Alan Wilde az irodalmat már szándékosan, mint a „rendetlenség” (unorder) tapasztalatára való válaszadási próbálkozásokat értelmezi. De nem is kell posztmodern teoretikusokhoz fordulnunk ahhoz, hogy rájöjjünk: jelenleg sem az irodalmi mezőt, sem társadalmunkat nem irányítják egységes, mindenkire egyaránt vonatkozó, megfellebezhetetlen szabályok — azaz törvények. Mindez már közhellyé merevedett gondolkodásunkban. Most mégis egy olyan könyvet tartok a kezemben, melynek fekete borítóján fehér betűkkel az a szó áll, hogy törvény...
  Röhrig Géza legújabb, immár hetedik verseskönyvéről van szó, aki eddig is „különutasnak” számított a kortárs irodalomban. Afféle outsidernek — ez a szó New Yorkba való költözése óta főképp illik rá. A kilencvenes évek közepén jelentkezett első kötetével, s tulajdonképpen azóta sem tért le erről a sajátságos, maga által kitaposott útról. Olyan darabka ő, melyet csak üggyel-bajjal lehet beilleszteni a kortárs költészet nagy puzzle-jébe: talán ennek, s nem csak külföldön élésének tudható be az, hogy rendkívül keveset hall róla a kritika-rovatot is átfutó szorgalmas olvasó. Írásomban ezért nem csak a törvény bemutatására teszek kísérletet, hanem reflektálok az életmű egyes korábbi darabjaira is. (S mondanom sem kell, hogy mindezt ekkora terjedelemben csak rendkívül vázlatosan tudom végrehajtani.)
   A Röhrig költészetét ismerő szerencsések számára már sok dolog megszokott, amolyan „röhriges” az új kötetben. Leghamarabb szembeötlő a szöveg képe: továbbra is csupa-csupa kisbetű mindenféle központozás nélkül. Ez a lefokozott, leegyszerűsített tipográfiai tér kitűnő terep, hisz gyakran többféle olvasatot kínál, s verstől függően sokféle módon alapozza meg az értelmezési lehetőségeket. A másik dolog, ami nélkül Röhrig-kötetet már el sem tudok képzelni, az a verseket megelőző oldalon álló, s a címmel, a szöveggel mindig kapcsolatban álló Talmud-idézet. Nem csak latin, de héber betűkkel is: s ez mindig ráébreszt arra, hogy a befogadás, a versértés folyamatában milyen szerepe van a vizualitásnak. Ezek a gyönyörű betűk a héberül nem tudók számára nem hordoznak konkrét jelentést, látványuk azonban rendkívül hatásosan idéz meg egy több évezredes kultúrát. A betűk titokzatossága, a beléjük zárt, megfejthetetlen üzenet pedig olyasvalaminek az érzetével szembesít, amellyel a mai olvasó ritkán találkozik: a szakralitáséval. A Szó szentségével.
    Még el sem jutottunk a szövegek olvasásáig, de már ennyiből is világos, hogy egy olyan költőről van szó, akinek versei kapcsán kulcsfogalomként kell kezelni a hit és a vallás, mégpedig a zsidó vallás fogalmát. A Röhrig-versek olvasata egész egyszerűen túlságosan részleges lesz, ha „nem helyezzük őket kontextusba” — ha nem vesszük figyelembe, hogy egy önmagát a zsidó hagyományok révén (is) meghatározó alkotó munkáiról van szó.  
 
„ (....)
más aki vért hány s más aki vért ad
s más akinek elfolyt a vére

ha föladtad nem azért
mert nincs kés kos tűz vagy fa: minden adott
ám hiába szent az idő s a hely
áldozat nem mutathat be áldozatot”

Íme a törvény, a kötet címét adó vers — itt a megfogalmazás tárgyilagos, szentenciózus tömörsége is erősíti a cím szigorát, a „törvényszerűséget”: az önmegszólítás gesztusa, az áldozatlétre való ítéltetettség önsajnálattól mentes, józan, rezignált tudomásulvétele József Attila utolsó verseit idézi — ő az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta Röhrig költészetére. A vers képei azonban azt a másik szöveghagyományt is felidézik, melyek nélkül Röhrig lírája táptalaját vesztené: az Ószövetségét. S így már érthetőbbé válik a törvény fontossága: hisz a zsidó a Törvény vallása. „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked”. „Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házaid ajtófélfáira és kapuidra!” — áll Mózes ötödik könyvében. A Törvény a zsidóság identitásteremtő, -fenntartó és -megőrző ereje volt minden időkben — így a posztmodernben is. Ez a zsidó identitás, ez a több ezer éves kulturális hagyományhoz való kötődés Röhrig Géza költészetének megdönthetetlen alapja; s a törvény szó a címlapon így felidézheti a kőtáblákba vésett szavak emlékét is. A vallás azonban nem csupán úgy jelenik meg, mint egy önazonosság-tudatot képző, versei architextusait, egy hatalmas szövegkorpuszt kialakító, a kulturális hagyományt működtető intézmény - itt a vallás élő hit, mely megeleveníti a rögzített szavakat. A hívő ember számára Mózes elhívásának vagy Jónás esetének története nem legenda, hanem minden olvasáskor a jelenben játszódó, újra és újra értelmezhető, eleven, mozgó értelmet közvetítő szövegegység, s így a törvény is újra meg újra dilemmákat okozó, a hétköznapi életben állandóan jelenlévő parancs. Bár a parancs itt talán nem igazán helytálló kifejezés: valójában a Tízparancsolat sem parancsolatokból áll. Az eredeti héber szövegben ezek az igék nem felszólító módban íródtak, hanem egyfajta kijelentőben: a „Ne ölj” tehát körülbelül így hangzik valójában: „Nem fogsz ölni, nem ölhetsz”. A törvénynek egy ilyenfajta értelmezését is látom Röhrignél. A törvény determinál, behatárolja az egyén sorsát, cselekvési lehetőségeit. A törvény kikerülhetetlen. Minden egzisztencia magában hordozza az őt megszabó törvényt, s nem szabadulhat meg tőle.
A létnek erre a tragikus irányítottságára utalt a költő azzal is, hogy második kötetének a fogság címet adta. Az azonos című versben a(z időbe) zártság, a behatároltság képei — márkagyűrű a szivaron, az ego nyakörve — vallanak arról, miként kényszerül a lét az idő parancsának engedelmeskedni („véd s vád összebeszéltek”): egy szokatlan, fordított test-lélek felfogást érvényesítve — s ez teszi igazán érdekessé a szöveget. „... áldassék a hús áldassék a test / hisz míg viselem a testem / ő is visel engem” — test és lélek egymásra-utaltsága úgy jelenik meg, hogy az utóbbi tartja szorításában az előzőt: „s nem marad semmi mátkámból a testből...s csak a lélek csontjait őrzi meg a fogság”. Van a kötetnek egy verse azonban, mely Röhrig másik arcát mutatja meg: „...igen / ha villámlik fölöttem az ég / megágyazok magamba / sóbálvány a dunyha reámkövült gyapja / ám letépve testem gipsznegatívját...mint egy vájár iramlok feléd/mint egy zsoké a kengyelben már állva/kezemben megfeszül a fejem imaszíja...” (ráv jöhudá ben smuél hálévi). A hagyományos dualisztikus lélekfelfogás jelenik itt meg, de olyan expresszív képekkel, olyan dinamizmust, olyan érzelmi-gondolati lendületet hordozva, mely később a mai magyar líra talán legszebb istenes verseit hozza létre Röhrignél. A verseket mintegy keretbe foglaló prológ és appendix, a „kilenc szép szarvas” történetében a lélek megintcsak a személyiség magjaként, valódi tartalmaként szerepel: „csontketrecben a lélek / a kutyák már ugatnak / a lelkünk az ember / ne nézd a húsunkat”. Kérdés persze, hogy lehet-e a két verset egy összefüggő történet elejeként és végeként értelmezni, vagy inkább egymás mellett, kétféle alternatívát felmutatva léteznek. A balladaszerű szövegek beszélői — az emberi szférából kilépő szarvasfiú(k), s a biztos talajhoz ragaszkodó apjuk, mindenesetre otthonosság és idegenség viszonylatában tesznek kísérletet önazonosság-tudatuk kialakításra. Mi teszi az embert emberré? Mi az, amit keresnünk kell? Mikor lehetséges az önmagunkhoz való hűség — ha örökre kiszakadunk életünk megszokott kereteiből, s átlépünk máshova? Vagy ha visszatérünk a személyiségünk legmélyebb rétegeit kialakító közegbe? A prológban végül, akár a tékozló fiú esetén, bekövetkezik a hazatalálás — de az értékvesztés mozzanatával kísérve („verjétek le agancsaitok / dörzsöljétek le / sonkaveresre / bőrötökről az erdőillatot”). Ez a feszült, diszharmonikus, veszteségérzetet s pozitív tartalmat együtt hordozó értékszerkezet gyakori Röhrignél. „hisz benyúlt értem a te szabadító karod / s bár körmöd felsebzett mégis élek azóta / a kezedben vérzek mint egy kiszántott vakond” — így hangzanak például a választóvíz záró sorai. Érdekes vers ez is: középpontjában a tűz a prométheuszi mítoszt idézi meg, ekörül azonban a beszélő-ádám és éva úszkál egy egyszerre mesterséges és biológiai térben, az anyaméh akváriumában. A születés pillanata együtt jár a láng kialvásával: azzal, hogy a szubjektum kiemelődik a másik-létből, pótolhatatlan veszteséget hagy maga után.
A szöveg tehát olyan képek, s velük együtt olyan szimbolikus-mitologikus tartalmak köré szerveződik, melyek aztán egy egész kötetet, a szigetet építenek fel. Reggel és éj, fény és sötét, a víz, az ég és a föld — ezredévek óta jól ismert archetoposzok, melyek nélkül az európai művészet, sőt a művészet, mint olyan elképzelhetetlen lenne. Ami itt érdekes, az az, hogy Röhrig számára nem a megszokott, többszörösen áttételesen módon, hanem közvetlenül az ószövetségi hagyomány által közvetítve válnak a világérzékelés csomópontjaivá. Nézzük meg például a címadó verset:

„szilvahússzínű partokon lépünk
lánglevelűek izgő árnyékába
elsüllyed belénk átszór a homok
leterítem a lelkünket alája”

A sziget itt a választóvízéhez hasonlóan különleges, köztes tér — a szerelem otthona. Ezt a mitologikus teret együttesen alakítja ki az anyaméh mélyét betöltő „kíncsavart víz”, s a föld, a „halálunkon elhízott”. A szerelem tehát itt sem mentes sem az újjászületés, sem a meghalás mozzanatától. Egyszerre lelki és egyszerre biológiai (szilvahússzínű partok) folyamat, a két szféra összhangja azonban tökéletes: a szakralitás minősége oldja őket egybe. Azzal a szakrális szerelemképzettel találkozunk itt, melynek szentségét az isteni instrukció betöltése adja: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet!”(1Móz, 1:28.) A termékenység időtlen parancsát fogalmazza újra játékosan a költő az utolsó versszakban:

„mint fővő must éjjel a présházban
zubog döng a jóbűzű szerelem
s ha áradásnak feszül majd e bor
kromoszómát mondd cserélsz-e velem?”
     
A versbeli én pozíciója elválaszthatatlan a megszólított kedvesétől, világérzékelése általa meghatározott („a te hajszálad erezi és érzi / a te nézésed fogja a világot”), a szerelem révén azonban egy új, másféle viszonylatba is kerül. Mikor azt mondja, hogy „lőrésbe szorult fagymart őseim / fölébreszti a te biztos jelened” egy olyasféle, időtlen és kollektív identitás képzete körvonalazódik a befogadó előtt, amely gyökeresen eltér a 20-21. században megszokottól. Ebben a felfogásban az idő nem szigorúan tagolt, születés és halál nem igazi határai a létezésnek. Az egyén létén mintegy átfolyik egy másféle létezés, a közös, a soha nem múló, az örökké továbbhagyományozott. A versek individuuma a szerelem állapotában tapasztalja meg ezt a másféle létmódot, s érzékeli önmagát nem mint magányos egyediséget, de mint az előtte lévők alkotta lánc következő láncszemét. Léte így elválaszthatatlan azokétól, akiktől kapta, s célja is van: az élet továbbadása. Ez a részben rendkívül archaikus, ószövetségi sors - és én-felfogás formálja a fia körülmetélésekor című vers sorait is. (Az, hogy csak részben ilyen, mondanom sem kell, hogy természetes: a sok ezer éve elmúlt állapotba való teljes visszalépés lehetetlen.) 

„...Akitől én mindent örököltem
útnak téged is csak ő indított

én közeledem a nagy távozáshoz
te épp távolodsz a közeledéstől
 ádám óta változatlan gonddal
a megváltóig ível a kör”

Megrázó és felemelő, az esztétikain túl (vagy azáltal?) spirituális élményt nyújtó költészet az, amit itt Röhrig Géza kínál. A törvény eddig mint egy leszorító, kikerülhetetlen erő jelent meg, itt azonban felszabadul a törvénynek egy olyan jelentése, mely a grammatika által is támogatott. Hisz az a bizonyos héber nyelvtani forma ad egy másik olvasatot is a parancsolatoknak: olvashatjuk őket ígéretként is — ha hiszel bennem, nem fogsz ölni! A zsidó nemcsak a törvények, de az isteni ígéretek vallása is — ez az ígéret-kultusz sugárzik a sorokból. A hatás vizsgálatakor nem lehet nem kitérni a költő nyelvhasználatának sajátos, az esztétikai jelentés konstituálásában rendkívül fontos jellegére. Ebben a versben (is) szépen olvad össze a magyaros verselésű sorok ütemes lüktetése az Ószövetség nyelvével: Röhrig fantasztikus arányérzékkel illeszti egybe a két archaikus hagyományrendszer örökségét, úgyhogy közben József Attila verseinek képiségét, és a népi szürrealizmus tradícióit is megidézi. Figura etimologyca és gondolatritmus, zsoltártöredék, népdalmorzsa simul egybe. A forma mégis formátlan, a sorok olykor mintha a levegőben lógnának, imbolyognak: mindez a szándékosan kizökkentő, elbizonytalanító, odavetett szavak eredménye. Nem lehet tehát rázárni a hagyomány ajtaját ezekre a versekre, hisz szó sincs itt annak változatlan rekonstruálásáról — ez nem is lenne lehetséges, s nyelvileg sincs ilyesmiről szó. Röhrig groteszk és gyönyörű képei, sajátos asszociációi új kontextusba helyezik a hagyomány szövegeit, a „maguk képére” formálják azt — s így transzformálódik lírájában az archaikus-mitologikus értékszemlélet egy rendkívül egyéni variánst létrehozva.  
    Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy egy erőteljesen szubjektív hangvételű költészetről van szó, melyben a versbeli én szituáltsága általában valaki máshoz viszonyított. Ez gyakran grammatikailag is jelölt: megjelenik a Te, a megszólított másik. A szigetben a címzett a legtöbb esetben persze Cankó, Vacak, Ágnyeska Nussbaum, azaz a kedves és későbbi feleség. („ …mint egy filtertea lógott bennem az idő / keserű fekete voltam úgy nagyon / veled most a hold citromcsöppe hull / veled már a nap színmézét csurgatom”. Csodaszép, nem?). Az egy évvel a sziget előtt keletkezett éj (1999), s (néhány évet ugorva) a legfrissebb törvény másféle viszonylatokat (is) mutat. Az, aki valamennyire is figyelemmel követi Röhrig lírájának alakulását, érzékelheti, hogy mennyire központi alapélménye ennek a költészetnek az árvaság. A szülők hiánya a hiány állandó kimondását, az elvesztett családtagok így kétszeresen fiktív alakjának szerepeltetését és az emlékező attitűd megjelenését vonja maga után. Valószínű, hogy az erőteljes József Attila-i hatás itt ettől a közös ponttól eredeztethető. Az anyasiratás olykor a lehető leggroteszkebb szövegeket eredményezi az éjben:

„anyámkörmök anyámhaj
teli a lakás anyámmal
anyám kicsi anyám big
el se láttam anyámig”

A szándékosan lefokozott nyelviség, a popszámok szókincsét idéző frazeológia elementáris erővel sugározza a fájdalom nyers brutalitását — hiába a szarkazmus, az eltávolítási kísérlet kudarcot vall. A József Attila-i hatás gyümölcse egy különleges ciklus is: a mama levelei józsef attilához. Naivitás, banalitások és aforizmaszerű bölcsességek, meg-megdöccenő sorok, s hirtelen leheletfinom szépségű metaforák, meghökkentő képek — az élőbeszédszerű dikció által közvetített hol szűk, hol kitáguló látószög, a kevertségében izgalmas nyelviség működése teszi figyelemreméltóvá ezeket a fiktív leveleket. A mama általuk létrehozott figurája feledhetetlen: a megszólalásai által sugárzott szeretet esendősége, szelíd kérlelhetetlensége örökre rögzül a befogadóban. Mióta elolvastam a ciklust, József Áronnét csak így, és pontosan így tudom elképzelni.
     A törvényben Isten-apa-gyermek bonyolult kapcsolata hálózza be a verseket, s ez a kapcsolatrendszer állandó mozgásban van, a szerepek újra és újra cserélődnek.
  „harminc éve, hogy apa nélkül élek / állok az idő forgószínpadán / harminc év ám elfogadni mégse / tudom hogy nincs hogy soha nincs apám” — írja a költő a fésűben. Ez az elfogadni nem tudás, ez a szelíden makacs indulat irányítja őt, mikor újra és újra megfogalmazza önmagának a gyermekkorát. Él tehát kezdettől fogva egy történetmondó szándék Röhrig költészetében, egy állandó kísérlet a súlyos traumákkal terhelt múlt el-, vagy épp kibeszélésére. Az emlékezés gesztusa magával vonja az elbeszélői hang módosulását: a szándékosan hétköznapi nyelvű, alulretorizált szövegekben a gyermek látószöge érvényesül. A gyermeké, akinek apró, ám annál fontosabb részletekből tevődik össze az élet. Röhrig ehhez a gyermeki látásmódhoz tér vissza az emlékképek újrarajzolásakor: az anya pirossal ír a börtönből, az apa „öltönyben járt, pedig melós volt.” Mintha egy svéd gyermekverset olvasnánk... Az örökség című vers talán a legszebb példa erre az emlékek által generált költészetre: „amíg a krémes jött / apu a rajzaimat nézte / azt mondta a legtöbb gyerek / csak egyféle autót tud rajzolni.” Ugyanilyen apró mozzanatokból áll össze aztán az 1975 című versben az ellentétes pólusú érzelmekkel átitatott történés, melynek végén „a férfi visz vissza / tolod tested élőpajzsát / izzó szégyen minden kurva lépés”. Az önmegszólító beszédmód itt már eltávolít, lehetőséget ad a felnőtt beszélő lírai reflexiójára — „íze szakadt valahogy mindennek / az idő végleg remegni kezdett / akár a busz tükre a pirosban.” Az árvaság, a „őróla lemondtak / örökbeadható”-tapasztalat következménye az a kínzó kudarcérzet, alap nélküli bűntudat melyet a sztereó című vers első versszaka visszhangoz: „ki nem kellett az anyjának / miért kéne az magának / ki az anyjának nem kellett / miért kéne más embernek / duruzsol a sátán”. A gyermek-szerep mellett azonban egy másikat is felölt a költő: az apáét. Az apa-versek azonban éppúgy a kudarcélményről szólnak, mint az előbbiek. A szerepek cserélődnek, a végeredmény ugyanaz, az élet fájdalmas szimmetriája nem bomlik meg. A szövegek narrátora elhagyottból elhagyóvá, elvált apává válik, mellyel megintcsak önmagát teszi árvává. Identitása hol az apa, hol a gyermek-szerep felől értelmezhető —  azonban egyik felől sem maradéktalanul.
   Az árvaság olyan, mint a tetoválás: még a plasztikai sebész sem tudja nyom nélkül eltüntetni. Egy örökre szóló tapasztalat, mely összekapcsolja az embert a hozzá hasonlókkal. Röhrig nemhogy együtt érez, de együtt lélegez azokkal, akik éppúgy árvaságra ítéltettek. Sorra bukkannak fel a peremlét bukdácsoló szereplői, mind, „aki már a bölcsődében eltévedt / anyjának nézve mind a nővérkéket” (hálótánc). Döbbenetes erejűek ezek a szomorkás-ironikus portrék: mintha egy végtelen éles látású fényképész szociofotóinak lírai lenyomatai lennének. Nem felejthetők a Röhrig által lencsevégre kapott figurák: a kurva, aki „spermát szült, / három liter spermát / most újra ott látni a sarkon”, ernőbá, ernőné, és ifj hupuci ernő, a pesterzsébeti legenda barta ildije, s az új kötetből a kedvencem, aki „hiába faggatuk / nem mondott nevet / hullámzó üstöke miatt lett mátyás király....jogara üveg sör / s az országalma / koszmós keze a szűrőtlen csikkel / derék lelke akár a lázmérő/mitől hányszor s kiben törött el / meg sose tudtuk.” Legszívesebben az egészet idézném, annyira fájdalmasan szép az éj egyik csúcsteljesítménye, a noémi — megvan benne minden, amit Röhrig igazán jól tud: meghökkentően eredeti, gyönyörű képek, erőteljes érzelmi átéltség, cseppet sem súlytalan gondolatiság, metafizikai töltet, s az azt ellensúlyozó, mintegy a gravitáció lefelé húzó erejeként ható konkrétumok sora:

   „mint egy csontvárys ásványszelet
    homloktellérekkel hullámzik a szemed
    őszies merev tévképhiba
    melyet a fehér karsztvíz addig csorogna szét
    míg táguló kőzetnyomásától
    el nem tűnne a te szemedből is a szép
    noémi”

És ez már a gesta:

„foszforeszkál a türkiz penészpázsit
balesetvédelmi plakát fejtágít
fűrészporos szalonna

végigásítja a bunkert egy árnyék
újságszárnyú részeg angyal verdes
a homokozóban térdig ér a csalán”

A portrék főalakjaihoz a háttér is jól illik — a környezet, mely annak idején a Külvárosi éj költőjét is megihlette. Csak úgy sorakoznak a metaforák, fokozatosan épül fel részleteiből a csepeli táj letargikus látványa. Az elhullajtott tárgyakba a megszemélyesítések sem képesek teljesen életet lehelni: ott, a semmi szélén halódva épp oly árvák és áldozatlétre ítéltek, mint a „reklámszatyor sárga két kanál és egy ágy” tulajdonosa. Ember és tárgy közt szinte elmosódik a különbség: a csonka egzisztencia foglya mindkettő.
  Ezeknek a verseknek a költőjével kapcsolatban az a kifejezés jut eszembe, mely politikusok életrajzában mutat nagyon jól: a szociális érzékenység. A társadalom legszerencsétlenebb tagjaival való közösségvállalás gesztusa ritka hiteles Röhrignél. Kell egy jó nagy adag bátorság egy olyan szituáció bemutatására, melyben a vers egyes szám első személyű beszélője női hómunkást látva lerohan hozzá, mert „talán az anyám az! zakatol szívemben”. Röhrig azonban pont azt mutatja be, hogyan lesz az objektív szemlélőből, a „perverz kukkolóból” „zarándok transzbaesett tökfej” — az emlékek nem teszik lehetővé a vakság kényelmét, a másik tragédiája máris magával vonja a saját tragédia sebhelyének nyilallását. Nincs lehetősége az érzelemmentes szemlélődésre, ő már végképp ezen az oldalon marad. Az áldozatok oldalán. „nem tudom ki ő fekvő test a járdán...bármerre lépek, benne botlom el” — panaszolja máshol káinként.
„nézd mari nem férsz te sem a versen ki” — küzd a nyelv a nyomor kimondhatatlanságával: hiába a kihívás, a vers nem képes ablakot nyitni, utat a menekülésre, ez még az imagináció világban sem sikerül. A marik nem képesek önmaguk teljességében kitölteni a nyelvi teret: nem férnek ki, csak csonkaságuk verbalizálható.
   Fontos kiemelni azt is, hogy ezek a versek nem egy pillanatnyi állapotot rögzítenek. Talán nem is szerencsés éppen ezért portrénak neveznem őket. Egész sorsok tömörülnek bele néhány sorba — a Röhrigre egyébként is annyira jellemző történetmondó igény tehát itt is érvényesül. A dalszerűség, a pózmentes elbeszélői hang és a tartalmas metaforák egymást erősítve segítik a történetalkotást. Ha Greguss Ágost unalomig ismételt megállapítására gondolok, akkor azt mondom, hogy ezek balladák. Valódi tragédiák, dalban elbeszélve.
  Van egyrészt tehát egy nagyon személyes indíttatása ennek a szociologikus ihletettségű költészetnek, de áll(hat) mögötte tudatos alkotói szándék, irányválasztás is. Ligárt Andrea Grendel Lajos írásai kapcsán idézi Abádi Nagy Zoltánt, aki szerint a(z amerikai) minimalista irodalom célja, hogy „az irdatlan intellektuális bonyodalmaktól, absztrakt metafizikai játékoktól, az öntörvényű intertextualitástól a hétköznapi ember mindennapi gondjaihoz térítse vissza a prózát”. Ugyanezt a tendenciát látom érvényesülni Röhrig költészetében, s ennek a folyamatnak az eddigi végpontját jelölik az új kötet, főleg a mit kíván a magyar homeless című ciklusának darabjai. Ezek nem portrék, inkább dalok, egészen a becketti értelemben, nem véletlen, hogy ott van köztük a betétdal a kurázsi mamához és a hálótánc is. Akad olyan dal is — a tangó —, mely inkább egy Tankcsapda-szövegnek lenne tökéletes a maga csattanójával: „mi a közös bennünk? / Isten és az este / ugyanazt a multit / dagasztjuk degeszre”. (A dalszövegszerűség nem véletlen: underground zenészként Röhrig már sokat gyakorolhatta ezt a tevékenységet.)
   Hátravan még a harmadik szereplő: Isten személyéhez azonban a transzcendens tartalmon kívül az apa képzete is kapcsolódik — szinte felesleges megjegyeznem, hogy ez megintcsak egy jellegzetesen József Attila-i jelenség. Másrészt az Isten-szülő azonosság a zsidóság kollektív tudatának fontos alkotóeleme: ő az Atya, az Úr.
A szülőtlenség kompenzálására kialakított istenképet és a hagyományok által rögzítettet pedig egy közös élmény köti össze:az árvaságé, az elhagyatottságé. „...a kiűző Istent én nem tudom szeretni” — írja Röhrig egyik legszebb istenes versében, a de profundisban. Hisz a zsidó-keresztyén hagyománykör szerint az ember kitaszíttatott a Paradicsomból, s tulajdonképp a bűnbeesés óta árva — a zsidó közösségnek ráadásul meg kellett élnie a soá borzalmait, a második kiűzetést is, a végső elárvulását is. A külső és a belső, az egyéni és a közösségi történetek közti kapcsot tehát épp a hiány, az értékvesztés tapasztalata képzi, s Röhrig lírájának nagy kérdése az, hogy kitölthető-e ez a hiány Isten révén. A Röhrig-versek Istene így nem egyszerűen egy fiktív apapótlék, nem egy a képzelet szülte bábu, melynek zokogva lehet verni a mellkasát az igazi szülőé helyett. Több egy sok évezredes kulturális hagyományrendszer csomópontjánál is: Isten létező, állandóan megszólítható, megszólítandó Valaki, aki „tenyerén hord / néha mégis ökölbe szorul kezem / mindig egyszerre az övével”. Röhrig istenes verseinek beszédmódját egyrészt a zsidó vallás több évezredes szöveghagyománya alakította ki, másrészt az a szenvedélyes, s mégis ironikus, számon kérő, a blaszfémiát sem kerülő, s akár a végletekig profán hangnem, mely a hitetlen-hívő Adytól kezdve sok helyütt megjelenik a 20. századi magyar költészetben. Olyan, mintha a versek énje állandó, végtelen diskurzust folytatna Istennel: olykor az írásmódnak köszönhetően szinte észrevétlenül folynak át a monológok dialógusba, s lesz megszólítás az önmegszólításból. Ha nincs én, akkor azonban nincsen te sem: a diskurzus résztvevőinek pozíciója csak egymáshoz viszonyítva határozható meg. Ez a kettős meghatározottság jelenik meg a de profundisban is, melyet a tükör-ablak-, és szem-metaforák érzékeltetnek. A lírai én önazonosság tudatát csak Isten létének, szeretetének, befogadásának tudata adhatja meg: „pedig Te vagy királyom…Tied vagyok én is / tört képmás a porban / oly nélküledtelen / hogy már-már nem is hiányzol /….mert nem élek én csak a Te színedben / fáradt füstöm fogadd orrodba.” Fájó, makacs, sosem csillapuló Isten-éhség árad ezekből a sorokból — és feltétlen hit. De valóban feltétlen-e? „s hogy akit űztél ne űzzön ki téged /….köpj szemen Uram! akár cipőjét apám / lásd meg énbennem önmagad igazán” — írja Röhrig. A lírai én tehát „ablak az ablakban”: nem létezhet Isten nélkül, de az sem ő nélküle. Kell ő, mint tükör, képmás, tanú, a szónak érvényt szerező: a szövegben, a nyelv univerzumában ő szólítja meg Urát, aki csak így reprezentálhatja magát. De létezik-e akkor Isten a szöveg világán kívül? A nyelvi megelőzöttség tapasztalata aláássa-e a belé vetett hitet? Elég-e Isten ezek után a hiány betöltésére? És elég-e ő egy rég, vagy talán mindig is elvadult világban?
     Ezek persze végeredményben már olyan kérdések, melyekre a valódi válaszokat csak a versszövegeken kívüli világban találhatja meg magának az olvasó. Ami itt lényeges, hogy a hit legkevésbé sem problémátlan a Röhrig-versekben: de a költő mindenképpen belülről, a „bennfentesek” pozíciójából viszonyul ehhez a kérdéshez. Egész egyszerűen máshonnan indul, mint a kortárs költészet legtöbb alkotója: a vallási tradícióknak, a hitről való beszéd hagyományának a szerves folytatása jelenik meg lírájában. Értékszemléletében nincs ott a jele annak a végleges szakításnak, amely a posztmodern szerző relativizáló, ironikus felülemelkedésére ad lehetőséget. Akár harcban áll épp a versek beszélője az Úrral, akár nem — rendet csak általa tud elképzelni („míg újjálett az Úr alkotta rend”). Szóval, profánul fogalmazva: ez még — vagy már? — nem szekularizált költészet. Épp ezért számít Röhrig Géza „különutasnak”, lóg ki a posztmodern paradigmából, s talán meg is nehezíti a befogadását sok mai olvasó számára. Ennek a „nem — szekularizált” működésmódnak a bizonyítékául szolgál az a gesztus is, ahogy a mindenféle tulajdonnevet következetesen kisbetűvel író költő Isten elnevezéseit csakis nagybetűvel kezdi — ő az Úr, a Teremtő, a „Koronás Remetém Szótlan Szerelmem”. A kötetek elejére kiemelt borzongatóan szép igék — „áldott, ki a kakasnak értelmet adott/hogy megkülönböztesse a nappalt az éjjeltől” az Írásnak adott elsőbbségéről vallanak. A kötetkompozíciót kialakító szerző intencióját érhetjük itt tetten, aki a szent igéknek a szöveg egészére vonatkozó, annak jelentésviszonyait meghatározó funkciót tulajdonít. Isten olykor akár szövegformáló erőként is megemlítődik — „áradni érezlek szülni a versben” (de profundis). S hogy a hitélmény, az Isten félelme milyen fantasztikus szövegeket termel ki Röhrignél, arra a legszebb példák zsoltárai, többek közt a sáchrisz (reggeli zsoltár) különböző változatai: (Íme a mindennapos vallási gyakorlat és a költészet találkozása!)

„imaszíjat kötök
testem hatalmas tiszta hűs lepelbe vonom
a csillagokról gyújt rá szívem egy zsoltárra
s míg dagad e vékony derű vitorlája
az életlen halál megkéri a magáét
egy toll a lábam elé hull
ideje van már az időnek”
 
(sáchrisz)     

   Röhrig Géza versei tehát hatalmas távlatokat ölelnek fel: az Úr és a csövesek, a zsoltár és a dal(szövegek) egyaránt helyet kapnak nála. Persze a számonkérés sem maradhat el az értékeléséből: feltehetjük például azt a kérdést, hogy miért tűnik Röhrignél olyan teljesen problémátlannak a költői megszólalás? Mért nem merül fel nála a kétkedés? Mintha nem is költőként reflektálna önmagára — talán egy a prófétai hagyomány felől értelmezhető közösségi szereptudat is kiolvasható verseiből, de ha a kortárs kánonba akarjuk belehelyezni műveit, ez sem túl szerencsés. A megszólalás természetességének, problémamentességének illúziója talán a Röhrig-versek megszólító, odaforduló jellegének köszönhetőek, tulajdonképpen van egy pragmatikus olvasatuk is — olvashatóak imaként — s az imádkozó nem fog költőként reflektálni önmagára. Azt sem mondhatjuk Röhrigről, hogy az intertextualitás igazán összetett, csavaros eljárásainak művésze, verseinek beszélője általában nem érzékeli „nyelvbe vetettségét”, a kulturális hagyományozottság problémáját. (Illetve más módon, nem problémaként érzékeli azt.) A kötetre bukkanó bölcsész lehet, hogy néhány oldal után meg is rázza a fejét és elkezdi hiányolni ezeket a dolgokat, melyek izgalmassá és aktuálissá, vagy épp azonosíthatóvá teszik számára a kortárs költészetet. De aztán az is lehet, hogy a bölcsész leveszi a szemüvegét, és kicsit elszégyelli magát. Mert lehet-e ott összeráncolt homlokkal a költői szereptudat problémáiról, és még sok más problémáról beszélni, ahol az igazi probléma az, hogy „ki szájába szedi az erdőn a gombát / színes újságra dől az melegebb azt mondják”?
  Szükségünk van tehát Röhrig verseire, szükségünk van arra, hogy valaki így is beszéljen. Aktuális kötete még mindig friss íz, más, mint amit megszokhattunk. Röhrig Géza egész egyszerűen kikerül néhány dolgot, mely kortársai számára kikerülhetetlennek tűnik. Mint aki egy hosszú sétára indul, gondolataiba merülve: szórakozottan halad el a sok-sok embert vonzó új látványosságok mellett, majd meg-megáll egy régóta az út szélén heverő kavics mellett. Kezébe veszi, forgatja. Nézi hosszan. Aztán beteszi a zsebébe a többi közé, melyeket már kit tudja, mióta cipel.