Sárospatak
Törő Norbert

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Törő Norbert
Sárospataki impressziók — avagy a város alföldi optikából
Az idegen városról, amelynek neve kezdetben rosszul csengett a fülemben (hiszen — gondoltam — mi lehet ugyan szép egy patakban, amely sáros) már egészen kisebb koromtól vannak megőrzött benyomásaim, emlékeim. Az északkelet-alföldi embernek ugyanis (nemcsak megszokott életterem, de — akarva-akaratlan — gondolkodásom, szemléletem, hitem, vagy akár valóságtapasztalataim bizonyos elemeit tekintve is oda tartozónak kell definiálnom magam) ha más hangulatú tájat szeretne látni, a legkönnyebben megközelíthető úti cél a Hegyalja. A Hegyalja — és benne Szent Erzsébet városa. (Mondhatom ezt annak ellenére is, hogy történelmileg talán nem támasztható alá teljes bizonyossággal — vagy legalábbis minden szakmabeli nem fogadja el kétely nélkül —, hogy ez a szent születési helye. Ebből a szempontból viszont az a lényeges, hogy a város őriz valamit Szent Erzsébetből, tartja és ápolja az emlékét rendületlenül.)
A tengersík vidékről (sic!) egy — hangulatilag és mentalitását tekintve — másik térbe lépő idegen Sárospatakot legtöbbször olyan kisvárosnak látja, amely (talán több — akár — népesebb alföldi városkával szemben) élénkebben őriz valamit a múltjából — és ismét csak ezt a szót tudom használni: leginkább hangulatában. Mert vannak olyan városok, amelyekben az az érzésünk, hogy (sokszor nem is magyarázható módon) a múlt szellemisége elevenebb, a terek nagyobb vonzással mesélik történeteiket, a „régi napok illatának” halvány sejtései nem is olyan halványak, és az „egykor volt” benyomásai élénkebb erővel vonnak be minket a külvilágba és szövik bele az itt élőket az időbe. Persze, ha a terek múltidéző hangulatáról beszélünk, nem az angliai Yorkra kell gondolnunk, és a nyugat-európai középkori városok mércéjével mérnünk, csak a mi saját kis közép-európai, hazai összefüggésrendszere szerint. De a dolog érdekessége éppen az, hogy még csak nem is feltétlenül kellenek nagy attrakciók (yorki katedrálisok, Brugge-i csatornák vagy prágai óvárosok) ahhoz, hogy egy városról úgy érezzük: múltidéző. Ehhez néhány akár egészen apró, jelzésszerű dolog is elég. Sárospatak egészéről nyilván nem mondhatjuk el, hogy a szó nemes értelmében múltidéző (történelmi darabjairól annál inkább), és még inkább nem mondhatnánk el, ha az ötvenes években bekövetkeztek volna azok a változások-változtatások, amelyekről az egyik kirándulásunk alkalmával egy idős helybeli mesélt — nem kevés érzelmi bevonódottsággal és ízes hegyaljai zamattal. Ezek szerint, vagyis az akkor joggal aggasztó, szárnyra kapott hírek szerint egészen drasztikus, fantáziát meghaladó módon kívánták volna átalakítani (vagy törölni) a város múltjának az időtájt „problematikus” elemeit, amelyben a legrosszabb szóbeszédek szerint egyes épületek letarolásától és áthelyezésétől kezdve új, „korszerű” épületek emeléséig változatos (és szintén „korszerű”) építészettechnikai megoldások szolgálták volna a kívánatos településrendezési átalakításokat. Ez szerencsére nem következett be — talán azért nem, mert a városban (Petőfivel szólva) éltek még a szabadság oroszlánjainak némely leszármazottai. Ő ugyanis (az Úti levelek egyik darabjának tanúsága szerint) így látta a várost:
„Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a kollegiumba… telt poharak- és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.” — Amire Petőfi céloz, vagyis hogy Wesselényit, Rákóczit is őrzi a város, köztudott, és azt is érdemes följegyezni emlékezetünkbe, hogy 1708-ban Patak volt az utolsó kuruc országgyűlés helyszíne.
A kívülről érkezőknek nyilvánvalóan megvannak a tipikus Sárospatak-sztereotípiáik, amelyek — komoly tudományos, empirikus vizsgálatok elvégzése nélkül is beláthatjuk — nagyjából a következők: Hegyalja, Bodrog, igen jóféle bor, pincesor, Rákóczi-vár, kollégium stb. És mit jelent Sárospatak a magamfajta, irodalom iránt érdeklődőnek? Az is többé-kevésbé közismert, hogy több jeles költőnek van kapcsolódási pontja a városhoz, legelsősorban is Balassinak, Csokonainak és Petőfinek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a magyar világi reneszánsz egyik legjelentősebb teljesítményét is itt alkotta meg valaki a XVI. században, „az úr gombos kertében”. Valaki, akit sokáig (egyesek ma is) Balassival próbáltak-próbálnak azonosítani, de jobb híján csak a Pataki Névtelenként szokás megjelölni, mert személyéről nem tudunk semmi bizonyosat. Csakhogy 1577-ben megverselte magyarul Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) egyik, eredetileg latin nyelvű történetét. Az Eurialusnak és Lucretiának széphistóriája is őriz hát valamit a(z akkori) városból.
A Sárospatakhoz kötődő költők közül a három legismertebb nevet említettem; hármójuk közül mégis Balassi az (legalábbis személyes benyomásaim alapján), akit a legerőteljesebben őriz a város. Ez természetszerűleg összefügg egy korszakjelenséggel, azaz a város egyházi és világi reneszánszot — egyaránt — idéző építészeti emlékeivel is, mégis a múlt Balassi-hatásáról érzem úgy, hogy a leginkább magához vonja azt, aki efféle emlékmozaikokat is keres, ha ide látogat. Talán ezért sem véletlen, hogy 2004. május 26-a és 29-e között itt zajlott le az MTA Irodalomtudományi Intézete és az egyetemek régi irodalomtörténeti tanszékei által megrendezett „A szerelem költői” című tudományos konferencia, amelyet a Balassi- és a Gyöngyösi-évforduló okán rendeztek meg. (Arra az évre esett Balassi Bálint születésének négyszázötvenedik, Gyöngyösi István barokk poéta halálának pedig a háromszázadik évfordulója.) A tanácskozás résztvevőjeként nemcsak a tudós előadások és a kísérőprogramok által érthettem-élhettem meg többet a Balassi-jelenségből, hanem a terek, a város helyei, épületei által is. Egészen különös például annak tudatában a templomba lépni, hogy az akkor protestáns falak között tartatott — sebtében — Balassi és Dobó Krisztina botrányossá vált házasságkötése. Hasonlóan különleges azok között a várfalak között időzni, amelyeket a költő (akkor nem is költőként) erőszakkal elfoglalt.
Balassit jellemző módon más városok is magukban őrzik — többször egy-egy botrányeset okán —, de a házasságkötésből lett 1584-es erőszakos várfoglalás, azt mondhatjuk, „listavezető”. Ahogy egy névtelen tudósító beszámolt: Balassi a nevezett év karácsonyán (legalábbis az „ókalendárium” szerint) „az asszonyt kézzel fogá és önnönmaga Balasi Bálint papot hozat volt és megesküék neki”, majd nem sokkal ezután embereivel a vár felé vette az irányt, és hozományaként értelmezve onnan „urunk szolgáiban egynehányat kirekesztöttenek és porkoláboktúl a kulcsot elszödték és magának akarta eskütni”. Egy másik, latin nyelvű jelentés hangsúlyozza az esemény szándékos leplezettségét, mert eszerint Balassi úgy tett, mintha Erdélybe indulna, és Sárospatak felé kitérve, a nyilvános prédikáció meghallgatásának ürügyén annak befejezése után megragadta unokatestvére kezét, előlépett vele Balassa András valamely prédikátorához, és összeadatta magát vele. „Ez megtörténvén, azonnal felmentek a várba”, és Balassi az ott lévőkhöz beszédet intézett, amelyben „elmondta, hogy az az özvegy már törvényes házasságban megesküdött vele, és ezért tudják meg, hogy ennélfogva ő a vár ura. Kössék le tehát ők magukat hozzá szigorú esküvel, melyet ha nem tennének meg, és ellenállni próbálnának, fejük vétele után kihányatja őket a várból”. De — mivel a szónoklat nem bizonyult kellőképpen hatásosnak, és a „kihányattatás” megtörtént — a város lakói sem sokat haboztak, mert — ahogy ebben a másik jelentésben olvasható —, a kitessékeltek „Sárospatak városának népét fegyverbe hívták, és azok nem is voltak restek ilyen gaztettől felindultan a dologhoz hozzáfogni. Körüljárva tehát a várat, abba a részbe, ahol a palotában a fent említett szolgák voltak, létrákat hozva, mások a palota ablakán a vasszegeket feltörve benyomultak, mások más részben az alacsonyabb falakon törtek be és azok, akik ily módon behatoltak, annak a Gombos-kertre néző nagy kapunak a lakatját, amelyet Balassa tetetett rá, vasfűrésszel levágták, és a kaput kinyitva a felfegyverzett népet beeresztették. Így tehát mindnyájan, szolgák és nép, beözönlöttek a vár piacára, mire Balassa őket észrevette és látta, hogy nem bír ekkora tömeggel.” A beszámoló szerint Balassi végül — csúfos módon — kénytelen volt a kulcsokat eldobni és a várat átadni, majd a felesége kezét megfogva „a katonák erejétől űzetve, felesége pedig önként” távozni.
Sárospatak természetesen nemcsak ezt (a beszámolók alapján néhol még komikusnak is tetsző esetet) őrzi Balassiból, hanem jellegzetes reneszánsz szellemiségének lényegibb, mélyebb, jellegadóbb vonásait is. Ez a személyiség azonban (sokszínűségében) meglehetősen ellentmondásos; talán kedvenc Kosztolányimnak sikerült a legközelebb jutnia ahhoz, hogy megragadja, és szavakba öltse ennek néhány jellegzetességét. Ő ugyanis ezt írja Balassiról (és írhatja akár Sárospatak Balassijáról is): „Elhűlve kérdezzük: kicsoda ez a végvári harcos, kicsoda ez az epekedő szerelmes, kicsoda ez a gyanús bajkeverő, kicsoda ez az izzó lantos, kicsoda ez a harácsoló hozományvadász, kicsoda ez az örökkamasz tréfamester, kicsoda ez a dölyfös, telhetetlen, sápoló, úrhatnám útonálló, aki basább a basánál, kicsoda ez az őrült?”
De Balassitól távol eső, egészen hétköznapi impresszióim is Patakhoz fűznek. Zempléni kirándulások, városlátogatások, vendéglők élményei, vagy például egy városszéli kempingben töltött néhány éjszaka, ahol a szintén akkor kiránduló általános iskolai csoport ízlésesnek és szórakoztatónak tartotta mások éjszakai nyugalmát fel-felverni. (Ezek a mások érthetően nem mutattak ugyanoly lelkesedést.) Ám a város az efféle „vendég-visszaélések” ellenére is szívesen fogadja az ide érkezőket; szívesebben, mint az „Ő Felségének” felesküdött várbeliek annak idején magát Balassit.