Aligha lehet kétséges számunkra, hogy Medgyesi Pál legfeljebb Szenci Molnár Albertéhoz hasonlíthatóan gazdag életműve igen széles körben ismert, s különböző írásait manapság is igen sokan elemzik, a legifjabb kutatógeneráció képviselői is.[1] Mi több, egy Erdélyben is tanult, nyelvünket jól ismerő angol történész-egyháztörténész, az Evans-tanítvány Graeme Murdock jóvoltából Medgyesi neve egyre inkább ismertté kezd válni az angolszász világban. [2]
    Mégis, e széleskörű és egyre szélesedő recepció ellenére is akadnak még „mostohagyerekek”, ritkán vagy szinte soha nem elemzett művek a Medgyesi-opuszok sorában. Ezek közül szeretnék legalább vázlatosan bemutatni egy örökérvényű prédikációt, a sárospataki eklézsiában 1655. június 6-án elmondott Isteni és istenes Synat címűt, amely az utóbbi időben az Országos Széchényi Könyvtár jóvoltából az internet közvetítésével széles körben is olvasható. [3] A mindmáig egyetlen Medgyesi-monográfia, Császár Károly csaknem százesztendős munkája csak a prédikáció címét közli, s ehhez egyetlen rövid mondatot fűz csupán: „Bő szemelvényekben közölte Hegedűs L. Sárospataki Füzetek, 1857—8, 352—6. l.” [4] Érdekes módon ugyancsak a Császár Károly-monográfia megjelenésének éve, 1911 volt az az esztendő, amikor Zoványi Jenő mindmáig iskolateremtő jelentőségű könyvében részletesebben elemezte ezt az igehirdetést. Azóta — legalábbis személyes olvasói tapasztalataim szerint, amelyek a tévedés lehetőségét is magukban rejtik — „a többi néma csend.” [5] Ezek után legfeljebb találgathatjuk e fontos és korántsem „aktuál-egyházpolitikai” igehirdetés hosszú elhallgatásának okait. Az első és talán legnyilvánvalóbb: a Jajjok időbeli közelsége, amelyeket történelmi vonatkozásaik miatt még az intézményes ateizmus és a diktatúra idején is elő-elő lehetett venni, mint nem kizárólag egyházi témát, s így bármely más puritán szellemű igehirdetésnél jóval „szalonképesebbet”. Vagyis olyan szöveget, amely — bár prédikációnak készült — a lelkiek helyett inkább az evilági történésekre, II. Rákóczi György politikájának hibáira irányította a figyelmet. Másfelől viszont az egyházi kötődésű kutatók számára sem lehetett (volna) könnyű és hálás feladat egy olyan prédikáció vizsgálata, amely az amúgy is annyit ütött-vert-kárhoztatott eklézsia hibáira, gyengeségeire, fonákságaira, a hittestvérek közötti békétlenkedésekre figyelmeztet, még ha több, mint 300 esztendő távolából is.
    Lássuk ezek után először röviden Zoványi egykori, igen körültekintő és alapos, de kizárólag egyháztörténeti, legkevésbé sem irodalomtörténeti, s Medgyesi angol modelljét, William Whitakert meg sem említő elemzésének néhány fontos részletét: „Medgyesi … egyáltalán nem volt barátja a zsinatolás eszméjének. Alaposan kiismervén már a csupa lelkészekből álló zsinatok szellemét, végképen nem várt semmi jót a tervbe vett nemzeti zsinattól sem, s már előre kifejezést adott annak az elhatározásának, hogy nem fogja annak döntéseit magára nézve irányadónak tekinteni. Erre egy 1655. évi jún. 6-án a sárospataki templomban tartott prédikációjával készítette elő úgy hallgatóságát, mint a nagy közönséget, amennyiben t. i. sajtó alól is hamar kikerült Isteni és istenes Synat címmel. A Csel. XV. 1—6 alapján megtagadta benne a régi rendszerű zsinatoknak még a létjogosultságát is, annál inkább végzéseik (azaz: s még inkább végzéseik! P. É.) irányadó és kötelező jellegét.” [6]
    Ami most, csaknem száz esztendővel később is megdöbbentő Zoványi szövegében: azt leírja ugyan, hogy „Amint látszik egyes adatokból, egyre-másra tartottak zsinatokat is, főképen a zempléniek, amelyeken álladóan a viszályos ügy (t.i. a presbitériumok ügye) lehetett napirenden, és bizonyára még folyvást a régi engesztelhetetlen hangulat (t.i. minden egyházkormányzati újítással szemben) hatotta át őket.” [7] Arról azonban nem tesz említést Zoványi Jenő, hogy Medgyesi prédikációja egyértelműen az 1655. május 10-i, tehát az igehirdetés napjához képest mindössze négy héttel korábbi debreceni közzsinat eseményeire reflektál, amelynek sorrendben első számú „fővádlottja” bizony éppen Medgyesi Pál volt, az ugyanitt elmarasztalt négy váradi lekész, Szikra István, Nagyari Benedek, Kovásznai Péter és Rivulinus (Nagybányai) Ferenc, [8] s elsősorban a pataki szolgatárs, a harcias Tolnai Dali János mellett.
    Fekete Csaba kollegiális segítségének köszönhetően az alábbiakban pontosan tudom idézni e híres-hírhedt zsinatnak a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltárban őrzött végzéseiből a vonatkozó részeket: „ 7.)Az Tiszántul levo velünk uniott tarto attyafiaknak deliberatumokat mellyet töttenek Medgyesi Pál, Tolnai Janos es Keresztszeghi Istvan, Lippai Samuel uraimek ellen, az Generalis [t.i. a Generális Konvent] jovallya.8.) Szikra Istvan, Nagyari Benedek, Kovásznai Péter és Rivulinus Ferencz uramék propter innovationem és az Generalisnak adott hitek(ne)k megh szegesekert jövendő Generálisigh tisztektül privaltattnak ... etc.” [9]
    Zoványi tehát — mint már korábban említettük — mélységesen hallgat a lényegről: arról, hogy Medgyesi Pál ezzel az igehirdetésével egyrészt egy (akkor közelmúltbéli) zsinat igazságtalan szankcióira, balítéleteire, többek között Nagyari és társai felfüggesztésére adott érzékeny és igei alapú választ, másrészt azonban ugyanakkor személyes megbántottságára is Gileádban keresett balzsamot, azaz a Szentírás szavaiban keresett és talált enyhülést és gyógyulást. Ezt a kettős szándékot sugallja az alcím is: „Közönséges Oktatásra és Vígasztalásra.” A vigasztaltak közé — a pataki gyülekezet és a kinyomtatott prédikáció olvasói mellett — nyilvánvalóan önmagát is beszámította, jelezvén ezzel, hogy a pásztor sem kevésbé sebezhető, mint nyájának bármelyik tagja.
    A textusként válaszott Apostolok Cselekedetei 15:1—6-ban a régi és az új összecsapásának, illetve egy őrségváltás-kísérletnek lehetünk tanúi, a hit és a hitélet gyakorlati értelmezésének kérdéseiben. Az Apostolok Cselekedetei vonatkozó szövegében a körülmetélés hagyományának megtartása avagy elhagyása volt a központi kérdés, míg az Úrnak 1655. esztendejében a zsinat-presbiteri rendszer kialakítása avagy elvetése. Amely — sok mai élethelyzetünkre emlékeztető, fájdalmasan ismerős módon — számos esetben csak ürügyül szolgált arra, hogy a képzettebb, külföldön tanult, tevékeny és írói tehetséggel is megáldott-megvert, határozott pályaívvel rendelkező szolgatársakon (köztük Medgyesin) elverjék a port. Éppen ez a személyes érintettség és veszélyeztetettség teszi ma is olyan elevenné, úgyszólván kortársivá Medgyesi panaszát: „Az alkalmatosságok penig, melyeket ez mái idő hozot magával; és nékem előmben gördülnek, nem egy s kettő. Látom s mindnyájan látjuk és keservessen érezzük legelsőbben-is a Szeretetnek nagy meg-hülemedését; s hogy most most ha valaha egyikünk a másikunknak farkassá, s az ezeredik emberis közzűlünk, vagy Istenét vagy Felebarátját alig szereti igazan; kiváltképpen (a’ mi a legsiralmasb) a’ Tanítók és tanulók, sőt, ő közöttökis, oh nagy Isten! melly nagy különbözés sőt irigység gyűlölség uralkodik; hogy készek vólnának nagy sokan egyik a’ masik szemében vért óltani. Kik lázzasztották ennyére fel őket, én most nem űzhetem fűzhetem. Meg — űzi fűzi Isten. Gondolom vala annakokáért, hogy ez tsak alig akadott, s csak nem hamvában elalutt Szeretet Szikrájárol kellene szollanom., s meg intenem meg rettentenem az Istennek rettenetes haragos szeretetivel a’kik erre több több hideg vizet öntözni még ma sem szűnnek meg; titeket penig ez mennyei tűzzel az Szeretet Istenének kegyelme által fel-buzdétani gyujtani.” [10]
    Ez a szöveg, fokozásaival, nyomatékosításaival és érzékletes képeivel minden kétséget kizáróan Medgyesi személyes érintettségére, megszenvedett élményeinek hosszú sorára utal, a debreceni zsinat eseményein innen és túl. Ravasz László valószínűleg a jeles prédikátor ilyen és hasonló megnyilvánulásaira céloz, amikor homiletika könyvében ezt írja: „Medgyesinek rendkívüli jelentőségű gondolata volt az, hogy a prédikáció egyéni vallásos [és hitéleti, P. É.] élményről való bizonyságtétel, egyéni vallásos élmény ébresztésére… Medgyesi az érzelmek embere volt, s nem a logikáé… De érdeme abban áll, hogy az igehirdetést lélektanivá akarta tenni… Az unalmas, lelketlen igehirdetésbe csak néhány kivételes ember ajakán harsant bele meleg, egyéni hang… De fordul a századvég, s megkezdődik a lassú sekélyesedés, mely végre is a racionalizmus homokdeltájába torkollik.” [11]
    A filológiai igazsághoz természetesen az is szervesen hozzátartozik, hogy Medgyesi gazdag érzelemvilága és színes metaforakészlete mellett Cambridge-ből hozott egyetemes egyháztörténeti ismereteit is csatasorba állítja, amikor a magyar peregrinusok (a későbbi magyar puritánok) által oly gyakran idézett William Whitaker nyomán osztályozza a zsinatokat, „helyiérdekűekre”, országos, sőt nemzetközi hatásúakra. [12] Itt és most legalább néhány mondat erejéig ki kell térnünk William Whitaker, a Cambridge-i Emmanuel College egykori házfőnöke személyére. Ő volt az az angol teológus, az a nagynevű Professor Regius, aki a Lambeth Articles szövegének megfogalmazása révén Angliát a kontinenssel, s így Magyarországgal is összekötő „kálvinista appendixet” fűzött az anglikán egyház 1552-ben közreadott harminckilenc artikulusához. [13] Whitaker magyar puritán körökben való népszerűsítésének jót tett már a kezdetek kezdetén az is, hogy egy — Kecskeméti C. János 1620-as kiadású Catholicus Reformatus-ához csatolt — alkalmi versben Szepsi Korocz György is megemlékezett róla:
   
    „ Fő Scholaid közöl Cantabrigiumbol,
              Folynak szép irások mint vizek forrásbol,
    …………………………………………………….
    Itt irta könyveit Vittakerus Wilhelm,
                Ez is az fő Doctor, az Perkinsus Wilhelm…”[14]
   
    William Whitakert végül egy további érdekes epizód vagy inkább egyháztörténeti anekdota is köti a magyar puritanizmus történetéhez. Teológiai nézeteinek kései ellenlábasa, Bellarmino bíboros, aki egyébként a magyar Amesius-tanítványok egyik fő célpontja is volt, [15] olyan nagyra tartotta Whitakert, hogy dolgozószobájában kifüggesztette a portréját. A legenda szerint egy jezsuita pap kérdésre így indokolta meg ezt a szokatlan gesztusát: „Bár eretnek volt, s tévelygő, de képzett tévelygő.” [16] Medgyesi — hallgatóira-olvasóira való tekintettel — erősen redukálja szövegében a Whitaker által megadott zsinat-összehívási okok számát. A fentiekben vázolt keserves tapasztalatai alapján igehirdetése derekán eljut addig is, hogy kimondja: voltaképpen zsinatok nélkül sem omlana össze az egyház: „Itt már kérdés támad. Mennyire valo ez a’ Synatoknak szükséges voltok? Bizony nem általán fogva való (mellyet az Scholák absoluta necessitásnak neveznek) mert ha igy volna, nyilvánsággal parancsolná ezt Isten: és Synat nélkül a’ hit és az Ecclesia meg-állhat, a’ minthogy sok ideig a’ nélkül-is volt. Derék Synat az Apostolok halála után egész három száz esztendők alat, az az a’ nagy Constántinus császárig, majd egy sem volt. Synatoltunk volna csak; nem kellett volna egyéb az Ecclesia akkori Hohérinak annál h. lephették volna őket.” [17]
    Medgyesi, aki Szenci Molnár Albert humanista önközléseihez képest vajmi keveset mondott el írásaiban önmagáról, körülményeiről, igehirdetésének ezen a pontján mégis esélyt ad a kései kutatóknak arra, hogy személyiségéhez közelebb férkőzhessenek. A fentiekben idézett részlet ugyanis — bár nyilvánvaló zsinat-tagadással indul — végül eljut az eklézsia-féltéshez, mint sokkal lényegesebb kérdéshez; a szerző nagylelkűen félretolja minden sértettségét, amikor figyelmezteti kortársait (ám nem kevésbé bennünket is): a zsinati csatározások nem csupán a kipécézett, a pellengérre állított lelkipásztoroknak ártanak, hanem Isten népét is védtelenné teszik a külső ellenséggel szemben. Más megfogalmazásban: a dühösen zsinatoló zsinatok méltatlan önigazolást szolgáltatnak — így Medgyesi, ha nem is ezzel a későbbi szóhasználattal — az ellenreformáció erőinek.
    Tekintettel a debreceni közzsinat négy héttel korábbi eseményeire, az alapjában véve békeszerető és harmóniakereső Medgyesi Pál ezúttal sem térhetett ki az angliai independentizmus legalább röpke említése elől. Prédikációjának e részletében a nyomatékosítás érdekében még az önismétléstől sem riad vissza. 1653-as keltezésű, tehát két évvel korábbi, Rövid tanítás a presbytériumról c. művének kedvenc, Pázmánytól kölcsönzött metaforáját, a „tök-é avagy túrós étek?”-fordulatot veszi ismét elő. [18]: „Második rendben az Angliai Independensek vannak, kiket ez vétekkel (az eretnekséggel) leginkább kárhoztatnak is ma. Kik felöl mélto meg-tudni (mellyet azokra nézve jegyzék-meg, a’ kik azt sem tudják, töké vagy turós étek az, mégis annyira nyesik; holot még az ellenségre-is hamisat fogni, nagy gonoszság)…” [19]
    Visszatérve a Whitaker által megadott nyolc jogos zsinat-összehívási indokra: Medgyesi logikus egyszerűsítésében ez így hangzik: „Legyen ez illyen Synatnac Elégedendő igaz oka. II. Legyen igazságosan Gyűjtetett. III Legyen Rendes.” [20]
    E három összehívási jogosultság közül az elsőből — mint igazán máig is ható szövegből — idézünk: „Legyen Elégedendő igaz Oka; az az nem költött, nem tettetet, nem erővel vött vagy kuporított, oly melly sem nem az magános Ecclésiáknak erejek felett valo… Olyok [olyan] volt ez, melly ez Apostoli Synatot öszve gyűjtötte, mellyet nem költöttek, hanem valosagos, nem egyéb dologra valo szin volt, hogy annakörivel [annak örvén, ürügyén] valakiken vagy személlyeken vagy Ecclesiákon bószszujokat álják, vagy a gonoszban magokat öszve verjék; hanem valóságos, szükséges, közönséges..melyre azok az Ecclesiák magok értec a’ Synatot… Vétkeznec mindjárt ez ellen az Pápa és a’ Pápás Püspököc, kik az alattoc valo Ecclesiákat… csak mint Jobbágyokat ugy tartják: ők vélvén azokon fő és első Pásztorságokat, mihelyt kedvec toszszan [ma: szottyan] hozzá, csak magoktol-is Synatban ütik magokat azockal, a’kik kedveknek teczenec…” [21]
    Az éles hangütés ellenére Medgyesi itt nem merészkedik olyan messzire az egyházi méltóságok kárhoztatásában, mint 1650-es Dialogus politico eccelsiasticusában, amelyben ezt írta: „Az episcopus magyarul vigyázót, gondviselőt tészen, amint mi magyarul nem jól mondjuk püspöknek, ezen episcopus szó, az eleji és az utolja nélkül pispök pro Piskop a mi nyelvünkön gyakran, által-tevén vagy elcserelvén ez két betűköt k, p.: mint ez illyen szókban, pök, köp.” [22]
    A zsinatok egyik, méltatlan és értelmetlen csoportját azonban úgy mutatja be, mint az egyházi méltóságok hatalmaskodásának öncélú játékterét. E fontos egyházi események tisztaságának, értelmes és indokolt összehívásának védelmében beszéde záró részében Medgyesi egyházunk egyik alapiratát, a II. Helvét Hitvallást idézi végső érvként: „A magunc Confessiója ugy-mint a’ Helvetica Artic.2. ezent hadja tennünc: „Nem szevedjuk-el, hogy az vallásbéli verekedésekben, vagy hitnek dolgaiban, az nagy Synatoknak végezésivel erőltessenek bennünket etc. etc. Igy tehát nem vagyunk különben a’ Synatoc végzése alatt, hanem amikor nyilván meg-érhettük végére mentünc hogy Szent irás szerént valok azok; mivel az Synatoc tiszti (mint már meg-mondjuk) nem Biroság Törvény-adás, hanem Mutatás.” [23]
    Medgyesi Pál e művére, ha egyháztörténeti vonatkozásai ma már kevéssé aktuálisak is, s ha a presbitériumok léte vagy nem-léte sem számít immár húsbavágó témának, mind a mai napig gyakorta rászorulhatunk. A szerző bölcsessége, Isten-adta lelkigondozói tehetsége, továbbá a személyes bántalmakon felülemelkedni tudása, s az egyház érdekeinek mindenkori előtérbe helyezése minden időben erőt, derűt és reményt adhat azoknak, akiket megaláztak és megszomorítottak, az egyház és a világ sebeket osztogató közegében.
   
   
Jegyzetek
[1] Néhány név, a teljesség igénye nélkül, a Medgyesivel foglalkozó fiatal kutatók közül: FAZAKAS Gergely Tamás, PESTI Brigitta, LUFFY Katalin, TÓTH Stella, TÓTH Zsombor
[2] Graeme MURDOCK, The Importance of Being Josiah: An Image of Calvinist Identity, Sixteenth Century Journal XXIX (1998), 1043—1053; Uő: Dressed to Repress?: Protestant Clerical Dress and the Regulation of Morality in Early Modern Europe, Fashion Theory, Vol. 4. issue 2, 179—200.; uő: Magyar Judah: Constructing a New Canaan in Eastern Europe = The holy Land, Holy Lands and christian history, ed. by R.N. SWANSON, London, The Boydell Press, 2000, 263—273.
[3] MEDGYESI Pál, Isteni és istenes Synat, Sárospatak, Rosnyai János által, 1655. (RMK I. 904.)
[4] CSÁSZÁR Károly, Medgyesi Pál élete és a működése, Budapest, 1911, 114.
[5] ZOVÁNYI Jenő, Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban, Budapest, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1911, 322—325.
[6] ZOVÁNYI Jenő, i. m., 322—323.
[7] ZOVÁNYI Jenő  i. m. 325.
[8] CSERNÁK Béla, A református egyház Nagyváradon, 1557—1660, Nagyvárad, Királyhágómelléki Egyházkerület, 1992. 200—207. (Váradiak az 1655-ös debreceni zsinat előtt. c. fejezet.)
[9] Két részlet az 1655.máj. 10-i debreceni közzsinat végzéseiből., Tiszáninneni Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár, I.1.a. (2 kötet)
[10] MEDGYESI Pál, Isteni és istenes Synat, 6.
[11] RAVASZ László, A gyülekezeti igehirdetés elmélete, homiletika, Pápa, 1915, 220, 222., 223.
[12] MEDGYESI Pál i. m. 8.
[13] The Lambeth Articles = The Creeds of Christendom, szerk. Philip SCHAFF, Vol. III. New York, Harper and Brothers, 1919, 523—526.
[14] SZEPSI KOROCZ György, Rhytmi Ungarici in translationem Catholici Reformati, Guiliel Perkins, 1620. = KECSKEMÉTI C: János, Catholicus Reformatus, 1620, (:) 6r. (RMNy 1214A.)
[15] Amesiusról és franekeri tanítványairól bővebben : Eva PETRŐCZI, Some Features to the Portrait of William Ames = Uő., Puritans and Puritanicals, Budapest, Balassi Kiadó, 2005 (Studia Humanitatis, 13), 74—82.
[16] The Life of William Whitaker,Wesley Center Online, July 12, 2007, http://wesley.unn.edu/john_wesley/christian_library/vol15/CL15Par
[17] MEDGYESI Pál i. m. 14—15.
[18] E metaforáról részletesen: PETRŐCZI Éva, Tök-é avagy túrós étek? Szólások, köznyelvi fordulatok Medgyesi Pál két presbiteriánus párbeszédében = Uő., Puritánia. Tanulmányok a magyar és angol puritanizmus irodalmáról, Budapest, Universitas Könyvkiadó, 2006 (Historia Litteraria, 20), 79—86.
[19] MEDGYESI Pál i. m. 16.
[20] MEDGYESI Pál i. m. 18.
[21] MEDGYESI Pál i. m. 18—19.
[22] MEDGYESI Pál, Dialogus politico-ecclesiasticus, Bártfa, 1650, 72. (RMNY 2309.)
[23] MEDGYESI Pál i. m. 36—37.