Villafranca a kudarc, a csalódás, a történelmi meghasonlás szomorú állomása. Kossuth Lajos számára a végzetes sorsforduló: az a pont, amelytől kiindulva a közös olasz-magyar tervek egyre inkább elszakadnak egymástól, még akkor is, ha a szabadság apostolai, megszállottai erre a szent eszmére is azt mondták szívükben, hogy „hiszem, mert hihetetlen”. Igen, hitték, mert hihetetlen. Küzdöttek még akkor is, ha százszoros túlerő állt velük szemben. Így indult el utolsó útjára Tüköry Lajos. Mártíromságának a hírét Palermo szép és híres korzója meg egy kaszárnya őrzi. A többi szinte néma csend. Így indult el Türr István szintén Garibaldi harcosai között, hogy majd Nápoly katonai parancsnoka legyen. Rendkívüli életével ihletően hatott Jókai Mórra, Dumas-ra — a Monte Cristo írójára. Halálának századik évfordulójára jövőre emlékezünk.
 Az olasz és a magyar függetlenség lehetősége, sorsa Villafrancánál szakadt ketté. Szomorú kimondani, hogy nem egymás ellen, hanem együtt harcoló gladiátorok voltunk a világ színpadán, és mikor kegyelmet kértünk, könyörgő szavunkra a „Reci ferrum” mennyköve dördült. Az olaszokéra nem. Volt független királyságuk. Az ő megítélésük más volt, mint a miénk. Jóllehet, a nagyhatalmak, az örökké hódítók vagy hódítani akarók az érdekeiket nézték elsősorban. Olasz földön a mérleg serpenyője billeghetett, nem „köszöntött rájuk” nemzetközi döntés alapján is a tél, a hó és a halál.
 Lehetett alkudni. A végzet-leheletű télnél elviselhetőbbek voltak a kockarázás kínjai. Nekik a purgatórium jutott, nekünk a pokol.
 Rattazzi a zavaros helyzet ingadozó, bizonytalankodó ura félt. Cavour kiesvén a hatalomból, gazdálkodott. Majd amikor átvehette a vezetést, népe sorsának az irányítását, neki adatott meg az a kínos „feladat”, szerep, hogy az önzetlenségét oly nagyon hangsúlyozó III. Napóleonnak átadja Savoyát, és Garibaldinak meg kellett élnie, hogy szülővárosa, Nizza örökre idegeneké lett.
 „Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?” — kérdezte a költőnk, és évezredek kaptatóján keservvel haladó, menetelő ezrek és milliók fájdalom-kórusához társult panasza. Horatius és Morus Tamás korában tömegeket űztek el a földjeikről, az otthonaikból. A jajszavas kórus zeng, a módszer változik, de az eredmény sok esetben ugyanaz.
 Szent hittel és meggyőződéssel mondom, hogy az emberi civilizációnak egyik igen lényeges fokmérője az, hogy otthon-e még az otthon. Szélsebesen futhatunk végig az idő sikátorain, a léleksivatag, az omlatag otthon, a pusztuló haza képe lépten-nyomon elénk bukkan. Garibaldi nem a saját otthona miatt áztatta vérével Uruguay, Szicília, Calabria és annyi más terület földjét, mert az eredeti otthona mindenképpen elveszett, de küldetése volt, és ő ennek a küldetésnek engedelmeskedett.
 Látszólag szabad államokban is gyakran követ el a hatalom vétket az otthonok ellen. A legjobb fogás ilyenkor a közérdekre hivatkozni, ám gyakran kilóg a lóláb. Ha látjuk a veszélyt, valóban kérdezzük meg, vallassuk a sorsot, hogy „otthon-e még az otthon.” Ha észleljük a bajt, szabadságunk és emberi méltóságunk nevében tiltakoznunk kell ellene. Kell, hogy az ember megtalálja honját a hazában. A jogtiprás, a megaláztatás a legszentebb gyökerektől idegenítheti el az embert.
 Mily boldog ellenpólus az, ha oly családok történelme van előttünk, amelyek hosszú-hosszú időn át zavartalanul és nyugodtan lehettek eredeti helyükön. Pienzában és Sienában volt a Piccolomini-család otthona. Az utóbbi város dómjában két Piccolomini pápa síremléke van. Michelangelo és Pinturicchio alkotásai idézik szellemüket. Enea Piccolomini Janus Pannonius barátja volt. A gyermek V. László számára tankönyvet írt. Hadat szervezett a török ellen, mikor élete gyertyája csonkig égett. II. Pius pápa néven ismeri a világ. Rokonsága, a híres család, a különböző nemzedékek zavartalanul haladtak az évszázadok kaptatóin. Sienai volt, és ebből a családból származott a tiszta lelkű Maria Piccolomini. Rendkívüli tehetsége Giuseppe Verdit is meglepte. A Traviata Violettáját óriási átéléssel, szinte utolérhetetlen művészettel elevenítette meg — a Maestro géniuszához méltóképpen. Első igazi megszólaltatója volt ennek a szerepnek.
   Két pápa, otthon és egy romlott erkölcsű nő megelevenítése — nem zavaros-e ez egy kicsit? Nem! Igaz, az élet is lehet zavaros. Én úgy tudom, hogy Violetta már akkor megtisztult lelkileg, amikor beleszeretett Alfrédba. Maria Piccolomini viszont túl fiatalon megmutatta a tehetségét a világnak; húszévesen búcsút mondott a színpadnak, és férjhez ment.
   Különös dolog lenne ismerni mindazokat a tényezőket, amelyek egy-egy művész lelkét mozgatták. Mily természetes, ha ennek a megmozgatásnak a végeredménye egy műalkotás, de vetélés itt is van. Az ifjú Verdi zenésített meg Alfieri-művet. Miért nem tért vissza hozzá később? Az olasz függetlenségi mozgalom nagyjai egyöntetűen elismerték, hogy Alfieri az atyjuk: elveiket, azok gyökereit jobbára tőle eredeztették. Lehet, hogy ez az apák sorsa. A közvetlen követés, a nyomdokukban haladás nehéz. Talán a régebbi nemzedékeknek ez úgy, ahogy sikerült, a későbbieknek ez már egyre kevésbé. Szinte elég a bennük buzgó, robogó vér, annak a jelenléte. A lélek, a szellem új vizekre kívánkozik; nem hűtlenségből, talán épp a teljesség és az eredetiség igézetében. Mily különös, hogy Alfieri nem akart Shakespeare hatása alá kerülni, mert így akart eredeti maradni. Verdi viszont épp az angol géniusz bűvöletében élt, őt is atyjának tekintette, de lélekben hű maradt az olasz szellemhez. Shakespeare világa zenei nyelven szólal meg általa, de van, ami csak terv maradt. Hosszú ideig foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Lear királyból operát ír, de ez kevés volt a megvalósuláshoz.
   A színpadon volt otthon, de az gyakorta sivatagos, idegen világ lett a számára. Velencében a Traviátát füttykoncert fogadta.
   Verdi hazaszeretetében és otthonkeresésében sok a rokon vonás. Látszólag nagyon más, általánosabban európai, „megrögzöttebben” vándor természetű volt Liszt Ferenc. A pesti árvíz hírére véglegesen megszületett benne azonosságtudata, és ezt soha senki sem vehette el tőle. Pár szóval, felületesen vétek lenne a két nagy zeneszerző művészetét összehasonlítani. Így madártávlatból csak azon érdemes tűnődni, hogy mennyire más volt a magyar virtuóz sorsa. Ő hangszerének a varázslója volt. Lenyűgöző egyéniségének a közönség nem tudott ellenállni. A színházban közröhejt fakasztott az, hogy Violetta első megszólaltatója, kicsattanó egészségű színésznő énekéből annak kellett volna kiderülnie, hogy pár perce van hátra. Aki varázslóként lép a közönség elé, arról elhiszik, hogy élet-halál ura. Ez adatott meg Liszt Ferencnek. A színpadi szerző sokkal kiszolgáltatottabb. Lehet a szabadság megszállottja, ám művészi kiteljesedését erősen korlátozza a színpad. Verdi rajongva szerette Dantét, de még Francesca da Rimini történetét is alkalmatlannak találta opera számára. Nem véletlen az, hogy a Dante szimfóniát Liszt Ferenc írta meg.
   A művészek örök otthona az alkotásaikban van. Ez a tény nem cáfolja azt, amit Verdi vagy Liszt kapcsán a hazáról elmondtam, a tényleges, valóságos földi lakhelyről is lehetne beszélni. Ám ez messzire vezetne, hiszen az, aki olyan, mint Liszt Ferenc, sokat vándorol. Könnyen előfordulhat, hogy egy idő után a kolostorok csendjében érzi meg azt a nyugalmat, meghittséget — a földi létben is megtalálható, ott is felsejlő teljességet, amelyet azok élvezhetnek, akiknek van igazi otthonuk.
   Bronzini professzor mutatta ki azt, hogy az Isteni Színjáték szállóigéi hogyan, hány és hányféle változatban lettek olasz közmondások, illetve hogyan szolgálnak közmondások alapjaiul: nem pontos idézetként, nem a forrás tudatában vannak jelen a nép ajkán, hanem változatokban, oly módon, mint a többi népi bölcsesség. Nem véletlen, hogy a „Tu proverai sí come sa di sale, / lo pane altrui…”(Majd megtudod, mily sós kenyér a másé,…Babits fordítása) kijelentésnek — jövendölésnek van a legtöbb változata. Dante ezen érzése a léthiány szintjén, annak tényeként áll előttünk. Így ég bele az emberi lélekbe. Akiben ez jelen van, az igazán sohasem tudja elhagyni hazáját, abban mindig él a sóvárgás az otthona iránt, ha az veszélyben van, vagy távol kell lenni tőle.
   „Otthon-e még az otthon?” — kérdezem újra. A válasz egyértelmű: annak kell maradnia, ugyanúgy, mint a hazának is. Ha csonkul, torzul, csúnyul, ha elidegenítik eredeti önmagától, akkor lélekben kell megőrizni egykor volt lényegét, eszméjét, és ez lesz minta az újrateremtéshez, reményeink szerinti megmentésére…
   Otthonunkat, hazánkat ért minden sérelem elleni tiltakozás az emberi szabadságnak, méltóságnak — legelemibb jognak igen fontos tényezője. Persze ma jog alig-alig létezik, mert a pénz „diktátuma” van. Épp a hamis prófétákat lepjük meg azzal, hogy bizonyítsuk be nekik, hogy létezik a jog (vagy ha nincs, léteznie kell), mert haza csak ott van, ahol jog is van. Legyen itt erőforrás az, amit már említettem: a „hiszem, mert hihetetlen” tétele. Nap mint nap figyelmeztessünk minden tévúton járó hatalmat arra, hogy az emberi civilizáció fokmérője az, hogy a hatalom tiszteli-e azt, hogy az embernek joga van az otthonához, környezetéhez, és azt álközérdek jelszavaival — ezek hangoztatásával - nem szabad bármikor elpusztítani, lehetetlenné tenni, elidegeníteni.
   Garibaldi csak egy harcot tartott igazságosnak: a rabszolgák küzdelmét a hódítók, a leigázók ellen. 1860. október 26-án minden hatalmáról lemondott. A megszerzett gyönyörű területeket, az új haza részeit átadta II. Viktor Emánuelnek, mert ha ezt nem teszi, belháború robbant volna ki. Nápoly és az egész függetlenné tett egykori királyság irányításában közvetlen és legfontosabb társa Türr István volt. A legnemesebb szándék volt meg bennük azért, hogy szabaddá tegyék Magyarországot. Ennél a szép akarásnál nagyobb volt a körülmények hatalma. Giuseppe Garibaldi volt az egyetlen nagy európai, aki tudta, hogy tartozik nekünk, és lelkiismeret-furdalás gyötörte amiatt, mert nem tudott segíteni rajtunk. Születésének kétszázadik, halálának százhuszonötödik évfordulóján ezért gondoljunk rá szeretettel! Legyen otthona a szívünkben!    
Giuseppe Mazzini három nagy célt hangsúlyozott: Olaszország egyesítése, nemzeti függetlenség, jog előtti egyenlőség. Ennek az utóbbi célnak a lényege az, hogy a jognak és a kötelességnek összhangban kell lennie. A rabság gátolja az ember kiteljesedését. Ezt csak a szabadság teheti lehetővé. Szerinte a harmadik cél nem valósult meg. 1394 évi szétdaraboltság után megszületett Olaszország. Az korábban — Metternich gúnyos meghatározása szerint csak földrajzi fogalom volt.
   
   Garibaldi 1860 májusában ezernyolcvankilenc katonával szállt partra Marsalában, olyan területen, amely hatszáz éven át egységes királyság része volt, és a Bourbonok hatalmát akkor százhúszezer katona őrizte, erős tengeri flotta. Nem véletlen, hogy Garibaldi alakját mesebeli hősként örökítette meg az olasz népi emlékezet. Mint már mondtam, szülővárosa Olaszország számára elveszett. Nagy ára volt annak az egyesítésnek. Az új rend a Garibaldi és Mazzini által hirdetett elveket nem valósította meg. Sokan, a régi harcosok közül még azt a kis földet is elvesztették, amellyel korábban rendelkeztek. Garibaldi szülőföldjének a sorsa így szimbolikus értelmű lett. A maga szerezte otthon — önkéntes száműzetésének a helye viszont megmaradt: az övé és az eszméié. Ilyen a sírhelye is Caprera szigetén: az új, az egységes olasz állam hivatalos képviselői központi, díszes helyre akarták vinni földi maradványait, de szellemiségének igazi örökösei, családtagjai tiltakoztak az ilyen hamis és mesterséges megtiszteltetés ellen. Így maradt ő Caprera szigetén, és ott, a hol viharos, hol szelíd hullámok övezte pici szigeten megvan a szabadságában gyakran korlátozott nagy nemzeti hősnek a kényszerűségből kialakított otthona is.
   Ott élt ő akkor is, amikor Kossuth Lajos Collegóban ápolta növényeit, figyelte a csillagos eget, és a természettudományok tanulmányozásával igyekezett elfeledni mindazt a gonoszságot, amelyet az emberek rázúdítottak.
   Garibaldi a francia katonai terjeszkedést, III. Napóleon csalárd politikáját mélységesen elítélte. 1871-ben mégis elfogadta a franciák felkérését, mert igazságtalannak tartotta a porosz megszállást. Akkor egyedül ő nyert csatát a poroszok ellen. Bismarck tajtékzott a dühtől, és elfogatási parancsot adott ki Garibaldi ellen. Két világ szabadsághősét ketrecbe zárva akarta végigvitetni Berlin utcáin. Érdekes nyitánya lett volna ez az épp akkor megszületett német katonai nagyhatalomnak. Brahms „Győzelmi ének”-kel ünnepelte Párizs elfoglalását. Művét alázatos szavakkal ajánlotta Vilmos császárnak. Párizs újabb elfoglalásának az emlékét nem őrzi hasonló zene. Vég nélküli Reqiuem illene hozzá, és ahhoz az iszonyú tragédiához is, amely nem időlegesen szakadt ránk, hanem épp Párizs árnyékaként van jelen közöttünk: Trianon tort ül a trónon.
   Garibaldi Caprera szigetén ápolta növényeit. Védte őket a tikkasztó hőségtől, szárazságtól. Egy odatévedt utas olasz parasztnak nézte volna, de Giuseppe Verdi azt mondta, ha találkozott volna vele, letérdepelt volna előtte.
  
   „Tilos élni” — hirdeti egy megrázó tartalmú regény címe. Krisztus keresztútját járó modern emberről szól, Aldo Bizzarri alkotása, saját sorsa van benne, keserű vallomása. Másokért hozott áldozatot. Oly korban élt, amelyben nem csupán az ember kedves otthona veszhetett el túl könnyen, hanem még a négy őselem áldásos jelenlétének sem örülhetett sok ember. Bizzarri önfeláldozó cselekedetéért így esett ki a létezés-fészekből.
   Több országban volt az Olasz Intézet igazgatója. Chiléből érkezett Budapestre. Segítette az üldözötteket. 1944-ben náciellenes tevékenysége miatt Mathausenbe vitték. 1945 májusában szabadult. Az iszonyatból hazajutott, de a sok szenvedés megrövidítette az életét. Annyi ideje maradt, hogy a rettenetről írjon. Negyvenhat éves volt, amikor életének a gyertyája utolsót lobbant. Száz éve született. Emlékét alig-alig őrzik. Úgy tudom, hogy Budapesten teljesen elfelejtették…
    Collegnóban az Ellenállási Mozgalom Múzeuma nemrég nyílt meg, mert olasz barátaink folyamatosan akarnak emlékezni és emlékeztetni arra a borzalomra, amely szerintük újra bekövetkezhet, ha az újabb és újabb nemzedékek elfelejtik a múlt szörnyűségeit.
   Negyven éve testvérvárosa Sárospataknak Collegno. Davide Morra könyvet írt Collegno testvérvárosi kapcsolatairól. Kiemelt szerepe van ebben Kossuth Lajosnak. Ugyanis a tucatnyi testvérvárosi kötődésben a pataki és a collegnói az egyetlen, amelynek az alapja ilyen nagy történelmi személyiség.
   Különböző küldöttségeknek nyolcszor tolmácsoltam Collegnóban. Feltűnt nekem, hogy sohasem mentünk el arra a helyre, ahol Kossuth egykori otthona állt. Vendéglátóink csak annyit mondtak szomorúan, hogy az az épület már nincs meg. Úgy sejtettem, hogy az a történelmi viharokban pusztult el. Udvariasságból nem firtattam az ügyet. Davide Morrától tudtam meg, hogy már egy évtizedes volt Collegno és Sárospatak testvérvárosi kapcsolata, amikor telekspekuláció áldozatául esett Kossuth hajdani otthona.
   Tiltakozók voltak akkor is, de a döntéshozók a „szakemberek véleményére” és a „közérdekre” hivatkoztak. Majd a letarolt területet felparcellázták, és szabadon üzérkedtek vele. Amit a háború nem pusztított el, felemésztik a gátlástalan álszakértők, a közügyekre hivatkozó csalók.
   Van, ahol a kaszát „mérges igyekezet”-nek nevezik. Ez a mérges igyekezet most is ott van a halál kezében, és ha nem vagyunk elég óvatosak, „küldetését” folytatja, teljesíti.
   Carlo Petrella, a Borgonuovói Sportegylet vezetője egy collegnói küldöttség élén járt október közepén Sárospatakon. A Nagykönyvtárban megcsodáltuk az otthonukba visszatért könyveket. Úgy éreztük, hogy még a könyveknek is lehet honvágyuk. Nem a puszta anyagra gondoltunk, hanem arra a szellemi tartalomra, amely bennük van.
   Beszélgetés közben szóba került Kossuth collegnói otthona: nyolc év egyedüli emlékhelyét nyelte el a parazitatőke. Sikerült az európai szabadságmozgalmak egyik óriásának az otthonát úgy eltüntetni, hogy ma már emlékoszlopot sem lehet állítani a közelében vagy a helyén, mert ezt a helyet a barátaink nem ismerik pontosan, az illetékes üzérek pedig nem akarnak nyomot hagyni maguk után. Képesek az utolsó fát is kivágni, az utolsó termőterületet is megmérgezni, csak azt nem tudják, hogy ha kenyér sem lesz, a pénzüket nem ehetik meg. Lám, ez Kossuth házának a sorsa! A telket, a területet úgy marcangolták szét, hogy nyoma se legyen annak, ami ott előzőleg volt: kinek pénze van annak a törvény mindent biztosít… Szent viszont csak egy van a számára: maga a pénz.
  
   1979-ben szemtanúja voltam annak, hogy a törökök milyen tisztelettel újították fel Kütahyában Kossuth Lajos egykori otthonát a Magyar menekültek utcájában. Őszintén szólva, nem csodálkoztam. Keleten jobban őrzik az ősi gyökereket. Az élethez, a hagyományhoz, a családhoz, az erkölcshöz is jobban ragaszkodnak, mint Európában. A török emlékekkel nem fájdítottam az olasz barátaim szívét. Volt bennük szomorúság épp elég.
   Collegno egykori vezetői, felelősei Testvérvárosi Bizottságot hoztak létre azzal a céllal, hogy a választási eredményektől, politikai harcoktól független legyen a mi barátságunk. Ennek a bizottságnak Ettore Sassi volt az elnöke. Súlyos betegségéről adtak hírt a barátaink. Másfél évvel ezelőtt találkoztam vele utoljára. Életerős volt, vidám. Örült annak, hogy édesanyja százkét éves, és egészséges. Az anya most is él, de fiát eltemette.
   Halottak napja van. Este. Pisla fények lobognak a temetőkben. Az eltávozottakra emlékezem, Ettore Sassira is.