Uram, még sosem féltem ennyire
se fényt, se árnyat
se gondolatot, se érzést,
és fáradt vagyok,
nagyon kimerültem.
Az álom nem ad nyugalmat,
elveszejt a sötétség,
álmodni is rettegek,
a szégyen és az önmarcangolás lidérce
ébred, ha lekoppan szemem,
menekülnék, de nincs hová,
hinnék, de nincs miben,
elrontottam már mindent,
mit rám bíztál,
és ha a pótvizsgán is elhúzol,
akkor mi mennyi és merre?
Haza akarok menni!
Haza akarok menni!!
Haza akarok menni!!!
Ennyi,
engedj haza országodba engem,
hogy újra kezdhessem,
elég egy szikra emlék.
Gyáva vagyok, igen
gyáva és üres.
Adj békét, adj és tiéd az életem!
Még teszem a dolgom,
lézengek, hogy „becsületemre váljon”,
szimpla menekülés
ez is.
Ezernyi álmot,
ábrándot, illúziót megélten
rúgtam csillagot,
fejemre koronának szállt a nap,
és most nincs semmim
ami tartana,
engedj hát haza,
hisz nincs pótolhatatlan helyem,
s itt csak félelem van,
és én a félelmet rettegem.