Gyászolom Bodor Bélát, a kiváló költőt, írót, kritikust és irodalomtörténészt. Írótársamat, akit majdnem 30 éve ismertem. 57 éves volt. Hosszú betegség után, most, a napokban hunyt el.

   Bodor Béla egyike volt azoknak a '80-as évek elején indult alkotóknak, akik nem érhették meg a 60. életévüket sem. Sorra mennek el a középgeneráció tagjai, nem olyan régen kellett elbúcsúznunk Békés Páltól, Furman Imrétől és a náluk csak néhány évvel idősebb Deák Lászlótól.

   Bodor Béla és Furman Imre annak a ‘80-as évek elején újraindult Jelenlétnek voltak a szerzői, amelyiknek én lehettem a vezető szerkesztője. 

   Békés Pál a korábbi Jelenlétben, az 1976-osban közölt írást.

   Deák László pedig, alig egy generációval idősebben, ezeknek a szerzőknek is közlési lehetőséget adott kiváló könyvkiadójában, az Orpheuszban.

   Mi történt a ‘80-as években indult írónemzedékkel? Miért halnak meg ilyen gyorsan, miért tűnnek el, hogyan csúszik ki a lábuk alól a talaj?

   Fájdalmas mindez: azt látni, hogy nem becsüli meg a szakma ezt a nemzedéket, hogy egzisztenciális problémákkal küzd a nemzedék szinte minden tagja, azok, akik olyan bolondok voltak, hogy poétának álltak Magyarországon. Mindannyiuk betegségét jól lehetett tudni, hosszú ideig szenvedtek, mégsem kaptak semmiféle gesztust, nem kapott egyikük sem jelentős állami kitüntetést, olyan díjat, amivel anyagi gondjaikon ideig-óráig legalább, de segíteni lehetett volna.

   „Arctalan nemzedék”, így neveztek el minket indulásunk pillanatában, a ‘80-as évek elején. Én úgy fogalmaznék: elismerés nélkül dolgozó nemzedék. Olyan szerzők, akik régen megérdemelték volna a jelképes és valóságos „babérkoszorút”, mert a nevüket beleírták a magyar irodalom Nagykönyvébe.
Bodor Béla verseit 1983-ban a Jelenlétben közöltem, mint nagyon fiatal szerkesztő és szerző, egy velem nagyjából egykorú költőtárs verseit. Mert fontosak voltak a számomra azok a versek. Az egyik, a Jelenlét 13. számában megjelent versét idézem, mint az akkori modern, és ironikus költészet alapvető munkáját:

Bodor Béla:
Háború-rag

gyütt a göpzaj
oszt bumm
muter vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
fater vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
hugó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
bratyó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
itten vagyok
itten
pityu

Ez a vers, ami csak az egyik a sok-sok Bodor Béla által készített „rag-versek” közül, akkori életérzésünket nagyon pontosan fejezte ki.

   Utána, később is sokat beszélgettünk. Hosszú ideig szerkesztette az ÉS kritikai rovatát, kért tőlem munkát, örömmel adtam neki.

   Aztán úgy alakult az élete, hogy nem szerkesztett többet. És verset is keveset írt. De kritikusként, irodalomtörténészként mindig figyelemmel fordult mindannyiunk felé.
Gyászolom Bodor Bélát.
Nagyszerű ember volt, író és barát.

   És gyászolom Békés Pált, Deák Lászlót, Furman Imrét.

   Most, gondolatban, mind a négyüknek, Bodor Bélának, Békés Pálnak, Deák Lászlónak, Furman Imrének átnyújtom a Babérkoszorút, mindazért a sok-sok munkáért, amit életükben elvégeztek. Átnyújtom nekik, ha már az arra illetékes urak erről a gesztusról elfeledkeztek.

   És kívánok sokkal szebb jövőt a nemzedékünknek, azoknak, akik még megmaradtunk.