Majd megbeszéljük, mondta az utolsó Parnasszus-est végén, amelyre eljött. Azt tudniillik, hogy közösen készülő új könyvének fülszövegét kivel írassuk, és mi legyen a borítón. Az új könyv címe sem érdektelen: Líra? Mi lenne az? A kicsontozásig egyszerű, mégis provokatív. Olyan bodorbélás. Egy 1993-as tokaji írótábori költészettani előadástól a tavaly áprilisban zajlott Babits konferenciára készült tanulmányáig 11 nagyszabású írásmű várja, hogy egy fedél alatt ismerje meg a líra elmélete és a mai magyar költészet iránt még érdeklődő olvasó. Hangsúlyozom az írásmű kifejezést: kevés embert ismerek, aki ilyen akarólagosan, precíz műgonddal, őrületes apparátussal és aszkéta-alázattal volt képes átrágni magát az időről időre elébe tornyosuló szöveghegyeken. Mindent elolvasott, és majdnem mindenről és mindenkiről írt. Mindegy, hogy jót vagy kevésbé, sajnálhatja, akiről nem. Ekkora irodalmi dózis mellett nem is tudom, mikor volt ideje a saját verseire, prózájára. De volt, maradt ereje, és ha valaminek, ennek örülnünk kell.A régi házak című verséből idézek: „Tömbjük látszólag mozdíthatatlanul/ tölti ki a tér belátható részét/ mélyük azonban mindig tartogat/ egy darab elfoglalható ürességet.” Ez az 'elfoglalható üresség', ez izgatta; maga milyenségét, mások rendhagyóságait, művekkel és érzésekkel belakott társasságát ehhez igazította.

Akár a magánéletében. Nem tartozik ide, mondanám, de minden idetartozik. Lányos apaként az apán túlit hozta: képes volt egy tekintet merítésében felfogni az általa felolvasott szöveg hatását a hallgatóira, és ugyanakkor viszonozni az üvegablakon túl éppen sétálni induló, akkor tizennégy éves kislánya, Emese, neki szóló, szinte láthatatlan intését. Ez Egerben történt, amikor először tartott előadást fiatal költőknek a Műhelytalálkozónkon. Előttem van, mintha tegnap lett volna. És férjnek sem volt akárki, ezt hamar levettük, mi, önző és kóbor lelkek. Elég volt csak a szemüvege mögé nézni, amikor a felesége, Erzsike, Böbe, odalépett hozzánk, bekapcsolódott a beszélgetésbe, közben otthonos, elnéző mosollyal becsúszott Béla hóna alá.Mert jó, ha az embernek van kivel megosztania, amit az élet tartogat −  a szenvedélytől a szenvedésig és tovább. Igen, minden idetartozik. A lányok és a dallamos fekvésváltó gyakorlatok, a Jelenlét, a Vérnősző Barom és az avantgárda éppúgy, mint Határ Győző, Takács Zsuzsa és mindazok, akiknek dolgairól elmondta és leírta, amit akart.

2003-ban megjelent regényének fülszövege krédószerűen mutatja, milyen az, ha beállt nála az elszántság. Csak egy részlet, az is tömörítve:

„De hát én azt hittem, ez a könyv elsősorban a szerelemről szól. Égi Mása érdeklődéssel tanulmányozta az arcom. A szerelemről?− kérdezett vissza. Ez egészen biztos? Jó, persze nem csak arról. Köré kellett írnom magát a várost, az aurájával, korrajzzal...személyi követőkkel...besúgókkal...és mindazzal, ami az élethez hozzátartozik...De a centrum, ami körül forog az egész...szerinted nem a szerelem? − A túlélés. − Úgy van. És ahhoz szükség volt egy kevés könnyűségre. Lebegésre − bólintott Égi Mása. − Sőt repülésre. − Szerelemre − jelentettem ki határozottan. Úgy döntöttem, hogy ebből nem engedek.”

Bodor Béla egész pályája e döntés hozadéka. Annak felismerése, hogy az ihlet, az írás, amely az egyik legfontosabb dolog volt számára a világból, egyszerre csoda és megaláztatás. Kulimunka, gürcölés, lemondás, értetlenség és félreértések hálója, de nem csak az, amíg vannak felfénylő pillanatok, azaz az ő szavait sorjáztatva: könnyűség, lebegés, repülés, szerelem. Majd megbeszéljük, mondaná erre Pofaszőr, de ez a majd nem most van, hanem valami időn túli mostban. Ahol önmagunk ellen már semmit nem tehetünk, aholcsak azok vagyunk, ami megmaradhat belőlünk: a hátrahagyott soraink, szövegeink, könyveink.

Faludy György halálára írt egy nekrológot  2006-ban, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a búcsúzó passzus rá legalább annyira igaz. Idézem: „Nem hiszem, hogy hitt volna bármilyen túlvilágban. Ha valamiben, hát abban bízott, hogy emlékezni fognak rá; hogy még sokáig elővesszük a könyveit, a költeményeit. És egy-két sorára talán könyv nélkül is emlékezünk. Ez az ő feltámadása.”

Igazad van, Barátom, végre sietség nélkül, rendesen meg kell beszélnünk, ami eddig elmaradt. Találkozunk az új könyved bemutatóján.

* Elhangzott Bodor Béla búcsúszertartásán augusztus 31-én a Fiumei úti sírkertben.