Zolinak pénteken még felesége, lánya, fia volt, és két macskája. Vasárnap este a kihalt lakásban egyedül kapaszkodott fel az asztal tetejére, erősebbre akarván cserélni a mennyezeti lámpa égőjét.
      Legközelebbi hozzátartozóinak (és macskáinak) eltűnésében nem volt semmiféle rejtély. Az események lavináját a lánya allergiája indította el. Morcost és Csíkost — a baj állítólagos forrásait — ki kell lakoltatni! Így kerültek az állatmenhelyre. Ennek ellenére a lánya szombaton elhagyta a lakást, a várost és az országot. Bébiszitter lesz Londonban, a szigetnek jó a klímája. Angliában az idegenekre allergiásak. A fia a nővére példája nyomán útnak indult: stoppal Tibetbe. Talán szerzetesnek.
      Zoli és a felesége úgy érezték magukat, mint akiket fejbe kólintottak. Még mindig együtt, de egyedül. Az asszony vasárnap, reggeli után elhurcolkodott a menhelyre a macskáihoz. Sosincs elég önkéntes. Szállás ingyen, lelkes közösség. És ott is írhat a számítógépen.
      Ha az ember este egy asztal tetején találja magát, alkalma nyílik, hogy szokatlan perspektívából vizsgálja a világot. Ha mindehhez még jobb megvilágítást is alkalmaz, felfedezi a szekrény tetején a pormacskákat vagy valamelyik hiába keresett folyóiratot. Vagy hogy a csillár kampójára akár fel is akaszthatná magát. Fény nem is kell hozzá, csak egy jó kötél meg inspiráció. Zolinak meg sem fordult a fejében, hogy fölkösse magát, bár egyébként elég sok dilije akadt: a kivit hámozatlanul ette, a kávét a melegvízcsapból öntötte nyakon, májustól októberig nem hordott zoknit.
      Elégedetten nyugtázta, hogy a lámpa neki köszönhetően immár jobban világít. A tárgyak már nem hatottak úgy, mint a múlt sötét tanúi. Az agyában is derengeni kezdett valami. A nyitott konyhaajtón át a hűtőre esett a tekintete: „Fel kell tölteni!“
      Bevásárlás után leült egy kávéra. Annak ellenére, hogy vasárnap volt és késő este, a hipermarketben a fogyasztói társadalom kosarából az emberfalkák mohón ragadták magukhoz, amit lehetett. A hangszóróból ritmusos sláger terjengett, meg az éppen folyó akciók reklámjai. És Isten szava. Az nem a hangszóróból jött, csak Zoli hallotta: „Fiam, mérnököcském, a tudományok kandidátuskája!” Csodás isteni reakcióként Zoli kérdésére, miszerint „Hogyan állítja meg Isten az embereket? Rájuk szól, hogy bevásárlókocsijuk tartalmát rakosgassák csak szépen vissza a polcokra, és helyette teljenek el szeretettel?”
      „Jó kérdés — folytatta Isten. Zoli kiválasztottnak érezte magát. Isten fukarul bánik a dicsérettel. — A válaszomat fogod terjeszteni! Hirdesd az isteni...!” Zoli aztán már csak artikulálatlan mennyei parancsolatok zörejeit hallotta. Mintha kissé meggyengült volna a hallása az isteni szavak értésére. Mindent elnyomott a hangosbeszélő reklámja a sajtok, kávék, mosóporok, tévékészülékek előnyös áráról, a házhoz szállításokról és árengedményekről. Küldetés nélkül lett Isten követe.
     
      Zolinak ideje sem maradt mennyei küldetésén álmélkodni, mert nem messze, egy nápolyi szeletet kínáló reklámpult mellett észrevette régi szerelmét. Bevásárlókocsijában áru helyett óvodás-forma ikergyerekek gubbasztottak, mellette kétoldalt két nagyobb gyerek ácsorgott. Zoli fejében, akár a haldoklóéban, pár másodperc alatt lepergett a múlt romantikus filmtekercse. Az időalagútból kijutva kifizette a kávéját és az iménti film sztárja felé indult.
      — Szia-szia.
      — Köszönjetek a bácsinak!
      — Szia, báci — szóltak kánonban az ikrek a kocsiból. A nagyobb gyerekek csak az orruk alatt morogtak valamit.
      — Hogy vagy? — kérdezte régi szerelmét.
      — Pocsékul. A férjem meg akart ölni, de eltévesztette a sorrendet — válaszolta szomorú, odaadó mosollyal.
      „Ha nem lett volna olyan odaadó közös múltunkban is…, és ha több lett volna a mersze…” — gondolta Zoli.
      — Nincs elég pénzem, irdatlan bért fizetünk egy lyukért, itt vacsorázunk a reklámpultoknál — folytatta a nő.
      Meghívta őket egy pizzára.
      — Mielőtt agyonlőtte magát, mindent a szeretőjére íratott.
      Kétségbeesett volt. A gyerekek ettek, és összehangoltan veszekedtek egymással.
      A régi szerelmével való találkozás sokkolta. Hatására megfeledkezett a lelkében uralkodó vákuumról, amit a napjait rendszerrel megtöltő szeretteinek eltűnése okozott. A házastársi szeretet megszűnt. Talán csak a gyerekek kedvéért maradt belőle valami.
      „Tulajdonképpen mindketten függetlenek vagyunk. Van esély?” — kérdezte magától később, otthon.
      „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” — felelte virtuálisan régi szerelme, ugyanolyan határozatlanul, akár egy órája élőben. Ha milliomos lenne, beköltözteti a gyerekeivel egy hatalmas villába, csinál hozzájuk párat, így bizonyítva, hogy közös létük folyója nem száradt ki. Ha milliomos lenne, talán eszébe sem jut a volt szerelme. Kiment az erkélyre. A panelház legfelső emeletén laktak (lakott), légvonalban fél kilométernyire szemben sötét erdő húzódott.
      Az erdő helyett eszmefuttatásai kulisszájául a tömbház tetejét választotta. A lépcsőházból egy rövid vaslétrán felmászott a nehéz fém csapóajtóig. Kinyitotta. Erős szél fújt, éjfél elmúlt. A tető nem volt olyan síkos, mint képzelte. A tetőre rakódott hordalékban érzékelhető, hallható, néha látható is volt a növényzet, a fűcsomók mozgása — nem volt teljesen sötét, a város felett szürkeség terjeszkedett. Emberi hangra lett figyelmes. Elindult a hang iránt, s vagy két bejáratnyival arrébb alakokat pillantott meg. Itt-ott fény villant közöttük. Mellettük három sátort tudott kivenni a sötétben. „Cserkésztábor?”
      A guggolók félkörének közepén egy nő könyvet tartott a térdén, elemlámpával világított és érthetetlen, de szláv nyelven olvasott. A körülötte guggolók — tízen ha lehettek — hallgatták. Sokkal kisebbek voltak a nőnél. „Mégiscsak cserkészek?” Egy ideig Zoli is hallgatta, aztán diszkréten köhintett… felé fordultak, de nem látta az arcukat.
      — Ki maga? — kérdezte szlovákul a nő, miután ráirányította az elemlámpa fénysugarát.
      — Azt én kérdezhetném!
      Már elég közel álltak egymáshoz, az apró alakok körében. Azokra is esett némi fény: felnőtt férfiak, törpék…
      — Kik maguk? — kérdezte Zoli újra, erélyesebben, éberebben.
      — Hófehérke vagyok, ők meg a törpéim.
      A törpék valóban heten voltak. Andersennél és a tetőn is, meg már Zoli lakásában is, ahová áttették a székhelyüket. Körülülték az ebédlőasztalt a nappaliban. Mindenkinek — Hófehérkének is — vodkát töltött. Ha kubaiak lettek volna, rummal kínálja őket, de ukránok voltak Ungvárról. A „Kárpátalja” cirkusz akrobatái.
      — Jekatyerinának hívnak… Rinának — mutatkozott be Hófehérke polgári nevén.
      Oleg, Mihail, Valerij, Szása, Bolek, még egy Oleg és még egy Szása.
      Zoli is bemutatkozott. Rina harminc körülinek látszott, de akrobatalányoknál és balerináknál sosem lehet tudni.
      — A Hófehérke show nagy sikerrel ment, de megszüntettek minket. Mármint a cirkuszt.
      — És honnan tudsz ilyen jól szlovákul?
      — Tatár vagyok. Az anyám szlovák, volt partizán. Apám meg a felkelésben harcolt, klasszikus történet.
      A törpék bólogattak, Rina ferde metszésű szemei és csillogó, sötét haja igazolta, amit mondott. Az egyik törpe akkorát bólintott, hogy beesett az asztal alá. A vodka vagy a fáradtság? Elaludt a lábuk alatt.
      Gyorsan megegyeztek — a vodka kiváló tolmács és jó ügyvéd. A törpék fejenként kétezer, Hófehérke három. Ő a kisebb, a törpék a nagyobb szobában. Kicsi és rugalmas artisták, hát elég nekik az ágy, az ágyneműtartó és a szekrény. A havi tizenhét ezres lakbér a cirkuszosoktól kevésnek tűnt Zolinak. A rezsi elviszi a felét. A lakbér a másikat. Zoli hirtelen jött ötlete az artisták elszállásolására is költségesnek bizonyult.    
      Szerencsére kiderült, hogy a lakásba betelepedett a világhírű „Négy évszak” illuzionista kvartett is, Veszna, Léto, Ószeny és Zimá urak. Állítólag a konyhába. Nem törpék. Amikor Zoli kiment a konyhába rumért — bár az artisták vodkát szerettek volna inkább —, odaköszönt nekik. Viszonozták. Látni nem látta őket — a konyhában köd és zimankó terjengett, bizonyára Zimá úr gyakorolt. Évszakonként két ezresben állapodtak meg. Megígérték azt is, hogy láthatatlanok maradnak, a költségeikkel együtt.
      Mikor Zoli reggel felébredt — a hálóban aludt, mint mindig —, a törpék már nem voltak ott. Amíg a „Hófehérke show” nem arat átütő sikert, a törpék csatornatisztítást és kéménysöprést vállaltak. Alantas munka, de az éhség és a megélhetés kényszere megteszi a magáét. Ukrajnában nem vállaltak volna ilyen melót, talán mert a csatornákat és a kéményeket ott elhordták a hajléktalanok a begyűjtőkbe.
      Csak Rina volt a konyhában. Talán az évszakok is. Zoli reggelit készített, Rina közben kiment a fürdőszobába mosni. Aztán bevásárol és megfőz. Estére, akár a törpe bányászokról szóló mesében, mindennek készen kell lennie. Ízletes vacsorának, forró fürdőnek és meleg ágyikónak, puha ágyneműtartónak és szekrénytetőnek.
      Isten, mivel mindent lát és mindent tud, mosolygott Zoli felesleges igyekezetén, hogy visszaszerezze szerelmét. A villába, amelyet éppen meg akar szerezni, sosem teszi be a lábát.
      — Tudja mit, kell nekem az a villa. Megnéztem, megmutatta az ügynökük. Olyan, amilyennek gondoltam. Árban is… — győzködte Zoli a bérbe veendő szép kertes ház gazdáját. Ha hozzátesz valamit ahhoz, amit az ukránoktól kap a lakásáért, ideális lakhatása lesz két felnőtt és négy gyerek számára.
      Szerződéskötés, háromhavi lakbér. A villa tökéletesen be volt rendezve.
      — Szia, jó hírem van a számodra… — kezdte óvatosan a telefonba.
      — Nekem is! Apám vett lakást. Eladta az istállót Kysucében és az árvai tanyát. Gyere, látogass meg, ha erre jársz. Jók a szomszédok, egy izomépítő meg egy bokszoló, bemutatlak benneteket egymásnak…— adta hírül a volt szerelme Zolinak örvendezve.
      Estig tartott, amíg kiheverte a csalódását. Nem töltötte el örömmel a kilátás, hogy régi szerelmével — egyben a kulturistával és a bokszolóval is — csak barátságot ápoljon. Nem volt kedve egyedül aludni a bérelt villában. Elég későn ért haza. El akarta kerülni az albérlőit. Evett valamit a konyhában, a sötétben, csendben. Mivel nyolcezret kap a konyháért, nem nehéz figyelmesnek lennie a lakókhoz. Nem aludt mindenki. A nappaliban Rina olvasott a fotelben az olvasólámpa fényében. Körül csend, vagy inkább az éjszakai nyugalom, a falon átszűrődő horkolás tompa morajától kísérve.
      — Mit olvasol? — kérdezte Rinát. Leült a másik fotelbe.
      — Mesét. A zsurlóból lett lányka — mutatta az oldalt, ahol nyitva volt a könyv.
      A képen egy boszorkányt látott, de a betűk egyiptomi hieroglifáknak tűntek.
      — Tatárul? — kérdezte.
      — Nem, szlovákul, hallgasd! „Az aprócska néne, akinek öt tehénkéje volt, kora reggel elindult a mezőre. A rét szélén észrevett egy zsurlót, amelynek öt hajtása volt. Óvatosan leszakította, és…”
      — Jól kezdődik, talán mindjárt elalszom rajta — állapította meg Zoli.
      — „…hazavitte a jurtájába, a párnájára fektette és kiment, hogy megfejje a tehénkéket — következett a bonyodalom. És a megoldás? — Harangok bonganak, dobok szólanak, s a jurtában ott ül az ágyon egy csodaszép lányka: a szeme, akár a drágakő, szemöldöke, mint két fekete coboly. A zsurló változott lánykává. Az aprócska néne nagyon megörült.”
      Zoli is megörült, hirtelen valahogy csodás kedve lett.
      — Hogyan olvasol azokból a hieroglifákból, vagy fejből mesélsz? — kérdezte.
      — Ez a világ minden nyelvén íródott.
      — És te minden nyelven tudsz? — vigyorgott Zoli, miközben azt gondolta: „Érdekes nő. Vagy bolond.”
      Megszomjazott.
      — Várjál, kimegyek teáért, láttam a konyhában…
      — Abból ne igyál, nem való neked.
      — Sajnálod tőlem?
      — Nem, csak tekintettel vagyok a potenciádra.
      Potenciájára? Zolinak bekattant: bróm!
      — Ejnye, ejnye, illik ez egy Hófehérkéhez? Megfosztani védenceit a férfiasságuktól? — kérdezte.
      — Mind az ágyukba húznának, de melyiket választhatnám?
      „Az enyémet?” — gondolta Zoli. 
      — Jó éjszakát!    
      Zolit álmában a zsurlóból lett lányka kísérte: „Ha kimondott egy szót, gyöngyök peregtek a szájából. Ha lépett, lábnyomaiból fekete cobolyok ugrottak elő.”
      Isten megértette, hogy eljött az ő ideje. Közbelépett. A régi szerelmet Zoli agyában visszahelyezte eredeti pozíciójába. A voltból megint volt lett. Amíg aludt, tudatalattijából előhalászta a hipermarketben belé ültetett küldetéstudatot. Összekapcsolta a feleslegesnek tűnő villa kihasználásának kérdésével.
      Reggel Zoli a zsurlóból lett lányka képzetével ébredt. A hozzá kapcsolódó erekció meg a csodaszép napsugarak együttesétől erősnek, bátornak, tettre késznek érezte magát. Isten mosolygott, Zoli cselekedett: „Továbbképzőt indítok vállalkozóknak! Ingyen. Frissítőkről mindenki maga gondoskodik! Felejtsétek el az anyagi javakat, a boldogság a felebarátunk iránt táplált szeretetben lakozik!” Két sor a lapokba és az internetre. Két nap és húsz jelentkező. Mágikus kettes? Azért a kettes, mert a szerelemhez is ketten kellenek?
      A kurzus kezdete előtt Rina még gyorsan kimosott, és Zolival együtt áthurcolkodott a villába. Kora este fog főzni. Mindenre marad ideje, a törpék elégedettek lesznek. Az évszakokra már nem főzött. Találtak maguknak jobb megoldást: az állatkertben dolgoznak és étkeznek, az állatok életterét szépítik: Zimá a jegesmedvéknek és a pingvineknek varázsol hideget, Léto a krokodilok, tigrisek és antilopok számára meleget. Veszná és Ószeny most éppen nem nagyon csinálnak semmit. Az ő idejük majd csak ezután jön el. Áprilist teremteni nyáron vagy decemberben szeptembert gyerekjáték lesz.
      A vállalkozókat két csoportra osztották. Az A csoport — a csődbe jutottak — a villa halljában lesznek, belőlük van több. A B csoport — hat nagymenő — a nappaliban telepedett meg. Elfelejteni a szép időket, és kicsiségeknek örülni! Ez volt az A recept. A rosszabb időkre emlékezni és kicsiségeknek örülni! — a B recept.
      Amikor Zoli felvázolta számukra a tanfolyam célját és módszereit, nem Isten követét látták benne, hanem egy szerencsétlen szamarat. Szünetet hirdetett. Előkerültek a tízóraik, jóízűen falatoztak. Az, hogy egy idióta vezénylete alatt ilyen szépen elvannak egy rakáson, az úttörőtáborra emlékeztette őket. És azokat a táborokat a világért sem engedték volna bántani.
      A soron következő gyakorlati részben már nem csalódtak. Az A csoport minden tagja kapott tízezer koronát (egy vasuk se volt). Zoli előző nap hitelt vett fel e célból, Isten követéhez méltó volt e tett. A B csoport nagymenőinek megvolt a csekk-könyv- és hitelkártya-gyűjteményük. Gyalogtúrára indultak a városba azzal a céllal, hogy ne vásároljanak semmit, ám közben összegyűjtsenek minden vacakot, amit csak a földön lelnek, amivel a villába való visszatértük után megajándékozhatják egymást, és mind szörnyen örülhetnek majd neki.
      A nevelő célzatú túráról megtérve Zoli visszakapta a csődbe jutottaktól befektetése egy részét. Nem haragudott azokra, akik költöttek belőle — elvégre Zoli igaz követ volt. A tanfolyam résztvevői megajándékozták egymást a talált tárgyakkal: kavicsokkal, levélkékkel, eldobott újságokból kitépett képekkel. Úgy tettek, mintha örülnének az ajándékoknak. Tudták, hogy hazudnak. Őszinteség nélkül adtak és kaptak. A csoda elmaradt.
      Este Zoli egyedül volt a lakásban Rinával. Az évszakok az állatkertben. A klimatizációt helyettesítették. A törpék műszakban, az éjszakát a csatornában töltik. Túlórák, túlórapénz, ez volt az új hobbijuk. Zoli nem szomorkodott utánuk.
      — Groteszk közjáték volt ez a nap… — jegyezte meg. — A résztvevőknek is, meg nekem is.
      — Kár, de én meg tudnám őket változtatni — fogadkozott Rina. — Engedd meg holnap, kérlek… Van rá receptem, tudok varázsolni, ha akarod, megmutatom. Akár most is.
      — Én nem vagyok vállalkozó.
      — Sóvárogni fogsz a szerelem után. Tüzet gyújtok benned.
      — De én nem szeretlek, Rina!
      — Szeretni fogsz! Szeretni fogod a zsurlóból lett lánykát! Vedd elő a péniszedet és helyezd a könyvbe! Ide, a lányka képéhez — hangzott az utasítás.
      — Hogy micsoda?
      — Át akarod élni a csodát, vagy nem?
      — Akarom, de…— Zoli lehúzta a sliccét, megragadta a farkát, és a nyitott mesekönyvbe helyezte. Mellette, csupasz nemi szervétől jobbra a zsurlóból lett lányka állt, balra az olvashatatlan írásjelek. Ha megmoccannak és kígyóvá változnak, a farkának annyi.
      Rina becsukta a könyvet. Finoman. Hogy ne fájjon.
      — Miért a péniszemet? — kérdezte Zoli.
      — Az a legérzékenyebb, a fejedet hiába dugnám oda — válaszolt nyersen Rina, és ferde szemeiben sötét fény villant.
      „Kezd elegem lenni, ez már cseppet sem vicces” — gondolta Zoli, és fel akart állni. De nem tette, mert különös izgalom és félelem fogta el.
      — Hunyd le a szemed! — hangzott Rina újabb parancsa.
      Zoli lehunyta, és szinte abban a pillanatban látni kezdett: szemtől szemben állt Abaásza boszorkány förtelmes lányával, aki annak előtte lerántotta a lóról a zsurlóból lett lánykát. Ellopta az arcát, meg a ruháit is.
      Zoli nem töprengett. Leteperte Abaásza lányát, vadló farkához kötötte, azt meg kikergette a mezőre, hogy ott szórja szét a csontjait. Úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett, ahogy azt pár napja Rinától hallotta, amikor először találkozott a zsurlóból lett lánykával. Jutalma nem maradt el. Miután megmentette a zsurlóból lett lánykát, büszkén a jurtához sétált vele, nászéjszakájuk színhelyére. Ahogy gyönyörű menyasszonya megszólalt, gyöngyök patakzottak az ajkáról — a körbenállók felszedegették, cérnára fűzték. Lábnyomából fekete cobolyok ugrottak elő. A törzs ifjai célba vették, büszkén lelőtték azokat…
      Zoli három nap maradt a sztyeppén. A nászéjszakájukat követően ugyanis szerelme azt mondta, hogy lemegy a forráshoz mosdani, csak megjárja magát a harmatban, rögtön jön is vissza. Három éjjel és három nap várta, három nap és három éjjel kereste. Képzeletében a zsurlóból lett lányka arca egyre jobban egybeolvadt Rináéval. Egészen addig, míg csak Rina képmása maradt.
      Három nap múlva Zoli megint a saját lakásában találta magát. A nappali foteljében. Egyedül, Rina nélkül, a mesekönyv nélkül. Az asztalon üzenetet talált: Elmentünk.
      Valaki csöngetett, egy fickó volt az a vállalkozói tanfolyamról. Eljött megköszönni. Egy nagymenő. Elmesélte, mi történt.
      A tanfolyam másnapján csak Rina ment el a villába — ez volt Zoli sztyeppében töltött első napja —, reggel, a nászéjszaka után. Rina összegyűjtötte a vállalkozókat a hallban — a csődbe jutottakat és a nagymenőket is. Leült közéjük. Elővette a könyvet, felolvasott belőle. Meséket olvasott, gyönyörűen.
      Rina három nap és három éjjel olvasott. Keletről, az Urálon túli tájakról. Színes, titokzatos történeteket. Meg kegyetleneket. Csak úgy hemzsegtek bennük a rémalakok, varázslók, de a tele voltak tündérekkel meg vitézekkel is, szerelemmel és gyűlölettel. Három nap és három éjjel hallgatták, s a szeretet visszatért közéjük és virágot bontott. Mind felhívták sorban szeretteiket. Bizonygatták, hogy csak őt szeretik, és hogy minden megváltozik.
      A vállalkozókat fellelkesítette a tanfolyam. A csődbe jutottak elhalmozták Rinát ajándékokkal. Kavicsokkal, levélkékkel és eldobott újságokból kivágott képekkel. A nagymenők átadták aláírt csekk-könyveiket és hitelkártya-gyűjteményüket. Rina ragyogott: felélesztette bennük a szeretetet, megtanította őket szeretni, újra élni. „És gazdag is lett, a szereteten kívül anyagi boldogságot is osztogathat az embereknek szegény országában, a csak szeretetben bővelkedő Tatárföldön” — de ezt csak gondolta, nem kötötte a résztvevők orrára
      Amikor Rina elhagyta a villát — adta hírül a boldog, immár kevésbé nagymenő vállalkozó —, szájából gyöngyök peregtek. A közelben álló szerencsések felszedegették, cérnára fűzték. Lábnyomában fekete cobolyok futkostak. Ha a vállalkozók nem hagyták volna otthon a pisztolyukat, célba vették, büszkén lelőtték volna azokat.
      Zoli nem habozott. Másnap felhívta a feleségét és a lányát, hogy elindul megkeresni a fiát. Talán már Tibetben van. Van számára valami fontos mondandója. Tibetből pedig — ezt nem kötötte a felesége meg a lánya orrára — Tatárföldre megy. Megkeresi Rinát. Az ő lánykáját.