Tisztelt gyászolók! Kedves Feri!

          „Ha magyar kultúráról, irodalomról van szó, még az Eördögh-gel is cimborálok!” – hangoztattad mindig, kellő iróniával, de kellő elszántsággal is ahhoz, hogy rendíthetetlenséget sejtető mosolyod félreérthetetlen legyen. S lám, mondatodat – amit egyébként csak és kizárólag azok értettek, akik ismertek, szerettek és volt/van/lesz közük a magyar kultúrához, irodalomhoz, keresztényi alázathoz –, szállóigévé vált a barátok körében. Amerikai emigráns magyarok közt, irodalmi turisták, irodalmárok és riodalmárok között egyaránt. Jól tudtuk, s tudjuk jelentését, az értékeinkhez, hagyományainkhoz való ragaszkodás megfellebezhetetlenségét. A törvényt, hogy anyanyelvi környezetből kihullva is csak anyanyelvében élhet tovább bármely közösség! 
          Költő pedig e nélkül: halott.

          Tudtam én is, az 1995 és 2000 között hetente veled beszélgető, hallgató, szellemi kiruccanásokat oldaladon elkövető állandósulni látszó alkalmi emigráns, aki csak sejti a cinkosság gyakorlatát idegen terepen – arról szól ez a mondat, amiért érdemes élni. Amiért éltél, ami életben tartott, amiért szembesülnöd kellett a honi elit állandóan acsarkodó, itt-ott egészen elképesztő és kirekesztő, valahol érthetetlen és élhetetlen pökhendiségével: tajtékos trendikkel és trendekkel, az új és merő nyerő fiúkkal, a már és nagyon kilúgozottakkal, az üres beszédű, de nagyon is jól tálalt pampogályokkal, a virtuálisan szerkesztett mátrix-bulldogokkal, a mindig tettre kész kasza- és piacorientált álkritiksuhadókkal, a műmájer-kellemű, bennfenteskedő csinovnyikhajokkal. 
          Akikről, mellesleg, mindent tudtál, ők is rólad a halálodkor, azonnal: „másfél évvel ezelőtt költözött vissza Magyarországra, ahol, a rendszer semmi támogatást nem nyújtott a számára egy pártokon felüli, tisztán kulturális, és az egyetemes magyar irodalmi értékeket képviselő irodalmi lap kiadásához, de még a saját megélhetéséhez sem”.

          Ez az a forráspont, ahol cinkosod, mint én is, riadva visszamerül Chicagóba, a Diversey első emeleti utazási irodájának ajtajába, kegyelmi állapotot keres, illedelmesen bekopog, meghajol, nem csak a személy, de a terem könyvekkel bélelt szellem-tengerlocsogása előtt is. Majd nyugtáz: Faludy György, Sütő András – Chicagó, Csoóri Sándor Michigan-part, Zalán Tibor blues-bár, Szűgyi Zoltán South-park, Sebestyén Márta St. Patrick-day, s huss…. Sietve, mintha bizony állandó késésben/keresésben volna, kirohan a Michigan-tó partjára, metaforát kukázni az önfeledt napfürdőzők után. Néznek rá, csodálkoznak: magyar indián! Fogalmi köröket rajzol a homokba, ismeretlen eredetű jeleket, talán rikkantozik is az állandó szélbe valami megmagyarázhatatlan, taoista szöveget, mert ekkora szélben versvisszafojtott állapotok uralkodnak ideig-óráig, hogy legalább a vészbejáratot megtaláljuk egymáshoz, mert kijárat nincs többé, berobbantották, illetve: homályért Budapestre kell szökni, Párizsba az ősznek. Mert minden más, karámon kívüli kísérlet édeskevés a megboldoguláshoz. Azaz: éppen elegendő… Vagyis: minden múlik magától.

          Fény-informált ember ballag a szél- és víz-mondott úton, bokáját tengerek, óceánok nyaldossák Ausztráliától a Reménység Taváig (Lake Hope!), Buenos Airestől Budapesten át Kanadáig… ám a fő útvonal változatlan: lélektől lélekig, gondolatról gondolatra, életen át halálnak halálával tüsténkedve a legbizonyosabb Szemfedő-díjig… Nem tudva persze, hogy egy metafora feltárása korántsem merül ki abban, hogy megnevezzük a gyilkosokat, az árulókat.

          Hangya-robusztus délutánjaink. El Nino-rablott blues-kocsmázások, Sugar Blue-tündöklésű naplementék. Délvidék-aggódású gyűjtések. Elmagyarianizált amerikai barátok! Tehát, csak: csobb, úszás! Csobb, belső emigráció, az ixedik karcsapás után elfordulni! Csobb! Viadal-íves hátországok fekete-fehér-sárga-vörös planéta-sakktábláján kóborló agyarjáratozók. Magánzárkákon neszező lakatkattintón tétova pillanat-ravatalrablók, a privát-tébolydák haszonleskelői…
          Csobb. Csobb. Még egy karcsapás, az utolsó túlpart lavíroz felénk.
          Gyertya lángjában babaház, föld-göröngy nedv az arcomon. Csíra-képlékeny csend az ágyad, sírboltunk: Magyarország, Kárpát-medence.
Nyugodj békében, Megferencesedett nyelvdervis-testvérem!
Lassan, megkésve, de már közeledünk hozzád beszélőre:
az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

> Mózsi Ferenc gyászjelentés (pdf)

Rácalmás, 2007. 11. 21.