A pataki iskolában végzettek nemcsak nagy előnnyel indultak tovább egyetemi, főiskolai tanulmányaikban, hanem nagyobb elvárásokkal is, mint a kisebb, kevésbé magas színvonalú iskolákból továbbtanulók. A pataki szellemiséghez — amit még a kommunista időkben is lehetett érezni, amint a tanárok tartásából, de még a falakból is kisugárzott — nem minden egyetemi tanár ért fel, ezért volt nagy ajándék, amikor az egyetemen is hasonló értékrenddel találkozhatott a volt pataki diák. 
       A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Angol Tanszékének a ’60-as évek végéig olyan kiemelkedő professzor volt a vezetője, mint Országh László, aki egyszerre volt ragyogó tanáregyéniség, rendkívüli műveltségű tudós és kivételesen egyenes gerincű ember, erkölcsi tájékozódási pont. Patakhoz ugyan semmiféle származási, családi vagy egyéb kötelék nem fűzte, mégis mintha a régi pataki szellemiség és erkölcsiség megtestesítője is lett volna. A pataki iskola hagyományait jól ismerte és tisztelte, örömmel üdvözölte az onnan jött diákokat. A dolgok furcsa egybeesése folytán éppen ennek a Patakhoz csak szellemiségében kötődő professzornak köszönhetem, hogy először Patakra kerültem tanítani, de talán azt is, hogy egyáltalán tanár lettem.
       Bármennyire szerettem is Patakot és az iskolát, egyetemista koromban nemigen vágytam tanár lenni. Ötödéves koromban azonban egyszer csak megtudtam, hogy a Patakon akkor, az országban majdnem egyetlenként induló szuper angol tagozatos osztályok tanítására az Oktatási Minisztérium külön keresett tanárt, s megkérdezték Országh Lászlót, hogy kit javasol. Ő engem javasolt, s ez olyan nagy kitüntetés volt, hogy azonnal eldöntötte, hogy oda jelentkezzem. Két évig tanítottam is Patakon nagy örömmel, és ha el nem csábítanak egy akkor induló főiskolai Angol Tanszékre (Egerbe, ahonnan később visszakerültem a Debreceni Angol Tanszékre), akkor talán máig is ott tanítok. 
       Ezért teszem itt közzé az Országh László Emlékkönyv kapcsán írott gondolataimat. Az Emlékkönyv Országh halálának tizedik évfordulójára jelent meg, a recenzió angolul íródott akkor. Most magyarul tisztelegnek ezek a sorok a professzor szellemi hagyatéka előtt, amikor születésének centenáriuma alkalmából országszerte, így a Debreceni Egyetemen is impozáns ünnepségsorozat keretében emlékeztünk róla.

       A bölcsészettudományok szépsége, hogy az egész emberre irányulnak, annak nemcsak az intellektuális, hanem a szellemi, erkölcsi, esztétikai szféráira is. Vagy megfordítva: a tudós és a tanár csak akkor igazán hiteles, ha egész személyiségével műveli a szakterületét: tudáson kívül erkölcsi példát, esztétikai, humánus viselkedésforma-modellt is ad. Az ilyen ember előtti tisztelgés is a szerző teljes odaadását igényli, nemcsak a méltatott szellemi teljesítmény értékelését, hanem a nagyrabecsülés érzelmi, erkölcsi és esztétikai kifejezését is.
       Vadon Lehel Országh László professzor úrról szóló, az egyszerű Országh László címet viselő könyve (Eger, 1994) efféle tisztelgés egy ilyen nagyformátumú tudós előtt. Országh professzor halálának tizedik évfordulójára egykori tanítványa két kötetet állított össze: ezt a könyvet a tudós pályafutásáról, hogy társkötete legyen az Emlékkönyv Országh László tiszteletére című, Országh-tanítványok és -tisztelők írásait tartalmazó tanulmánykötetnek. 
       Az Országh László című könyv ellensúlyozza — már amennyire egy ilyen könyv megteheti — azt az általános és szégyenteljes mellőzést, amelyet ez a kiváló tudós élete nagy részében el kellett, hogy szenvedjen a hivatalosságok részéről. Az angol és amerikai irodalom és nyelv legsokoldalúbb, és legszélesebb horizontú huszadik századi magyar tudósa, az amerikanisztika magyarországi megalapítója, meghatározó egy- és kétnyelvű szótárak (az utóbbiak világhírűek) szerkesztője, az utolsó enciklopédikus tudású polihisztorok egyike, alig kapott a magyarországi kommunista rezsimtől komolyabb elismerést, miközben — eddig egyetlen magyarként — Angliától a külföldieknek adható legmagasabb kitüntetést, a „Brit Birodalom Tiszteletbeli Parancsnoka” (Commander of the Order of the British Empire) címet érdemelte ki (1979). A magyar kommunista hatalmasságok dicstelen magatartása természetesen Országh érdemét húzza alá: soha nem szolgálta ki a politikai rendszert, sosem titkolta megvetését a diktatúra ostobaságai, aljasságai és anti-intellektualizmusa iránt, inkább hatalmas tudása és szellemi fölénye magaslatából mindig csendes, de gyilkosan éles kritikával illette. Nem csoda hát, hogy kitüntetések helyett büntetést kapott: a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Angol Tanszékét, amelyet 1947-ben alapított, 1950-ben bezárták (amikor a nyugati nyelvek tanulása és tanítása önmagában is gyanússá vált), őt magát a politikailag legveszélytelenebb feladatra, szótárszerkesztésre állították. Mértékadó erkölcsi tartásának egyik mutatója, hogy „gályapadból laboratóriumot” csinált — a szintén félreállított irodalmi géniusz, Németh László képét kölcsönözve, aki saját gyakorlatát jellemezte így, amikor az ’50-es és ’60-as években fordítással kellett keresnie a kenyerét. Vadon Lehel életrajzi tanulmánya hangsúlyozza, hogy milyen óriási filológiai és filozófiai tudás, mennyire átfogó gondolkodás szükséges az olyan meghatározó kétnyelvű szótárak szerkesztéséhez, mint az Országh-féle magyar-angol és angol-magyar szótárak.
       Országh lexikográfiai munkássága nemcsak az angol nyelv tanulását szolgálta, hanem az anyanyelv tisztaságának a megőrzését is a saját maga által fő művének tartott hétkötetes magyar értelmező szótár szerkesztésével — amilyen egy évszázadban egyszer, ha készül. A gigászi munka, amit vállalt, minden lépést felölelt az összeállítással kapcsolatos elvi, elméleti és gyakorlati meggondolások lefektetésétől a minden egyes szócikk pontos ellenőrzéséig. Ráadásul Országh ezt a felmérhetetlen jelentőségű munkát Magyarország történelmének valószínűleg legsötétebb korszakában, az ötvenes évek sztálinizmusa közepette, saját elvei alapján és saját maga által választott munkatársakkal vitte véghez (akik közül többen hasonlóképpen mellőzött, magas képzettségű tudósok voltak), s ez, egyik tanítványa, Magay Tamás szerint, önmagában véve is több mint heroikus volt.
       A világ egyik vezető lexikográfikusának tartott Országh tehát iskola-alapító volt ebben a diszciplínában (is). Lexikológusként pedig kiemelkedő teljesítményei közé tartozik a magyar szókincs angol jövevényszavainak a feltérképezése. A nagyközönség elsősorban a szótárairól ismeri Országh nevét, az angoltanárok köre angol tankönyveiről és nyelvtankönyveiről, az amerikanista kutató, Vadon Lehel viszont észrevehetően a legnagyobb lelkesedéssel az amerikanista Országhról ír, aki az első amerikai irodalomtörténet szerzője Magyarországon (1967), sőt Az amerikai irodalomtörténetírás fejlődése (1935) című könyvével az amerikaiak által is alig kutatott téma első feldolgozója. Ezt többek között Howard Mumford Jones, a kitűnő amerikai irodalomtörténész is tanúsítja, aki szerint „kétségkívül létezik valahol az amerikai irodalomtörténetírást alaposan áttekintő mű, de az egyetlen ilyen munka, amelyet én láttam, magyarul született (…), Országh László tollából” (Myron Simon idézi értő megemlékezésében). Országh az amerikai irodalmat ismertető könyvében annak fő tendenciáiról, irányzatairól, alkotóiról eredeti, széleskörű ismereteket felölelő, tömörsége ellenére mélyreható és szigorúan kritikus értékelést nyújt, mindig hangsúlyozva a speciálisan amerikai vonásokat, a nemzeti ideálok és értékek alakulását. Az amerikai irodalom története (1967) mellett a Bevezetés az amerikanisztikába (1972) című könyvével, valamint e témáról szóló rövidebb tanulmányaival Országh megalapozta Magyarországon az amerikanisztikát, meghatározva annak főbb kutatási irányait a történelem, irodalom, művelődéstörténet, oktatásügy, zene, művészetek, politika, filozófia, vallás, népművészet s az amerikai angol nyelv területén. Amikor kijelölte az egyetemi amerikanisztikai tanulmányok bevezetésében követendő lépéseket, máig érvényes útmutatást adott, amelyet tanítványai követnek is. Vadon Lehel ennek a tudományos életrajznak a megírásával és az Országh-Emlékkönyv szerkesztésével is kifejezi tiszteletét és csodálatát mentora iránt, nemkülönben azzal, hogy az országban az első önálló Amerikanisztikai Tanszéket létrehozta Egerben 1990-ben, Országh László kívánságát igyekezett teljesíteni, aki ezt ismételten javasolta, és utolsó, „végrendeletszerű” beszélgetésében hangsúlyosan kérte is.
       A szerző elfogultsága az amerikanisztika iránt nem vezet ahhoz, hogy elhanyagolja Országh munkáját az angol irodalom terén, ahol különösen kiemeli Shakespeare-ről és az angol regényről szóló tanulmányait. Művelődéstörténeti munkásságán belül az angol—magyar, amerikai—magyar kulturális kapcsolatok kutatását tárgyalja, és ezeknek a kutatásoknak olyan — talán kevéssé ismert — eredményeit is megemlíti, mint például az angol reneszánsz drámákban felbukkanó magyar témák, figurák, események kimutatása. Ezekkel a részletekkel s annak hangsúlyozásával, hogy Országh első fontos publikációja magyar íróról szólt, a szerző felhívja a figyelmet az Országh-kép másik oldalára: arra, hogy miközben a legnagyobb szolgálatot tette az angol és amerikai kultúra terjesztésében, semmiképpen nem biztatott „anglomániára”, a saját kultúrától való elfordulásra vagy annak lenézésére, ami elég nagy betegség Magyarországon.
       Mindazok számára, akiket érdekel a magyarországi anglisztika és amerikanisztika és ennek a kisugárzó hatású tudósnak a munkája, Vadon Lehel könyve nagyon értékes segítséget nyújt Országh professzor kutatói arculatainak egyenkénti jellemzésével: Országh László mint „az amerikanisztika atyja”, az anglista, a művelődéstörténész, a lexikográfus, a lexikológus, s végül a tudóstanár. Ugyanakkor hangsúlyozza mindezeknek a diszciplínáknak a szintézisben való megjelenését: „Országh László azon nagy tudós nemzedék legutolsó tagja volt, akiknek hazai és idegen filológiai diszciplínák egész területeit át kellett tudni fogniuk”, és hogy ő volt „az egyetlen olyan tudós, aki két különböző tudományban [nyelvtudományban és irodalomtudományban] akadémiai fokozatot tudott szerezni”. Országh látókörének a tágasságát a lelkiismeretesen összegyűjtött és nagyon hasznos bibliográfia is példázza, amellyel Vadon Lehel kiegészíti a professzor életművének az összefoglalását. Az értékelés során a volt tanítvány mindvégig hangsúlyozza Országh hatalmas tudását, gondolkodásának eredetiségét és értékközpontúságát, munkájának úttörő voltát, alaposságát és precizitását bármilyen témájú kutatásában. A könyv szerzője életrajzi vonatkozásokban is sikeresen ötvözi a tárgyilagosságot, a tudósi pontosságot és konkrétságot a volt diák személyes megfigyeléseivel és kedves emlékeivel, bár a személyes élmények szerényen csak a jegyzetekben jelennek meg. Csak akkor enged meg magának melegebb hangot, amikor a tanárról és az emberről beszél.
       Országh László volt tanítványai azonban azért tartoznak leginkább köszönettel Vadon Lehelnek, mert ezzel a könyvvel kifejezi helyettük, ha nem is a nevükben, tiszteletüket és nagyrabecsülésüket a szeretett professzor iránt és felidézi a tudós, a tanár és az ember jól-ismert alakját, akinek a személyiségformáló hatását kevesen tudták vagy akarták elkerülni. A gondosan kiválogatott fényképek visszahozzák az életbe azokat a vonásokat, amelyekre a diákok először félve, később tiszteletteljes csodálattal és szeretettel néztek. Mert nagy kitüntetés volt e nagyszerű professzor tanítványának lenni, aki nemcsak kivételes intellektusa, tudása, műveltsége okán váltott ki tiszteletet, hanem lenyűgöző előadásmódjával, kulturáltságot, bölcsességet, emberséget sugárzó, szuggesztív egyéniségével elbűvölte hallgatóit. Az erkölcsi állhatatosság és integritás, a független szellem, az élethosszan tartó munka iránti elkötelezettség példája volt. Megjelenésének és modorának méltóságteljessége, választékos eleganciája mindenkit megragadott — mind magyarul, mind angolul nyomdakészen fogalmazott beszélgetés közben is. „Egy magyar úriember a Kádár-rendszerben”, amikor úriemberi erényeket nem éppen értékeltek, még kevésbé tanítottak, mint az Emlékkönyv egyik szerzője, Kodolányi Gyula írja. A kielégíthetetlen intellektuális kíváncsiság modellje; például volt tanítványának (ha e sorok írájának is szabad személyes emlékeivel előhozakodnia), aki éppen Bretagne-ban töltött néhány hónapot, aprólékos kérdéseket tett fel az ott található, de máshol alig ismert, különleges kőből faragott sokalakos kálváriákról, bár máris többet tudott róluk, mint a helybeliek. Igazi régivágású professzor, félelmetesen szigorú a követelményeiben és osztályozásában, ám ugyanakkor mélységesen emberséges, megértő és segítőkész, egészen olyan egyszerű gesztusokig elmenően, mint például, amikor egy diák a szóbeli szigorlatra feldagadt arccal jelent meg, azonnal előhalászott egy jóhatású fájdalomcsillapítót, s egy pohár víz kíséretében odaadta, mielőtt elkezdte a vizsgáztatást, majd gyorsan elküldte a fogászatra. Aki, amikor a kommunista leszorítottság éveiben alantas támadás érte a tanszékén honos politikai atmoszféra miatt, amely felbátorította egy-egy tanítványát, hogy nyelvtudása tökéletesítése céljából — ösztöndíjak híján — au pair-ként kíséreljen meg eljutni Angliába, ahelyett, hogy bosszankodott volna az őt kellemetlen helyzetbe hozó diák magatartásán, még ő vigasztalta a „bűnöst”. Aki sok diákját segítette évekkel végzésük után is, nemcsak tanácsokkal és biztatással, hanem az olyan munkákba való bevonással, mint például szócikkek írása a Világirodalmi Lexikon számára (amelynek szerkesztésében szintén hatalmas része volt), ezzel is növelve önbizalmukat, hogy majd elkezdhessék saját tudományos kutatásaikat is.
       Mindnyájunk számára, akik ismertük őt magát és munkásságát, „Országh élete annak az allegóriája, ami évszázadokon keresztül Magyarországot naggyá tette kreativitásán és haladó hagyományain keresztül, amikor legfeljebb a túlélés látszott lehetségesnek” (Myron Simon). Azoknak közülünk, akiknek az a szerencse adatott, hogy tanítványai lehettünk és közelebbről ismerhettük, mindezek mellett olyan jóságos, segítőkész, inspiráló, szinte atyai jóbarát lehetett, akinek a debreceni irodája és a budapesti lakása, Vadon Lehel szavaival, „az angolos diákok, később angol szakos tanárok kápolnája volt, ahová gyakran bizonytalanul, félszegen és tanácstalanul képtünk be, de ahonnan mindig bizakodva, megnyugodva és feltöltve távoztunk.”
       Ezért nemcsak szellemi kíváncsisággal nyitjuk ki Vadon Lehel könyvét Országh Lászlóról, hanem személyes örömmel, szívmelengető emlékekkel és hálával. Hálával azért a privilégiumért, hogy ismerhettük ezt a rendkívüli személyiséget, és hálával a szerzőnek ezért a tisztelgésért előtte, amely nemcsak tartalmában, de megjelenésének nemes egyszerűségű eleganciájával is — sötétkék alapon ezüst betűk a borítón — mindenképpen méltó a tisztelgés tárgyához.