Sárospatak
Lapis József

Sárospatakon született 1981-ben. 2006-ban magyar-angol szakon végzett Debrecenben, 2010-től a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének tanársegédje. Megszűnéséig a Debreceni Disputa szerkesztője volt, jelenleg a Zempléni Múzsának és az Alföld szépirodalmi rovatának szerkesztője. A debreceni LÉK irodalmi kör tagja. Verseit, novelláit közölte a Spanyolnátha, a Parnasszus, az Új Holnap, a Zempléni Múzsa, a Légyott, az Alföld, az Irodalmi Jelen, a Palócföld és az Új Forrás, a Műút.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Lapis József
Egy név, mely kiárad
Avagy mit ér a vendég, ha szerkesztő?
A kérdésünk persze az, hol is vagyunk mi vendégek. Hogy itt, e világban, az tiszta sor. Hogy a Spanyolnáthában, abban is ott van a tiszta szó gyöke — hiszen megtiszteljük egymást. Bevackolunk, egymás ölébe ülünk, próbáljuk jól érezni magunkat. Félve köszönünk — áldás békesség, jó napot kívánok, tiszteletem, szervusz, helló — méregetjük egymást. Itt van-e helyünk? Akarunk-e vendégek lenni? Nemcsak itt, e világban, hanem egymásnál?
A Spanyolnátha, metonimikusan nevezzük ezúttal Vass Tibornak, megejtette a vendéglátói gesztust. Patak válaszolt: meghajolt, és letette a névjegyét. Jó sok név szerepel rajta, s e nevek tulajdonosai sosem voltak még ily társaságban együtt. Nem is gondolták volna, hogy valaha lesznek. Méregetik egymást ők is — ki a szomszédom?, miért ide ültettek?, és különben is, hogy kerülök én ide? Késő, hölgyeim és uraim, már itt vagytok — kajánkodik magában a vendégszerkesztő, de azonmód maga is riadtan kezd körültekinteni, és szemével vendégszerkesztőtársát, a Képtár őrét, Földy Lillát keresi, adjon tanácsot, mi történik itt? Tud-e ennyiféle különböző hang, hangulat, stílus, szemlélet, nézet, hajszín megmaradni egymás mellett? És ráadásul: itt? Mi lesz, ha ezek beszélgetni kezdenek egymással? Egyáltalán: miről tudnak majd beszélgetni?
Nos, ha egyáltalán valamiről, akkor Patakról. Vagy a Zemplénről. Ami — hallgassunk csak oda —, témának nem is olyan kevés. Valaki arról beszél, mit érzett, mikor először szagolt bele a zempléni erdők illatába és érezte bőrén az őszi hegyek hűvösét. Más képeket, szobrokat mutat, miközben a hegyaljai borok valóban összetéveszthetetlen zamatát ecseteli. A harmadik azt sorolja, mit tanult a helyi oskolában, vagy arra emlékeztet, hogyan ünnepelte a város a millenniumot. A negyedik legyint az egészre, és egyszerűen szavalni kezd valamiféle látszólag oda nem illőt. (De ő is itt van!) Az ötödik messzebb tekint, egész a testvérvárosig, Collegnóig — valaki talán a templomi orgona viszontagságainak ered nyomába, vagy egy réges-régi prédikációt idéz föl. A hatodik Újhelyről mesél, hogyan ereszkednek le a házak a sátorhegyek oldalán, és miként őrzi Széphalom máig a magyar nyelvet. A hetedik hely mindig a hiányé és a hiányzóké. A vendégszerkesztő mosolyog, és odaképzeli őket is a szemben lévő díványra, amint fenékig ürítik poharukat. De még szélesebben mosolyog, ha azokra néz, akik eljöttek. (Van, ki fáradtan, van, ki félszegen, van, ki merészen, van, ki részegen, van, ki egészen.) S vajon mit mulasztott el, miről késett le, mit nem tudott elérni, kiharcolni, mihez volt kevés? Amikor elfogadta a felkérést, miben reménykedett, mit tudott magáról, és ehhez képest mire jutott, és mit tudott meg? Azt tudta meg, hogy nemcsak a Spanyolnáthán vendég ő. (És nem is csak itt, e világban.) Patakon sem sokkalta több már ennél, azt kezdi gyanítani. De effajta felismeréseket nehezen enged csak be tudatába. Elnehezíti az agyát, nehezen járatja ilyenkor. Feledné, hogy nem tudja, mikor gyulladnak ki Patakon az éjszakai lámpák, melyik üzlet zárt be a főutcán, meddig tartanak nyitva újabban a kocsmák. Hol adják a legfinomabb, vagy a legolcsóbb kenyeret. Hol a legcsúszósabb az út. Lelép a járdáról, elmulaszt körbenézni (hisz behunyt szemmel jár), s ingerült dudaszót hall. Észreveszi, hányszor annyi autó jár, mint régen. Körbenéz. Lát valamit. Érez valamit. Saját vágyát érzi, látja, amint szétterül a levegőben. Vágy, Zemplén után. Ez köti már főleg. Minden más csak oldja.
Patak — egy név. Név, mely kiárad, altat és ébreszt, néha befed. Időnkét kéretlenül belénk toppan. (Ilyenkor ő a vendég.) Mennyi minden fér egy név mögé. Ott tolonganak mögötte a helyek, az emlékek, életünk terei, halálunk termei, szerelmeink és halottaink (néha mindkettőből az első — sokszoros beavatás). Patak egy jel, mely jelben győzni és veszíteni fogunk. De leginkább győzni. Időről-időre. Omen. Memento. Így lesz a Patakon-lét örökös jel-en lét. Vagy nem-lét. Origó.
Korábbi dolgai közt kutakodva hősünk kezébe akad egy ceruzával írott verstöredék. Nem Patakon élt már az év (beszéljünk talán az évről) nagy részében. De az eposztöredékben, melyet egy másik városban, más témáról írt már, múzsaként Sárospatakot választotta — akkor milyen természetes lehetett, s mily félelmetesen meglepi most ez a magától értetődő gesztus!
„Múzsa, segítsd fiad, dal múzsája segítsd Helikonról,
izgasd fel csókkal vesszőjét, köpje ki lelkét,
s nem kell nékie már e világ sem, jaj, soha már nem.
Szállj, szív, elszállj, szárnyad alatt fürdik a napfény,
szép Sárospatak, hozzád kergeti rossz hegedűjét,
két szerető karod érni el óhajt. Hölgye te lágy hát!”
A hexameter színvonala törékeny, de még inkább az a fesztelenség, mellyel Patak ölébe hajtja fejét a költészettel kacérkodó fiatalság. S ha vendégszerkesztőnk ma sem nevezheti magát éppenséggel matuzsálemnek, annál inkább józanítja a pár év alatt tapasztalható enyhe bizonytalanodás. Megrázza fejét, próbálja tisztítani gondolatait. Minden mondva csinált ragaszkodásáról, megkérdőjelezhetetlen simulásáról kiderülhet egyszeriben, hogy nem más tartja össze őt és szülővárosát, mint a vágy habarcsa? A vággyal pedig az a legnagyobb baj, hogy leginkább a távollévőre irányul, és a jelenlétet túl gyakran nélkülözi. De ott áll mindezzel szemben a varázs. Hősünk varázstalanodott világában ez a vággyal telt, már-már érzéki vonzalom jelenti a grált, melynek leginkább elérhetetlenségét nem hisszük. Tudásunk félresöpri gyomrunk remegése — itt jön a mi a kedvesünk. („Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; / és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.”) Majd tovatűnik a remegés, s az otthon elringató nyugalma árad. („Az ő balkeze az én fejem alatt van, / és jobbkezével megölel engem.”)
Eszébe jut, hogy azon embereknél tapasztalta a számtalan teendő közötti megoldás legodaadóbb keresését, akik Patakra kicsit távolabbról tekintenek. (Szeretetet érez ilyenkor az egyszeri vendégszerkesztő.) Természetes dolog az, hogy itt tapintható ki erősebben a kapcsolat megerősítésének vágya. És milyen erős az otthonteremtés-érzés, ez a távolból érkező munkálkodás! Sárospatak a régi szerelem, akit nem akarunk elveszíteni. Akinek viszont Sárospatak vagy Sátoraljaújhely a mindennapok társa, nem érzi talán annyira szükségesnek újra és újra felszínre hozni — hisz mindegyre vele dolgozik, vele lélegzik. Ám azonnal, hogy ezt leírtam, máris tudatosul bennem a tévedés, amint sorban jutnak eszembe a kivételek innen is, onnan is. Mégsem törlöm ki az előző mondatokat. Ahogy haladok előre, annál jobban félek az eltörléstől. (Más valami jut eszembe: minél kevesebbet találkozik Patakkal személyesen az ember, annál jobban szeretne neki is bizonyítani.)
A vendégszerkesztő örül azoknak, akik itt vannak, akik elfogadták a meghívást, akik vele együtt vendégek itt, ebben a sosem látott térben, és vele együtt hordozzák Zemplén, Patak, Újhely eltörlésének lehetetlenségét, akik küzdenek itteni eredetükkel, kötődésükkel, múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel.
Vendégek vagyunk. Nézünk egymásra, kutakodón, zavartan, nyitottan, örömmel, becsülettel, kétellyel. Nem magunkban, és talán nem is elsősorban egymásban bízunk: az otthonban inkább, abban, hogy ha más közös nyelvet nem is, a zemplénit, és annak dialektusait, a patakit, az újhelyit beszéljük. Abban bízunk, hogy nem csak a lakcím állandó.