Pocakos pecér
szeretnék én
lenni, nagyon-nagyon,
pocakos, pucér,
ősz szakállas,
nagykörmű vadbarom,
pocakos facér,
pöckölésben
pofátlan férfirom,
pocakos, kacér
kis libákkal
zsíros tányéromon.

Lenne az enyém
minden vágat,
minden valag,
mi meg nem fárad,
s lennék én magam
szőrös állat,
azt nyomhatnám agyon,
kinek a képét már meguntam
s bámulni nem tudom.

Disznófejű nagy- és kisúrból
eleget ismerek,
összezárt lábbal szoktam ülni,
mikor az ilyen nyáladozva
talpig megméreget.

Aludjuk át az éj keményét,
ne ébredezzünk jó sokáig,
vagy ébredezzük át a végét,
homály-koszolta hajnaláig,
talán a nap kisüt, kisüt
a téglafal fölött, fölött.

Aludj, aludj, uracska, éhes,
szomjas ne légy ma éjjel, álom
anyádnak is jár, bár negédes
dalát dalolja, sárga szárnyon
talán a nap kisüt, kisüt
a téglafal fölött, fölött.

Aludni jó, oly jó aludni,
ma semmi jobbat nem tudok,
aludni kell, meg kell aludni,
vagy állva ágyba ájulok,
s mit ér, ha majd a nap kisüt
a téglafal fölött, fölött?

Ajánlás

Herceg, tudod, mily jó az álom,
én minden más gyönyör felett csak
ezt, a jó alvásét ajánlom.

Van egy boszorka,
homály a torka,
sötét szemében
csüng az éj,
a bőre párás
almahéj,
fogát fehérre
csiszolta kérge
a kőriseknek,
lába rongy,
s körötte ott
három poronty.

Nehéz a három,
nehéz az éjjel,
homály-dalát
nem feszíti széjjel
se dús örömmel,
se bamba kéjjel:
szorítja térdét,
és talán
csak alma hámlik
homokán,
volt ő boszorka-
előtti létben
piros szagú, vad
almalány.