I.

Esős éjszaka volt. Az utcán sétált, mikor átváltott a betűszín feketébe [1].
A kutyák bohócok módjára ugráltak és ez a mondat nem úgy ér véget, ahogy szeretné.
Hans-Dieter mindezek ellenére úgy érezte, egy poént háromszor egymás után elsütni szánalmas dolog. 
a Kék Szobában lakok
Három sor kézen fogta egymást, és apró lábaikon eliszkoltak a távoli helyiségekbe. Minden ajtót becsuktak maguk után.
a Kék Szobában lakó lány vagyok
és megpróbálok rádiójeleket leadni
Nem megyek utánuk.
a Kék Szobában lakó lány vagyok
és megpróbálok rádiójeleket leadni
van egy rádió adó-vevőm
Nem hiszem, hogy bárki is meghallaná.
a Kék Szobában lakó lány vagyok
a Kék Szoba ajtaja zárva
— Hallom a fogak kaparászását a falon — mondta Annamarie, és nagyot szürcsölt a feketéből. Felszisszent, megégette a szájpadlását. Hans-Dieter értetlenül hallgatott, és az alsó ajkát harapdálta. Mikor észrevette, dühös lett magára. „Nem szabad idegesnek látszanom.” — gondolta. Szorongó tekintettel nézte Annamarie-t. „El kell mondanom neki mindent a szalagokról. És Jörg tudta! A fenébe is! Az az ördög! Tudta… és nem szólt nekem!”
itt a Kék Szobában lakó lány beszél
ha hall engem valaki elmondom neki
hogy én a fogak kaparászását hallom
a falon kívülről
— Mert a tündér szájában van a Szoba!
— Ne röhögj, te bunkó!
Ezt nem kellett volna. Most megsértődött. A fenébe is! Most hogy fogja
                                                        , mikor már úgyis elege van az egészből.
„ A jó tündér fogai morzsolgatták a szoba sarkait a falon kívülről.”*
a Kék Szobában lakó lány vagyok
be akarnak törni hozzám
— Ők azok! Istenem! Hans! Tüntesd el gyorsan!
a Kék Szoba az én számban van
az asztalnál ülök és írok
                               , mert amikor már elege van az egészből
      
a papírzizegést és baltasuhogást és vonatsikolyt és szirénabugyborékolást
—                 !!!
                     , kinyílt az ajtó.

 II.

— Már nem emlékszem, hogy történt pontosan. Egyszer csak megjelent az az autó a ház előtt.
— Gyerekkoromban — mondta Annamarie olyan hangon, ahogy a titkokat szokás éjszaka elmondani a szeretőknek az ágyban, miközben a szomszéd épületből villogó vörös neonfény menüettet táncol a plafonon — úgy nyolc-tíz évesen volt egy képzeletbeli barátnőm. Gretelnek hívták.
— Van egy visszatérő álmom, doktor úr. Három vagy négy alkalommal álmodtam, vagy emlékszem, hogy álmodtam.
—  Mit álmodott?                               
— Azt, hogy elveszlek a saját lakásomban. Mindig úgy kezdődik, hogy a születésnapomat ünnepeljük
itt a Kék Szobában lakó lány beszél
most elmondom hogy utálom a jó tündért
azt kívánom a legszívesebben hogy
bárcsak megdögölne! hogy rohadna meg
ott ahol van
Nézd csak, ott egy égésfolt az égbolton!
Nem arra.
Teljesen más irányba nézel.
Látod ott azt a házat?
Na, a felett van.
Egészen nagy.
lila és fekete füst árasztotta el egykor a Szobámat
most minden tárgy a saját árnyékának árkába csorog le
Az asztalnál ülök, és írok, a számban cigarettával, a még parázsló hamu rápereg a füzetemre és kiéget belőle néhány szót, amit a kéményfüstről írtam. A fenébe! Mostantól kockacukrot fogok szopogatni.
Egy étterembe beszélték meg a találkozót.
Én a Jézuska vagyok, velem szemben ül a jó tündér.
— Igen! Pontosan! Namármost, ha ezzel megvannak, és vége a zenének, azt szeretném, ha te jönnél be balról a sárgán kivilágított színpadra, és közben lila füsttel árasztanák el az egész játékteret.
„A hátulsó három vonatszerelvény egyszerűen eltűnt menet közben, mintha levágták volna
ott az árnyékban a Szoba sarkában összekuporodva
lakik egy nő
akinek nem tudom a nevét
én a Kék Szobában lakó lány voltam
Azt írta:
„ — A jó tündért — válaszolt a favágó.”
— Ez a zene megöl engem! — sikoltotta a nő a sötét szobában.
A narancslila égen békésen szálltak a varjak.

[1] Nincs itt semmi látnivaló(?)
*részlet H. L. Az albérlő c. hangjátékából