Van valami távolság a tekintetében, ahogy azt mondja:
Még fiatal vagy. Hiszen nincs még itt negyvenegy nyara.
Az asztalon narancslé, sör. Fegyverek a raktár hűvösében.
Nem jött még el országod ostroma.
A nevezetes terasz téren és időn kívül van. Nem hatol be külvilág
zaja. Lesz majd, mikor minden semmivé lesz.
De én már nem jutok el oda.
                                                                                                           
Egyik helyről másikra költözik, mire megtudom, közelemben lakik,
már odébbáll. Várja másik, tágasabb lakás.
Mégis ő lesz, ki feladja egyszer, mert van más, aki nem csak a szavakat
osztja meg velem, melyek már érnek, mint a gyümölcs, mert közeleg              
negyvenegy nyara.
Mi lesz velünk, ki tudja? Ha elindul földön és égen a rettentő
erő. Apánk szelleme sem véd meg tőle. Csak azt tudjuk majd, itt
van negyvenegy nyara.

Amikor nem ismertelek, boldog voltam. Olyan, mint bárki más,
mint minden halandó. De aztán jöttél, és azt mondtad: „Huszonnégy
év vár rád ezután, huszonnégy diadalmas év.” Hatalmat adtál, pedig
én nem kértem. Mondtam — csak nyugalmat szeretnék. 
Égnek a kövek a távoli fényben. Az emberek is — mintha köveknek
beszélnék. Mint a keserűgyökér. Olyan vagy nekem.
Megkeseríted a szívem.