A miskolci fiú az esti busszal jött, egy kockás bőrönd volt az egyik kezében, a másikban egy vadvirágcsokor, melyet a ház asszonyának, anyámnak hozott. Nekem akkor nagyon öregnek tűnt ez a fiú, kinézett legalább huszonötnek, aztán a vacsora utáni beszélgetéskor kiderült, hogy nem is olyan öreg, mindössze huszonkét éves. A miskolci fiú Ózdon lakott, csak hét közben dolgozott Miskolcon, hétvégére mindig hazautazott az Ifjúgárda utcába, ahonnan ragyogó kilátás nyílt a város acélüzemére. Hogy miért kellett neki Miskolcon dolgoznia, hiszen akkortájt Ózd maga volt a paradicsom, nem tudom. Miskolcon dolgozott, ott, ahol a nagybátyám, és mély barátság fűzte egymáshoz a két fiatalembert. Barátságuk alapja a száguldás iránti olthatatlan vágyuk volt, és annak tűzön-vízen át való kiélése.
    A miskolci fiú arca tejfehér volt, és nem beszélt valami sokat. Vacsorával vártuk, csirkepaprikással, uborkasalátával. Alig evett valamit, köszönte szépen, s bevonult a tisztaszobába nyugovóra térni. Alig szedtük le az asztalt, nyikordult az ajtó, a miskolci fiú állt a küszöbön, tengerkék szemével ránk nézett, hát mégsem fekszik le aludni, nem, felelte, sétál egyet az erdőben, hátha az megnyugtatja. Apám aggódva nézett utána, aztán anyámra pillantott, remélem, nem csinál semmi hülyeséget, mondta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Milyen hülyeséget lehet egy erdőben csinálni, futott át rajtam, aztán elszégyelltem magam, mert eszembe jutott a kiskabátos eset, amikor tüzet gyújtottunk titokban, és az elharapódzó lángokra ijedtünkben az öcsém kiskabátját dobtuk, amelyről aztán azt hazudtuk, hogy elhagyta. Csak nem gyújt titkokban tüzet a miskolci fiú, gondoltam, csak nem lesz olyan bolond, mint mi.
    A miskolci fiú nem csinált hülyeséget, nem gyújtott tüzet, illetve hát ha gyújtott, akkor azt el is oltotta, mert másnap kora reggel kilestem az ablakon, állt az erdő, nem égett le, én meg nagyot sóhajtva megnyugodtam, és visszadőltem az ágyba. Volt egy lyuk a csipkefüggönyünkön, épp szemmagasságban, a macska cibálta, amikor egyszer anyám seprűvel kergette ki a szobából, mert elfelejtette szegényke, hogy a macskának és a kutyának kint a helye, és a természet lágy ölén kell a dolgát végeznie. Így esett, hogy a macska pánikrohamot kapott, összetévesztette az ablakot az ajtóval, menekült felfelé a függönyön, a karmai beleakadtak a cérnaszálakba, a többit el lehet képzelni. Az avatatlan szem nem vette észre a függöny hibáját, én meg csak azt láttam, semmi mást a nagy faltól falig függönyből. A lyuk rajta olyan volt, mint egy fényképezőgép lencséje, amit azon át láttam meg reggelenként, az örökre megmaradt az emlékezetemben.
    A miskolci fiút láttam meg azon a reggelen a függönyön át, lehajtott fejjel sétálgatott a ház előtti réten, mint aki keres valamit a harmattól terhes fűszálak között. Már három napja volt nálunk a miskolci fiú, alig evett, csak bóklászott egész nap a ligetben, erdőkben, mezőkön, hangját is alig lehetett venni. Ki ez a fiú, és mit keres itt, néztem sudár alakját és szépséges vállát, de nem mertem megkérdezni. A miskolci fiú esténként levelet írogatott, elkérte a legerősebb fényű lámpát, apám beüzemelte neki, merthogy náluk Miskolcon villannyal világítottak, érthető hát, ha nem látott a kis vendéglámpánál. Na, ilyen vendégünk sem volt még, gondoltam, akinek a nagyszobai kovácsoltvas lámpát leakasztották volna a gerenda szögéről.
    Éjjel minden álmom a miskolci fiúról szólt, nagy tüzet raktunk az erdőben, kipirult arccal szaladtam, és gyűjtöttem a rőzsét, mert tudtam, ha kialszik a tűz, mehetünk haza, és elvonul előlem a tisztaszobába a hülye leveleit írni. Én akkor is a miskolci fiúra gondoltam, amikor ott ült mellettem, mert a reggelinél, ebédnél, vacsoránál anyám jóvoltából mellém szólt a jegye. A közelsége valósággal elbódított, levendulaillata volt, ezt akkor még nem tudtam, mert nem ismertem a levendulát, csak az Ó Levendula szappant, arra meg az volt írva, hogy lanolin. Legszívesebben kigomboltam volna rövid ujjú ingét, az arcomat a mellkasához szorítottam volna, és egész nap szívtam volna magamban azt az őrjítő miskolci illatot.
    Gyógyul, gyógyulgat, mondta másnap reggel apám anyámnak, nem is olyan nagy beteg már ez a miskolci fiú. Szóval beteg, de hát csak nem hal meg, gondoltam, s elképzeltem, ahogy felravatalozva fekszik a tiszta szobánkban, és egész nap ég a feje felett a nagy kovácsoltvas lámpa. Csak elfelejti egyszer azt a lányt, csak nem bolondulhat bele, felelte anyám, szegény fiú. Paprikás csirke volt aznap vacsorára uborkasalátával, egyből tudtam, hogy baj van. Hogy el fog menni. Álmomban vagy inkább éjszakai ébrenlétemben arról álmodoztam, bárcsak újra megbetegedne reggelre. De a miskolci fiú nem betegedett meg, sőt, enyhe pírral az arcán, útra készen várt ránk a gémeskútnál. Magát nézhette talán a víz kerek tükrében, mert amikor észrevett bennünket, hirtelen összerezzent, és zavartan elmosolyodott.
    A miskolci fiút a buszmegállóig kísértük, apám, anyám, három kutya, négy macska meg én. Az egyik macska, amelyik megtépte a függönyt, le-lemaradozott, féltettem, nehogy eltévedjen, nehogy halálra marja valami kóbor kutya. A miskolci fiú fütyörészve jött mellettünk, fiatalnak tűnt, szinte gyereknek, hozzám valónak, s vagánykodva lóbálta csontos térde mellett a kockás kis bőröndöt. A verseit, a leveleit vitte benne, melyeket a méhviaszszagú szobácskánkban írt, a nagy kovácsoltvas lámpa fényében a szerelmének. Becsapódott a csuklós busz ajtaja, a miskolci fiú a lehúzott ablakból sokáig integetett kockás kis bőröndjével. A visszaúton szerettem volna, ha apám vadvirágcsokrot szed anyámnak, de sajnos nem szedett. Vetésről beszélgettek, aratásról, boronálásról, én pedig letértem a kitaposott ösvényről, s elkezdtem futni a vadvirágos réten hazafelé, hogy előbb érjek haza a tisztaszobába, mint ők.