Bendzsókám úgymond még a fasorban sem volt, mikor ebbe a képzeletbeli kék-fehér pöttyös kendőbe bekerültek az első rekvizitumok, két család közös, tárgyakkal alig dokumentálható emlékei. Könnyű kis batyu ez, a kendő négy sarkát az évek és a távolság csippentette össze, s kötött rá a feledés oly egyszerű kis görcsöt, mely mégis, a csomó jellegéből következően, el nem feledhetővé teszi azt a keveset, ami így-úgy a vászonra került, s ami a csomó kibogozása után sem vált porrá és hamuvá. Érdemes volna magával a kendővel, annak jelentésével kezdeni, hiszen ez a kendő Bendzsókámban egy város nevét hívja elő, mintegy szinonimája Miskolcnak, ám ha már oly szerencsésen megoldódott előtte a csomó, ő a kézzel fogható tárgyakkal, pontosabban a „fasoron túli″ emlékekkel kezdené. Ez az árnyas fasor a Felső-Tisza vidékén található és a hatvanas évek legelején veti árnyékát a szép és titokzatos zöld folyóra. Annak a hároméves kislánynak, aki itt él szüleivel a folyó partján egy szolgálati lakásban, kertláb szomszédságban a Tiszával, sem nem szép, sem nem csúnya a víz, inkább rettenetes, olyan tabu, mint egy kút, mint nagyvárosokban az idegen ember, akikkel nem szabad szóba állni. Tiltott dolog. Mert hiába oly csöndes a folyó, hiába oly játszásra alkalmas a parti föveny, ha se szó, se beszéd, ukmukfukk képes magával ragadni olyan kedves és aranyos kislányokat, akik a nedves homokba alagutat fúrnak és várat építenek, akik virágmintás pléhvödrükbe vizet mernek, és apró tutajt eresztenek a végtelenbe. A kertlábság különös szomszédság, pláne akkor, ha kerítés híján határt maga a folyó szabhat váltakozó vízhozamával. Hol mederben tartva az érzéseket, hol pedig küszöbig emelkedve a bizalmas jószomszédság jegyében.
    A kislány anyja, aki később, majd a „fasoron erről″ Bendzsókám anyja is lesz, nem figyelt, illetve ki tudja, mire figyelt, mit dolgozott azon a délutánon, mikor az anyaszívbe oly öntudatlanul és élesen tud belenyilallni a semmiből jövő váratlan kérdés: hol a gyerek?
    S minthogy sehol sem látta, minthogy senki mástól nem kérdezhette meg, csak a folyótól, leszaladt hát a partra, és szinte eszét vesztve rohangált le s föl, kiabálva a gyerek nevét. Választ azonban nem kapott. Csak a szomszédok gyűltek, tán az apa is előkerült valahonnan, ők is keresték a kislányt a kertlábság végtelennek tűnő hosszúságában. A folyó szófukar volt, és már csöppet sem (csöppjében sem) ugyanaz, mint néhány pillanattal előtte. Közömbös némasággal áramlott tovább, mint aki sem nem lát, sem nem hall, mint aki a számonkéréstől csak haraggal tud visszanézni.   
    A szomszédok egyike azok a Győrffyék voltak, akik szintén szolgálati lakásban laktak, és akik szintén fiatal házasok voltak. Az asszony történetesen óvónő, ekkor ugyancsak egy kislány anyukája. Ők lesznek azok, akik szintén nem sokáig maradnak ebben a kis faluban, Miskolcra költöznek. Két hasonló korú fiatalasszonynak nem sok kell ahhoz, hogy örök barátságot kössön, elég hozzá a fiatalságuk, elég hozzá, hogy ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, és hogy bizonyára egyéb női (és férfi) kérdésben is hasonlóan gondolkodnak, vagy azonos szemmel nézik a divatot, azonos füllel hallgatják az aktuális slágereket, és az öregekkel ellentétes elveket vallanak a gyereknevelésről. Nekik csakugyan nem kell sok ehhez, két fiatalasszony összenevetésében minden benne van. A barátság az elköltözések után is tart, akkor is, ha személyes találkozókra csak nagyon ritkán kerül sor. Tart évtizedeken át, bár talán már sejthető a formális karácsonyi és húsvéti üdvözlő képeslapokból, s időnként egy-egy levélből, ha ez a barátság nem is múló, örök talán mégse lesz. Életük egy meghatározó időszakában együtt voltak, a szimpátia és a rokonszenv érzése nem halványul, gondolataikban meg-megjelennek egymásnak, ám a távolság kizárja azt, hogy életük további meghatározó időszakában is közösen éljenek át jó és rossz élményeket. S ha már nincsenek jelen egymás mindennapjaiban, egyre nehezebben jelenhetnek meg a másik jövőjében, abban a sorsban és élethelyzetben, mely mindkettejüknél más-más irányt vett a költözés után, s amelyben bizony már semmi közöset nem találhatnának, kivéve néhány kedves emléket. Ám egy élő kapcsolathoz a közös emlékek léte, fölidézése fontos ugyan, de nagyon kevés. Hogy mikor és miért gondolja úgy az egyik, már képeslapot sem érdemes küldeni, hogy ami idáig lassan sorvadt, az tűnjön el egészében, azt nem lehet tudni. Hogy mitől szűnnek meg kapcsolatok, vagy maradnak fönt, okkal és ok nélkül magyarázhatók, pontosan soha nem lehet tudni. Talán volt egy belátás valamelyik részről: ha már nem lehetünk jelen egymás mindennapjaiban, és nem leszünk a jövőben sem, akkor meg minek? Mutatni, ami lett?, mutatni vagy takarni, ami nincs?, panaszkodni vagy dicsekedni erről-arról?, már nem átélhetők, legföljebb részvéttel vagy elismeréssel szemlélhetők. A belügy az nem olyan közügy, mely negyvenen túl azonos indulatokat kelt.
      Ám ebben a pillanatban még közösen keresik az elveszett kislányt, akit, hála Istennek!, nem vitt magával az ártatlanul megvádolt Tisza — egy part menti kökénybokorban állt, és zavartalanul ette a bogyókat.
    Aztán a „fasoron errőli″ időben, egyik reggel Bendzsó­kám anyja váratlanul azt mondta, hogy ma meglátogatjuk a miskolci Győrffyéket. Bendzsókám, lehetett olyan második-harmadik osztályos, nézett értetlenül, hogy ezt most csakugyan komolyan gondolja az anyja, Miskolc egy átszállással is fél nap. Kifogása mindazonáltal nem volt az ötlet ellen, ritkán utazott, s pláne nem egy ilyen nagyvárosba. Pontosabban mondva, még soha nem volt ekkora nagyvárosban, akkor az ország második legnagyobbikában. Időnként voltak Bendzsókám anyjának ilyen hirtelen elhatározásai; valami rájött, talán a vágy, hogy újra látni kell valakit, vagy csak a hétköznapi egyhangúságot kívánta megtörni, a változásban rejlő örömöt kicsavarni, vagy mindezt együtt: utazásra és a régi barát viszontlátása miatt érzett örömre vágyott, mert már nagyon elege volt másféle örömtelenségekből — ma már nem ellenőrizhető. Valószínűleg úgy gondolta Bendzsókám anyja, hogy mennél nagyobb a meglepetés, annál nagyobb lesz az öröm is. Beállítani valahová: hát te?, hát én itt vagyok — akkoriban nem kerítettek nagy feneket a dolgoknak, de nem is sok esélyt adtak a meglepett vendéglátónak. Az alkalmatlankodás leghalványabb gyanúja sem érintette Bendzsókám anyját, legföljebb az, hátha nincsenek otthon, de ezzel a kétellyel együtt is vállalta kisfiával a hosszú utat. Hogy potyára járnak, vagy sem, az majd úgyis kiderül. Legfeljebb, ahogy mondani szokás, az ördögnek tartoztak ezzel az úttal. A hároméves kislány időközben gimnazista-kollégista nagylány lett, éppen nem is tartózkodott otthon, és Győrffyék Tünde nevű kislányának is lett egy Attila nevű testvére. A vonatozáshoz hozzátartozott az utasellátóban vásárolt nagy zacskó fehér burgonyaszirom és a Dörmögő Dömötör nevű gyermekújság. Mindezzel nem is volt gond, csupán az okozott Bendzsókámnak némi kényelmetlenséget, hogy lyukas volt az egyik zoknija, bár igaz, ez a cipőben nem látszott. Vedd fel, mondta az anyja a reggeli készülődés, kapkodás izgalmában, úgyse látszik a cipőben. És ezt éppen az ő anyja mondta, aki nem szerette a lyukas zoknikat, aki rögtön megvarrta vagy kidobta az ilyen holmit, aki még tudta, hogyan kell a kapcát a lábfejre tekergetni. Hogy miért nem került elő másik zokni, miért maradt a lábán ez a lyukas, a babos kendő fehér pöttyei nem árulják el. Amint sok mást sem, az utazás egyéb részleteit. Az azonban bizonyos, hogy Miskolcon, Győrffyék lakásában a cipő lekerült a lábáról. Úgy próbált ügyeskedni, hogy a lyukas résznél előrébb húzta és a lábujja közé dugta a kávészín anyagot. Talán senkinek nem tűnt föl ez az apróság, Attilának sem, akivel Bendzsókám először találkozott, s akivel rögtön barátok lettek.
     Ilyen ez a Miskolc, gondolta Bendzsókám a hosszú villamosúton, míg a Gagarin utca közelébe nem értek. Szépek voltak a közeli hegyek és a hegyek előtti nagy házak. Ennyi panelházat még soha nem látott. A lift, a tapéta, a szőnyegpadló városias luxusnak tűnt. A két anya összeborult. Csak jövünk meg megyünk. Á, hogy gondolod? Van másfél óránk. Szó sem lehet róla, maradtok éjszakára, majd reggel indultok. Bendzsókám anyját nem volt nehéz meggyőzni. A két fiút pedig arról, hogy menjenek moziba. Az is más volt, tágas nagy terem, a lehajtható szék pedig párnázott, egy jó film ment éppen, A tizedes meg a többiek.
    Itt Bendzsókám akár ki is rázhatná a kékbabos kendőt, a városból, a vendéglátásból, a visszaútból akkor sem jönne több elő. Csak maradt a kendő, az Edda együttes jelképes kendője, mely a Beatrice pirosbabosának volt a párja. Miskolc adta, ha közvetve is, az első igazán elementáris erejű rockélményt Bendzsókámnak hetvenkilencben — Mátészalkán. A csövesvilág ikonja közé emelkedtek, éppen akkor, mikor középiskolásként láthatta a Ballagás filmet, mely adekvátan jeleníthette meg a nyolcvanas évek fiatalságának életérzését. De az már nem is Miskolcon történt, hanem Budapesten.
    Aztán egy évvel ezelőtt Bendzsókám a feleségével Lillafüred felé autózott, Tapolca felől érkeztek, a külső részen kerültek, majd a diósgyőri résznél jöttek be a városba, s kanyarodtak balra, az üdülőhely felé. Azt nem felejtette el, hogy valamikor itt járt, csak azt nem tudta, hogy éppen itt, ezen a környéken. Mindenesetre úgy találta jónak, ha ezen a szép téli estén leengedi az ablakot, és ezen az úton elengedi a kendőt. A visszapillantóban még látta, hogy a kékbabos kendő nem lefelé lebeg, hanem fölfelé száll, száll, száll fölfelé, mintha csak egy kicsiny kékje akarna lenni az égnek Miskolc fölött, örökre, megoldott csomóként a négysarkos világnak, milliónyi apró fehér pöttyel.