Budapesti szerkesztő barátom méltatlankodva szögezte mellemnek a kérdést, amikor elújságoltam neki, hogy Széphalmon épül a magyar nyelv múzeuma: „Hát már nyelvünket is múzeumba akarjátok zárni?” A kérdés jogos is meg nem is. Ha múzeumon olyan intézményt értünk, amely holt tárgyak őrzőhelye, s ha a nyelvről azt hinnénk, hogy egyszer s mindenkorra rögzíthető, akkor jogos lehetne a jóakaratú aggodalom. Csakhogy a közgyűjtemények egyre tudatosabban vállalják az értékek minél szélesebb körben való megmutatásának, látogatóik beavatásának feladatát; a nyelv folytonos mozgását pedig nem kell a konzerválástól félteni. Talán a múzeum fogalmának téves beidegződése okozza az idegenkedést az új intézmény elnevezésétől. Hiszen amikor azon műtárgyakat, régiségeket és érdekességeket gyűjtő, tudományosan feldolgozó és bemutató intézményt értünk, akkor holt tárgyak gyűjteményére gondolunk először; nem véletlen, hogy a muzeális melléknévnek van az ’igen régi’ mellett ’idejétmúlt’ jelentésárnyalata is. A nyelvre valóban helytelen lenne holt anyagként, ósdi jelenségként gondolni! A nálunk a latin nyelv közvetítésével meghonosodott szó azonban az ókori Alexandria híres könyvtára és műgyűjteménye nevéből, a Muszeionból vált köznévvé, s eredeti jelentése szerint az ’a múzsák otthona’. Múzsákon meg a különféle művészeteket és tudományokat pártoló kilenc ókori istennőt értették. Amikor Kazinczy két társával Kassán 1788-ban megindította az első önálló magyar irodalmi folyóiratot, annak a Magyar Museum címet adták, pedig nem valamilyen muzeológiai szakfolyóiratra gondoltak, ők is a múzsák találkozóhelyének szánták e fórumot. Hasonló okból lett Muzárion a címe a reformkor kezdetén Szemere Pál és Kölcsey Ferenc folyóiratának.
   Vajon amikor a régészek leleteiket összegyűjtik, az etnográfusok a népélet korábbi tárgyi emlékeit megőrzik, a szakemberek a képzőművészet alkotásait és a könyveket rendszerezve tárolják, megzavarják ezzel a kulturális folyamatokat, az ember tárgyalkotó, ábrázoló, alkotó tevékenységét? Nem. Éppen ellentétes a hatás: az elmúlt idők teljesítménye olyan tartalmakat közvetít a jelenhez, amely akár a folytatás, akár a szembefordulás által új értékek létrehozására ösztönöz. Az az ember, az a nemzet vagy társadalmi csoport él harmóniában önmagával és környezetével, amely tudja, hogy egy történésfolyamat része, tehát vannak előzményei, s lesznek folytatói. A hagyományok jelentik a gyökérzetet, a belőle felszívódó életnedvek - kulturális hatások - kötelezik a mindenkori jelent a méltó megfelelésre: a szembenézésre és a továbblépésre.
   A nyelv is a kultúra része; nélkülözhetetlen emberi jelrendszerként őrzője és közvetítője a műveltségnek. Történelmi jelenség: születik, fejlődik, külső hatásoknak van kitéve, egyes jelenségei elavulnak, újakkal bővülnek, s fenyegetheti a kihalás veszélye. Különösen szókincsében tanulmányozható a folytonos változás, bár nyelvtani rendszere, hangállománya sem marad érintetlen. Ha csak történeti útját tekintjük, akkor is van mit számba venni, megmutatni. Amikor Pásztor Emil főiskolai tanár a Kazinczy Ferenc Társaságban 1994-ben a magyar nyelv múzeumának létrehozását javasolta, elsősorban erre, vagyis nyelvtörténeti múzeumra gondolt, amely nyelvemlékeinket, kódexeinket, a magyar nyelvű könyvnyomtatás emlékeit, klasszikus íróink műveinek üzenetét, nyelvtudósaink alkotásait mutatja be állandó kiállításán. A javaslat elhangzása után megindult szélesebb körű gondolkodás tágította a kereteket, hiszen a múzeum nemcsak bemutató-, hanem kutatóhely, s kínálkozik benne az ismeretek gyarapításának, a tudáspróbának, a látogatók tevékeny közreműködésének lehetősége. Vagyis: előadóterem, játékszoba, könyvtár, a modern technikai eszközök kínálata tartozik hozzá az időszakos és állandó kiállítások terei mellett. Már a kiállítás sem csupán statikus néznivaló, hiszen a nyelv jelenségei és alkotásai mozgásban tanulmányozhatók; hallhatók, olvashatók, mondhatók, írhatók. A XXI. század gépezetei a kölcsönös érintkezésen, a párbeszéden alapuló, a néző tevékeny részvételét kívánó formákat hoz a múzeumokba, s az anyanyelv kiterjedt lehetőségeket kínál a változatos szemléltetésre és cselekedtetésre.
   Ne féltsük tehát a múzeumtól a magyar nyelvet! (Az olaszok sem szégyellik múzeumnak nevezni most szerveződő intézményüket: „Museo della Lingua Italiana”.) Nem csupán vitrinekbe zárva, megkövesedett formában találkozunk benne anyanyelvünkkel, hanem a maga mozgásában, múltját, jelenét és jövőjét is megjelenítve. Nem az a fő cél, hogy a falak között a széltől is óvjuk nyelvkincsünket, inkább az, hogy szembesíthessük benne a látogatót nyelvünk sajátos vonásaival, gazdagságával és lehetőségeivel, ezzel akár használatának tökéletesítésére inthessen. Már ott magasodik a korunk stílusában emelt épület Kazinczy egykori gyümölcsöskertjében, a széphalmi mauzóleum és a zarándokhellyé lett sírok közelében. Benne nem bezárva, hanem működésbe hozva várja majd a látogatókat a magyar nyelv, mint kultúránk őrzője, irodalmunk hordozója, gondolkodásunk alapja, a társas érintkezés eszköze. Kisfaludy Sándort, Kazinczy egyik „ellenfelét” idézve jelezhetjük az intézmény jelentőségét: „Nem a föld, nem a folyók tarták össze a nemzetet, hanem a nyelv.” Ebben a kérdésben nem vitázott vele a széphalmi Mester, ő is azt hirdette: a nyelv „a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője”.
   Ha jól csináljuk, akkor ennek a képnek a felmutatását, e lélek fenntartását és ébresztését tudja szolgálni a széphalmi magyar nyelv múzeuma.