egy laminált, vízhatlan computer printet (felnagyított fotogramok) helyeztem. Az asztalok a falhoz állítva, kört alkottak. Egy tartályba színültig 40 l víz került, mely legegyszerűbb értelmezésében a megtisztulást és az életet adja, a koncepció szerint a betegség folyamatának egyfajta szimbolikus megtisztítása. Az üvegakváriumok a törékenység érzetével hatottak, mégis betöltötték védelmi funkciójukat, a konzerválást, a teljes lefedettséget biztosítva. (előzmények: a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómia Múzeumában látott, preparátumokat konzerváló üvegtartályok, formaldehiddel) . A térbeli megoldásként a nyolcas-tagoltság volt jellemző, az oktogonális térrendezés jelezte a megváltást. Az installáció kört alkotva szimbolizálta a zárt kényszerpályát a betegség kontextusában, mely nem ígér könnyű és egyszerű kilépést.

Az üvegek a földre kerültek egy alacsony fehér talapzatra, szintén nyolcas tagoltsággal, kört képeztek a térben. A tartályokba víz került meghatározott növekedési vízszinttel. Az első üveg teljesen üres maradt, mely a betegség folyamatának kezdeti állapotát idézi. Az üvegek fokozatosan töltődtek meg vízzel, az utolsó üveg színültig megtelt, jelezve a betegség végét, a pozitív végkifejletet, a megtisztulást. A hetedik üvegként meghagytam az előző kiállításon eltört üveget. A lapok színei három hét vízben ázás után sokkal intenzívebbé, egészen kórházi zöld színűvé váltak. A laminált fólia mikro repedésein át lassan beszivárgó víz, jelentősen megváltoztatta az eredetileg barnás-zöld grafikák színét.” Abba most nem akarok belegondolni, hogy a hetedik üveg mit is jelenthet.

Szleng kifejezéssel élve: üt. Nincs is ehhez mit hozzátennem. Vagyis annyit mégis fontosnak tartok megjegyezni, hogy bár elhangzik itt utalás nőművésztre, ezen a korláton Mayer Éva munkája bőven túllép, puszta jellegével is. Ki jön rá, hogy nőgyógyászati eszközöket lát? Talán a szakemberek. De számukra meg az egész úgyis (szakmájukból, feladatukból eredően) mást jelent. Magam, bár nőnek semmiképp nem vagyok nevezhető, ugyanúgy érzem meg az elmondottakat. Átérzem. A jelentés tehát általános. Tökéletes befogadó vagyok a szentélyben, jó hívő.

És, mint ilyen, egy speciális tömeg része. De erről a következőkben, ahol Titkó Ildikó és a nem létező egyedüllét a főszereplők. Figyelj!

Mit csinálsz?

Semmit. Te nem csinálsz semmit. Ezen a földgolyón bizonyosan nem. Legfeljebb csináltok, egészen pontosan csinálunk, mert én is. Ebben a pillanatban csakúgy, mint az előzőben, az azt megelőzőben, de meg tavaly, sőt születésed, születésünk óta folyamatosan. Lassan hétmilliárdan leszünk, és képtelenek vagyunk egyedül lenni. Még a magányunk is közös, a nagy egész része: a tömegé − és ez ellen nem tehetsz semmit. Egyedül vagy? Honnan nézve? Ahogy távolodik a szem fölfelé (akinek így könnyebb: a gondolat), mind nagyobb egységekben lát csak. A sokat látja egynek, mind egyebbnek, de az akkor is sok. Szereted vagy nem, tapasztalod épp, vagy mégsem, egy nagy tömegben egzisztálsz, míg be nem fejezed. Hanem akkor is csak áttérsz egy másik tömegbe. Nincs kibúvó, nincs kiskapu. Ennek a halmaznak nincs fondorlata, végtelenül egyszerű, nem lehet kijátszani. Lehet idegen és otthonos. Valójában idegen és otthonos. Keressük és menekülnénk belőle, mert mi közelről nézzük, és elvonulhatunk oda, ahol nem tapasztaljuk fizikálisan, nekünk az elég. A halmazt ugyan nem verjük át, de magunkat igen. Így vagyunk bekötve, kicsik vagyunk, közelre nézünk, ha nincsenek per pillanat sokan körülöttünk, akkor nincs tömeg. Számunkra. Aztán hiányozni kezd és az ember visszamegy. Egy olyan helyre, ahol kis helyen sok ember nyüzsög, vissza a tömegbe. Ár-apály. Kimegyek a lakásból, hazajövök, kimegyek a lakásból... A lakásban nincs tömeg, de a város egy nagy tömeg, van, aki zacskót visz magával, hogy tudjon lélegezni. Van, aki meg nem. Falun élsz? Ugyan már!

Az ezerarcú tömeg. Közhely. A tömeg közhelyes. És nincs ezer arca, csak egy van. Egy sincs. A tömeg szubjektumokból áll. Ha bemész a tömegbe, igyekszel ezt nem tudomásul venni. Ha képet látsz a tömegről, nem kell védekezned, a Nagy Tömegben vagy, de azon a kis részén kívül, nem zavar, megteheted, hogy rázúmolsz valakire. Egy valakire. Éppen csinál valamit. Te is: őt nézed. Mindketten csináltok valamit. Akit nézel, már régen mást, de biztos lehetsz benne, hogy nem hagyott magadra, valahol éppen akkor is tevékenykedik.

Van a tömegben, mert neked minden csak a tömegben van, hétfő, meg spenót, háború olvasás, gyárak, meg egzotikus állatok, tavasz, halál, ruha, ez mind előfordul, meg még annyi minden, tulajdonképpen minden, és ráadásul mind egyszerre és szanaszét: a tömeg végtelenül érdekes. Sokszínű. Árnyalt. Minden általunk, a tudatunkban elkülönített (vagyis in situ tapasztalt) része éppen olyan, mint ami benne van, amik benne vannak, amilyen arányban, és amennyire mi odafigyelünk ezekre. De a megfigyelésben a tömeg zavar. És vannak sablonjaink is. Sokszor tapasztalt, szinte öröklött tömeghelyzetek, megtanult hangulattal, ami maximum annyiban változékony, amennyiben: „most nem olyan rossz”, vagy „most nem olyan jó”.

Ildikó úgy döntött preparál párat, megnézi és megpróbálja megmutatni. Sorozatot készített, amiből három látható itt.

A „Tömeg, avagy kollektív szórakozás melegben” linóba metszett strandkép. Igazi „öröklött” tömeghelyzet, megtanult hangulat. Csak rá kell nézni. Speciális tömeg, speciális kisugárzással, kis helyen tömörülve a napfény, vízpart, lubickolás és gondtalan heverészés nevű földi jók kedvéért. És kissé múltidő. Nem azért, mert már nem fordul ilyesmi elő (mivelhogy de) és nem is azért, mert a metszet, még ha linó is, számomra mindig archaikus hangulatot kölcsönöz az ábrázolásnak. Hanem mert múlt nyarakat idéz. Ez a tömeg nosztalgiát áraszt, ez egy olyan tömeg. Mert nézem csupán, és csak emlékeimben vagyok per pillanat a része. Persze, mondhatná bárki, ehhez elég egy régi fotó is a családi albumból. Csakhogy a linóba metszett idegen bárkik nem lennének elegek, ha Ildikónak nem sikerült volna belevágni a mindenkorit, ami mindenkinek ugyanaz: a nyarat, azt, ahogyan a meleg szélben nem törődünk egymással, és kizárólag a távolabb elhelyezkedőkre nézünk, azokon állapodik meg a pillantásunk, meg akik velünk vannak. De mindezt nyugodtan és jókedvűen, mert ebben a tömegben olyasmik vannak, amik ezt teszik velünk.

A következő képen nincs meleg. A „Kollektív időtöltés hidegben” c. képen mégsincs más, mint az előzőn. Ugyanaz „télben”. Nem fürdenek, hanem korcsolyáznak, nem meleg van, hanem hideg, de az emberek együtt-külön épp örülnek. Mégis teljesen más. Igen más ez a téli hangulatú tömeg, és ez határozottan érződik a képről. Mint ahogy igen különbözik a Szentiván-éj a Karácsonytól. Ez egy ilyen tömeg. És ennyi. Titkó Ildikó e műveiben nem revelációval óhajt szolgálni, csak megmutatni nekünk magunkat, mint „mi”-t. És teszi nagyon precízen képezve le a hangulatokat. A témák kiválasztása is okos. Nem extrém helyzetek, csak vannak, és sajátságosak. Mindezt finom kis vonalakkal, aprólékos kidolgozással... nézzék meg: minden figurának külön arca van, oda lehet hozzá menni.

Aztán váratlan fordulat: Ildikó a „Tömeges vetkőzésem”-ben önmagából képezett tömeget. Saját vetkőzésének fázisait rögzítette és helyezte el egymás hegyén-hátán. Erről az jut eszembe, hogy amikor bemegy az ember egy tömegbe, akkor magára veszi azt, felölti mintegy, amikor pedig távozik belőle, levetkőzi: a tényleges vetkőzéssel-öltözéssel egyforma rutin, tesszük nap, mint-nap. De nem állt meg itt a művész. Megengedte magának azt a tréfát, hogy mindezt egy valódi ruhára szitázza, majd felvette azt, később pedig (nem hinném, hogy másként történt) le. Lehetne ez egy geg, de több van benne. Vedlésünk, igazi „bőrcsere” nélküli ugyanolyanná alakulásunk a mindennapokban. Illetve ennek szimbóluma. A folyamat elemei, jól látszik, sematikusak: egy nő vetkőzik csupán a textilen, és mozdulatai, gyanítom, megegyeznek egy másik nő vetkőző-mozdulataival. Sokan van. Ő Titkó Ildikó, meg más nők, meg a hétköznapok sokasága, tehát komplex tömeg, az egyik tömeg. Ennek tetejébe az öltözködés, hogy mit aggatunk magunkra, éppen az, ami a többiektől megkülönböztet minket, vagy épp hasonlóvá tesz, jelzi identitásunkat, vagy egyszerre a kettő. Egyszerre a kettő. Itt is.

És ez sem reveláció. De alapvetően meghatározó. És nem árt, ha szembesítenek vele, mint teszi azt a művésznő, ha másért nem, hát hogy rácsodálkozzunk.

Aztán, ha befejeztük, akkor másra. Íme

Palman Zsuzsa, aki nagyon hisz a Gutenberg-galaxisban. Annyira, hogy könyvet csinált. Láttam és elsőre olyan volt, mint egy művészkönyv (mert tényleges tárgyként meg is valósította), egy példány, szép, egyszerű kötés, talán hogy annál inkább hasson a benne rejlő: Weöres Sándor versei, Zsuzsa színpompás képeivé alakulva.

Megközelítésének módja nem nehéz, gondoltam, fogom az írást, elolvasom, hat rám, én meg hagyom, előrajzanak a képzetek, kavarognak, szerveződnek, szétválnak és elegyülnek − Weöres erős −, majd, ahogy kell, letisztulnak, megáll a kaleidoszkóp, ott a minta, gondolatokból, képekből, emlékekből, tudásokból, új, csupa régiből, belőlem, meg mindenből, abból a mindenből, amit bennem talált és használt kis színes kövekként a szöveg. Aztán fogom magam és nézem a képet. Jönnek a színek, egymásra csúsznak, nagy a kavarodás, az első, a legszuggesztívebb megragad, rögzül, jön hozzá az újabb, a formák kiválasztódnak, az elmémből előhúzzák az emlékeket, a tudásokat, a gondolatokat, a képeket, új, csupa régiből, belőlem, meg mindenből, abból a mindenből, amit bennem talált és használt kis, színes kövekként a kép: előrajzanak a képzetek, kavarognak, szerveződnek, szétválnak és elegyülnek, letisztulnak, a kaleidoszkóp megállt. A megközelítés módja nem nehéz. Veszem a kettőt és összevetem, ha egyforma, jó.

De csőd a módszer, mert a művész már előttünk befogadta a szöveget, az már előttünk belé is oldódott, már benne is előhívta és elvégezte mindazt, amit bennünk. Hozzáadódtak a saját élményei, érzései, etc., etc... Ő pedig ezeket fogalmazta képpé, akvarellé. Mi tehát ezt kapjuk: ami a szövegből lett. Emberi számítás szerint pedig, ahogyan bennünk is, az élmény messzire vezető, az eredetire (a költőére), csak gyökében emlékeztető, felékítve a befogadóval, aki ez esetben Zsuzsa volt. Új, külön világ: önálló mű, amit a művész mégis a versekkel együtt tálal, mivel Weöres-illusztrációi nem alá-, vagy fölé-, hanem mellérendeltségek, még inkább együttállások. Igen, azt hiszem, ez a jó szó.

Bátran nyúl a szöveghez, az írás jeleihez, de tisztelettel. Ezt az érzést erősíti az is, hogy minden szöveghez két kép társul, az egyik valóban „csak” illusztráció, a másik a konkrétan, minden szinten, a tartalom és a jel szintjén is képpé tett írás. A könyvet lapozva elsőként kapjuk a szerkesztett (laikusul: nyomtatott) betűvel szedett szöveget, mellette a gesztus-festészetet idéző jelet, jeleket.... Ez önmagában és a maga módján bírhat jelentéssel, illetve illusztratív. Rendkívül esztétikus, jelenlétét pedig leginkább egy érzés legitimálja, jelesül, hogy harmonizál a szöveggel, ami alatt itt a tartalmát értem. Ez a szöveg tisztán olvasható, nyomtatott betűkből áll, a gesztus pedig a verskép valamely eleme. És lám, mégis.

Közben az említett versképből mindössze egy sáv látszik, és csak a lap kihajtása után tárul fel a teljes illusztrált oldal. Így esik, hogy a könyvet forgató előbb találkozik a verssel, Weöres Sándorral magával, és csak aztán azzal a nagyon érzékeny, finom reflexióval, képi értelmezéssel, amit amúgy Zsuzsa simán „az illusztrációnak” nevez. Itt lesz a szövegből vizuális értelemben is kép. Eleve írott betűkkel másolta a verset. „...a kézírás a sajátom, de tudatosan alakítottam az írásképemen. Egyrészt fel szerettem volna idézni a költő stílusát, másrészt a dőlt betűs kurzív írástörténeti hagyományt kíséreltem meg folytatni. A kézírásos szöveget az illusztráció részeként kezeltem, amit azért tartottam lényegesnek, mert így még hangsúlyosabbá válik kép és szöveg együttműködésének elengedhetetlensége. Szöveg és kép színvilága is harmonizál, a kézírással számítógépes programban maszkoltam az eredeti illusztráció bizonyos részeit, felületeit.” Ezek a szövegtestek aztán az alakuló mű igényei szerint különböző relációkba kerültek a szigorúan vett képpel. Hol külön állnak, hol nem, a sorok alakja is a mondandóhoz igazodhat. Valójában a képpé változnak. Palman Zsuzsa maximálisan kihasználta a betűkben lévő lehetőségeket, hogy a vizuális kifejezés eszközévé tegye őket. Valóban, mintha a félabsztrakt, gesztuselemeket szép számmal felvonultató (ami biz' nem áll távol a weöresi lírától) festmény egyik (bár nem a leglényegtelenebb) képi eleme lenne.

Nem mellesleg a megjelenítés könnyed, nem érződik meg rajta az izzadságos észmunka. Köszönhető ez, úgy vélem, annak, hogy a művésznő jól bánik mindkét „fegyverével”: a vízfestékkel és a grafikai programokkal is. Színes-színes, lavírozott akvarell, ahol, mint tudjuk, nem lehet javítani, tehát igen erős összpontosítást igényel.

Ezzel be is fejezném. Illetve: talán feltűnt, hogy vízfestmények helyett én itt főleg a kétféle költészet, az írott és a képi viszonyáról fecsegek, meg a befogadásról. Nos, bár más esetekben próbálom „felfejteni” a képet (egyéb híján a saját szemszögemből), most, mikor e nélkül is két benyomással, a Weöres- (hiszen ő is csak magán szűrt át nekünk valamit) és a Pallman-félével is „meg kell birkóznia” az olvasónak, hogy megszerezze a sajátját − nem hiszem, hogy kéne még egy harmadik. Hiszen ráadásul a Palmanhoz ott van Weöres, a Weöreshez meg Palman J. Már-már rusztikus egyszerűséggel annyit muszáj mindenképpen megállapítanom, hogy ez a könyv nagyon-nagyon szép. SZÉP. Így, ahogy mondom. Erre tessék emlékezni.

És arra, hogy Zsuzsa nem pusztán illusztrációkat, hanem komplett, tárgyként is jelenvaló könyvet készített. Meg arra, hogy mikor: 2010-ben, mások szerint a Gutenberg-galaxis alkonyán.

Most pedig, végül, ha ezen kellőképpen elszomorodtunk, térjünk át egy pontba sűrített balladára,

Farkas Rita Csataképeire, amikkel kapcsolatban Sinkó István az ÉS-ben Kuroszava-film látványterveket és Henri Michaux-t emleget − biztos igaza van, ért hozzá. Ennek alapján megjegyzi, hogy mintha kelet és nyugat találkozása jönne létre. Továbbá: „A majdnem absztrakt és majdnem illusztratív határán egyensúlyozó Farkas érdekes grafikai lehetőségeket kínál fel...” mondja még, és ezzel sem vitatkoznék. Csak nézem a képeket és ilyeneket gondolok:

Csatakönyv-sorozatában Farkas Rita valójában tájképeket rajzol. Függetlenül attól, hogy van-e rajta ember, sereg, vagy nincs.

Egy történetet rajzol, függetlenül attól, hogy van-e körülötte táj, vagy nincs.

Olyanok ezek a képek, mintha csak a legszükségesebb vonalak, foltok maradtak volna meg, pont annyi, hogy a képzelet beleakaszkodhasson, még anélkül, hogy a tartalomból fikarcnyi is veszne, de már elegendő tér nyíljon a befogadó képi gondolkodásának, hogy a precíz „imágót” önmagában fogalmazhassa meg.

A keleti és a nyugati eszközök − egyébként igen finom, pókhálószerűen húzódó − feszültsége nem oldódik fel, inkább mintha elvegyülne a sokszor leheletnyi vonalak hálózatában és szinte láthatóan válik a kép részévé.

Ráadásul a menetelő katonák a táj részei, de a táj meg a katonák menetelése.

Hol ez a „majdnem absztrakt” és hol az a „majdnem illusztratív”? Adódik, hogy az ábrázolás, a rajzi megoldások milyenségében. És egyéb síkokon? Egyáltalán: Hol a táj?

Nem földrajzilag értem, talán nem is így kellene feltennem a kérdést, hanem inkább úgy: milyen táj? Talán hóban menetelnek a katonák? Tél van, téli táj? Korántsem biztos. Lehet nyári, vagy bármilyen. És még jópár ilyen kérdést fogalmazhatnék meg, hasonló válasszal. Egyetlen bizonyosság a hegyek. Ezek a kopárnak tűnő, szemlátomást hatalmas hegyek, ez a beláthatatlan hegység. Fenséges és időtlen. Változhatatlan és mozdulatlan. Ebben pedig hasonlít a seregekre. Amik vonulnak, de mintha örökkön egyhelyben, egyáltalán, mintha örökkön. Mennek valami hasonló ellenség felé, bizonyára elérik majd, egy bizonyossággal létező, de ugyanabban a pillanatban lévő jövőbeli pillanatban. Egyszerre van jelen az egész történet: pontba sűrített ballada, egy komplett legenda, részleteiben, igen hasonló elemekből építve, amely így létrehoz egy látszatra fából vaskarikát: a történet egyidejűségét. Úgy kapunk egy amúgy lineáris holmit (cselekményt), hogy a képekhez hasonlóan nem lineáris, egyszerre befogadható. De ez a pont bennünk jön létre, méghozzá több kép megtekintése közben, után. Vagyis a pontszerűség és lineáris jelleg többszörösen, több szinten ismétlődik, illetve idézi elő egymást. Konkrétan arra gondolok, hogy sorozatról van szó. Végig kell sétálni előtte, hogy az egyszerre befogadott történetdarabok (pontosabban a történet bennünk való megalkotásának lehetősége érdekében adott nézetek) összeálljanak, a nézőben, egy képpé, rajzonként, majd több rajzonként, végül az összes rajzból. Ekkor, egyszerre teljesedik ki és fogadható be. Miközben a sorozat maga is lineáris befogadásra kényszerített.

Hogy mit jelent ez? Valahol a misztikushoz konvergáló jelenséget, ahol a megértésnél nagyobb szerepet kap a megérzés és a képzelet, ezek az empirikustól meglehetősen távol álló tájékozódási módok, amiknek szövetei jórészt ismeretlenek, de mégis tapasztaltak és elfogadottak. És itt jegyzem meg: a Csatakönyv képei egyenként is szemlélhetők, illetve akárhanyasával egymás mellé állítva. A hatás jellege ugyanaz, a kapott történet hasonló, inkább az élessége, meghatározottsága csökken vagy nő a képek számával. Az erős keleti motívumok nem engedik félrecsúszni az értelmezést. Az archaikus japán, esetleg kínai katonák, az ábrázolás már említett, keleti tusfestést idéző módja, kifelé mutató utalás nélkül, determinálja a nézőben az elképzelést. Hogy miért pont ez? Talán az eleganciája, finom, mégis határozott volta és költőisége okán (ez minden hegység, különösen a távoli csúcsok sajátja is), és mert e korban megjelenítve helyből elvonatkoztatott, így miközben megragadja a figyelmet, helyet hagy a faktúrák érvényesülésének. Ezt erősítik a nyugati, kortárs elemek. Elidegenítik, messzebbre tolják, objektívebbé teszik a látványt. Egyik mozgatja a másikat: a nyugati a keletit és fordítva, az absztrakthoz húzó a figurálist és fordítva, a költői a tárgyilagost és fordítva. Így ez a dinamizmus szüntelen. Amolyan perpetuum mobile.

Persze, hogy ezek a tartalmak csak szubjektíve számomra léteznek Farkas Rita képeiben, vagy sem, azt mindenki maga kell hogy eldöntse. Avval a nem túl bonyolult módszerrel, hogy megnézi őket. Ha nem is lát ilyesmit, mint én, esetleg vitába ereszkedik velem, tapasztalhat valami ritkát (amit már Palman Zsuzsánál is említenem kellett volna): olyan alkotó munkáival találkozhat, akinél minden édeskés felhang nélkül áll együtt a művészi és hagyományos értelemben vett szép.

Talán észrevették, hogy a négy alkotó mennyire mást csinál. És valóban, ez a csoport, kialakítását tekintve, nem képvisel egyéb koncepciót, mint azt, hogy mind grafikusok. Gondolhatnád, olvasó (néző), hogy ez baj. Pedig nem az. Inkább szemléletes. A grafika sokféle, sokszínű, és itt még meg sem jelent mind. Közel sem. Ennek persze csak az aktuális keret nem-korlátlansága az oka. De ezúton buzdítok mindenkit, hogy bátran merüljön el ebben a sokféleségben: netre, vernisszázsra, könyvesboltra fel!