…ezek az esték lassan a véremet veszik. Szép mondat. És milyen jól mondta az az amcsi színész bele a kamerába. Vagy nem is ő, hanem a magyar hangja. Mindegy. Ezek az esték lassan a véremet veszik. Szép! Megiszom még egy sört. Vérré válik, legyen mit venni. Az estéknek. Csak ne lenne éjszaka sose! Meg ünnep. Verőfény lenne és hétköznap. Akkor elviselném még magamat. Megiszom még egy sört. Elüldögélek mellette. Ezek az esték a véremet veszik lassan. De legalább nincs ünnep. Vasárnap, karácsony, egyre megy, vérszívó dögök. Utolsó ünnepem az volt, amikor lihegve kúrtam a szomszédasszonyt a sublóton, csorgott az orrom a hajára, sikongatott és karmolta a hátam. A fenébe! Május elseje volt, a férje részegen horkolt a szobában, én egy hete temettem el az asszonyt. Hány éve is? Isten tudja. Még népköztársaság volt. Még felállt a faszom. Utána is néha. A köztársaságban. Csak már nem akadt neki tok. Kurva élet! Ezek az esték lassan a véremet veszik. Megiszom még egy sört, legyen mit venniük… Tiszta hülyeség. Minek? Már vér sincs a pucámban, hát minek?

A vén szar. Minden reggel büdösre ébredek. Rühellem ezt az egészet. Utálom az albérletet. Maga a rendszer rossz. Most speciel az albérlet-rendszerre gondolok. A főbérlő félember, ezt valamelyik zenekar énekli, én is daloltam már betépve koncerten, mindegy. Utálok itt lakni. Lehet, hogy egyáltalán lakni utálok. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, írta Tamási. Azért hát, hogy legyen hol lakni? Nyilván nem. Más lakni és más otthon lenni. Én lakom.

Ezek az esték lassan a véremet veszik. A kocsmából is kikopok. Új emberek jöttek. Nyikhaj gyerekek, hosszú hajú fülbevalósak farmerban, bőrben, akik pálinkát és sört vedelnek, meg zselézett hajú buzik, hat számmal nagyobb nadrágban, amelyiknek az ülepe a térdükig lóg, mintha állandóan összeszarták volna magukat, és whiskeyt isznak energiaitalnak nevezett undorító löttyel, ami egyébiránt éppen olyan ízű, mint az olvasztott frutticukor. Meg a lányok! Kivan a hasuk, látszik a bugyijuk, a tanga, amikor meg lehajolnak, az is, ahogy bevág — néha megzizzen tőlük a gatyám! De már kikopok a kocsmából is, bassza meg! Közülük. Pénzzel se bírom. A rezsi, az a kevés kaja! És a pia. A sör drága és nem olyan hatásos. Inkább megveszem a kimérésben. A bort. Lédiget. Töményet már amúgy sem bírok inni, kijön belőlem rögtön, és közben szétmarja a gigám. De borból lecsusszan a nyolc liter napjában, néha a tíz is. A kannásra fussa, mondom, hát iszom azt. A sörről kezdek leszokni. Jóformán nem is iszom már sört egy ideje. Kannás bor, nappali, tévé. Mert a kocsmából lassacskán végérvényesen kikopok…
      
Egy szakadt étteremben ücsörögtem. Az asztalnál ültek és ettek. Cupákokat, krumplit, savanyú káposztát. Bort ittak hozzá szikvízzel. Erre, gondolom, büszkék: igazi magyar italt isznak. Fröccsöt, azaz spriccert. Bort szódával. Kenyérrel tunkolták a szaftot, abban vannak az ízanyagok. Bajszuk fénylett a zsírtól és kenyérmorzsák tapadtak meg rajta.
       — Egykori kollegámat, Fekete Gusztit idézném ezen a helyen — szólalt meg az egyik, talán mert lélegzetvételnyi szünetre volt szüksége, mielőtt tovább lakomázik. — Ő ugyanis azt tartotta, hogy úgy jó a csülökpörkölt, ha a töködön is folyik a zsír!
       A másik kettő egyetértően bólogatott, közben nyelt, tunkolt, szuszogott. Én kortyoltam a sörből, a falat néztem. A foltok alakzatokká álltak össze. Az ott Európa, gondoltam, Európában vagyunk.
       — És még azt is mondta egykori kollégám, a Fekete Guszti — folytatta az előbbi ember a szomszéd asztalnál, talán, mert ráérzett a lehetőségre, hogy most végre beszélhet, senki nem fojtja belé a szót, senki nem igazítja helyre, hiszen asztaltársai sokkal lényegesebb tevékenységgel, az evéssel vannak elfoglalva —, aki bölcs ember volt, hiszen egyszer már meghalt, szóval azt is mondta: úgy jó a körömpörkölt, ha a töködön is csurog a zsír!
       A másik folt, Európa mellett Magyarország. A Trianon utáni. Különváltan a kontinenstől, magára hagyottan terpeszkedik a vakolaton. Lepik a legyek. Mégsem vagyunk hát Európában. A mellettem falatozó asztaltársaság kevésbé beszédes két tagja hümmög, sóhajtozik. Dugig vannak már, de nem hagyják, hogy kifogjon rajtuk az étel. Mindig megküzdöttek vele és mindig győztek, ezt kiolvasom nehéz kipárolgásaikból. Ha kellett, ettek négy helyett. Most már talán ötnél tartanak. Szeretik ezt a házias konyhájú helyet. Fizetésnapon mindig ide jönnek, úgy hiszem. Extra adagot kérnek, befalják, rá a Bilagitot fröccsel, hogy ne háborogjon a gyomor.
       — Ezt az én Fekete Guszti volt-kollégámat — szólalt meg újra a beszédes, talán élvezte a szavakat, azok különös járását, a mesélés egyszerű örömét — teherautó-sofőr korában egy busz a saját járműve pótkocsijához szorította, kezében a farkával, tudniillik éppen vizelt. A balesetbe aztán bele is halt rendesen, ahogyan elő van írva a halál az ilyen magunkfajta, sérülékeny teremtéseknek. Szóval elhunyt, de feltámasztották az orvosok. Kiszedték a csontjait innen-onnan és újakat eszkábáltak helyettük, kiiktattak ezt-azt a belsejéből, foltot vetettek rá itt-ott, ám a lényeg, hogy életre keltették. Nem új életre ugyan, mert csakhamar látnia kellett, hogy a régit kapta vissza, és ettől búskomor lett egy ideig, de azért az vitathatatlan, hogy a régi életét többé-kevésbé visszakapta, és azért ez is valami. Évekkel a feltámadását követően egyszer azt mondta nekem, majd utána még többször megismételte, hogy úgy jó a velős pacal, ha a töködön is folyik a zsír!
       Megálltak a kanalak a levegőben, a szemöldökök felszaladtak a homlokok közepére. Én hol a foltokra, hol a zabálókra pillantottam, próbáltam elhelyezni őket a falon.
       — Minden úgy jó? — kérdezte a két szótlan ingerülten.
       — Az én hajdani kollégám, a buszsofőr és főgurman Fekete Guszti — válaszolt a beszédbe belebóduló társuk — évekkel azután, hogy visszatért belé a lélek és nem csak hálni, egy alkalommal odafordult hozzám, és azt mondta nekem — és itt a mesétől kótyagosan felkiáltott:
       — Úgy jó a disznópörkölt, ha a töködön is csurog a zsír!
       Amazok csitították, az étterem legtávolabbi sarkában üldögélő szerelmespár szétrebbent, én halványan elmosolyodtam, és beillesztettem őket a falon elmaszatolt országba.
       — A bölcsesség, miként a méz, úgy csöpögött a szájáról — halkította le a hangját az imént még üvöltöző elbeszélő, majd somolygósan hozzátette:
       — Vagy miként a zsír a magunkfajta tökéről, mikor jól bezabálunk disznópörköltből!
 A másik kettő legyintett. Már csak egy-két kanállal kellett megbirkózniuk. Tudtam, hogy az egyiknek eszébe jut éppen az előző havi fizetésnap, amikor ugyanígy, ugyanitt belakott, holott már hetek óta fogyókúrázott. A kulináris orgazmust követően hazaténfergett, pihenni vágyott, csakhogy az asszony egy kiadós vacsorával kedveskedett neki, mert nem bírta már nézni, mennyire szenved a diéta miatt. Nem tehetett mást, megette az asszony főztjét is, nehogy nézeteltérés kerekedjen, aztán éjjel többször ki kellett osonnia a budira okádni. Biztos voltam benne, hogy most úgy érzi, ma meglepetés-vacsora nélkül is erre a sorsra jut. Egyelőre gyakorlott mozdulattal megfogta a hányást, benn tartotta, böffentett egy kicsit, ettől megkönnyebbült.
 — Elég hülye volt ez a te Fekete Guszti kollégád — jegyezte meg a túlságosan jóllakott emberek jellegzetes mélabújával. Én kortyoltam a sörömből, a falon a harmadik foltot vettem szemügyre.
 — Hülye bizony — helyeselt a harmadik, közben egy fogpiszkálóval a foga likába ragadt húsdarabkákat piszkálta kifelé, ne rohadjanak bele a szájába. Eközben arra gondolt, tudom, ahogy a zsír csorog a tökein lefelé, végig a combjai belsején, csiklandozva csörgedezik, végül eláztatja a zokniját… Láttam, ahogy ettől megborzong és émelyegni kezd. Előre tudta, hogy rémálmai lesznek az éjszaka, és rettegett attól, hogy az asszony megkívánja, mint a múlt hónapban, és megint kudarcot vall, mert teli hassal nehezen megy a szerelem. (Ha őszinte akart lenni: üres hassal sem megy könnyen.) Elkeseredett és legszívesebben a rómaiak módszeréhez folyamodott volna: pávatoll, hányás, új adag. A hányás tócsáját fölfedezni véltem a falon, Európa és Magyarország szomszédságában, elkenődve.
 A beszédtől megrészegedett ember csak bámulta őket, nem értette az enerváltságot.
 — Fekete Guszti bölcs ember volt — szögezte le. — Értette az életet és az étkeket.
 Amazok nem vitatkoztak. De már egyáltalán nem figyeltek.
 — Fizetünk! — kiáltottak, közben gyanakodva pislogtak felém. Észrevehették, hogy fülelek. Pedig nem füleltem, csak hangosan beszéltek. Kivonultak a teremből, követtem őket a szememmel. A szerelmespár a túlsó sarokban szétrebbent, a lány fölpattant, sziszegett valamit, aztán egyenesen hozzám jött, leült az asztalomhoz és meghívatta magát egy sörre.

Ezek az esték lassan a véremet veszik! Meg ez az albérlő is. Én lányt akartam, helyette jött ez. Fizet, persze. Az a lényeg, hogy fizet. De ünnepekkor ez sincs itt. A rohadék! Utálom ezeket mind… Néha leoldalgok azért a kocsmába megint, az albérletből telik, teljesen azért nem koptam még ki. Magamfajták már alig járnak oda. Isszák a kannásat otthon. A kricsmiben is az van, itt is ihatnák, de csak néhányan jönnek. Fiatalabb, úgy középkorú melósok vannak, de rám se szarnak. Néha levénkomcsiznak. Nem is voltam soha komenyista! Csak melós voltam, mint ők. Okos melós, érdeklődő. Szerettem olvasni, vitatkozni. Most meg lekomenyistáznak. Basszák meg! A nyikhaj gyerekek és a zselés hajú buzik meg még ennyit se törődnek velem, ha belém botlanak. Legfeljebb fellöknek, legfeljebb ennyi. A kivillanó hasak szánalmasan lesajnálnak, ha a szemük elé kerülök. Vagy keresztülnéznek rajtam. Az utóbbi években átlátszóvá váltam...

Bence egyre hülyébb az utóbbi időben, állandóan marhaságokkal traktál. Tegnap szakítottam vele. Egy lepukkant étteremben hagytam ott, már nem bírtam a sok tömény baromságot. Ráadásul egy másik asztalnál valami retardált seggfejek zabáltak és röfögtek, tisztára kész lettem az egésztől. Bence folyton bújik, és hülyeségeket suttog a fülembe. Forró levegőt lehel a nyakamba, utálom. Semmi kedvem egy örökkévalóságig vele lenni, annyira nem jó, sőt. Ő viszont csak végletekben tud gondolkodni. Tegnap, amikor huszadjára mondta el, mennyire szeret és mindig fog, fogtam magam és átmentem egy másik asztalhoz. A szőke srác, aki mellé leültem, meghívott egy sörre. Bence odajött, kért, hogy menjek vissza, de elküldtem a picsába. Mikor félóra múlva a szőke sráccal elmentünk, elénk lépett és hangoskodni kezdett. Meg akarta ütni a gyereket, az meg elverte kissé. Kicsit sírtam, aztán fölmentem Robi (így hívják a szőke fiút) albérletébe.

Ezek az esték lassan a véremet veszik. Megállapodtam az albérlő köcsöggel, hogy fölhozhat csajt, ha nézhetem. Engedtem öt ezrest a bérletből. Csináltam lyukat az ajtóra, amelyik a nagyszoba meg az ő részlege közt van. Kukkolok, de szarul látok: rittig nem oda fekszenek, ahová kéne, basszák meg! Azért ezt-azt kifigyelek! De minek nézem? A farkam ugyanolyan löttyedt, mintha nem nézném, hiába huzigálom a bőrt rajta, csak nem áll föl… Nem vagyok én már férfi! Ember is csak alig… Pedig valamikor! Utoljára, mikor a szomszédasszonyt...! Egy hónapja sincs, hogy ő is meghalt szegény. Rák, azt beszélik. A férje lelépett már évekkel ezelőtt. Abbahagyta a piálást és elment egy fiatalabbal. Szerencsés ürge volt mindig! Akkor az asszony átjött néhányszor, sírni. Egyszer próbálkoztam, hátha megint dughatnánk, benne is lett volna, de nem sikerült. Azt mondtam, azért, mert részeg vagyok. Utána nem engedtem be, és nem köszöntem neki. Hülye kurva!

Néhány napja még azt írtam a bátyámnak, hogy: „Rita volt barátja néha nehézségeket okoz, már vagy ötször kellett megütnöm. Szerencsétlen egy fickó, verekedni egyáltalán nem tud. Két hete vagyunk együtt, nem hiszem, hogy sokáig maradunk, de addig jó. Carpe diem! Ez a vén szutyok elengedett némi pénzt, ha nézhet, miközben kefélem Ritát. Egy lyukon át les, Rita nem tudja. Minden este följön, néha napközben is. Bitang jó teste van!” Ma már másokat írhatok… Tegnapelőtt Rita rájött, hogy kukkol a vénember. Tetszett neki, azt kérte, úgy csináljuk, hogy jól lásson bennünket az a perverz faszfej. Engedtem neki, úgy csináltuk, de közben hányingerem lett az egésztől. Korábban próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne lásson a lyukon keresztül semmit az a félember… Rita viszont élvezi, ha nézik. Tegnap reggel okádtam, délben elküldtem a fenébe Ritát. Annyira azért nem jó nő, hogy egy elaggott kéjenc szeme előtt illegessem magam érte… Nem értette, miért küldöm el. Kis riherongy kurva!

Ezek az esték lassan a véremet veszik. Honnan veszem ezt a hülye szöveget? Valami film, nyilván. Annyi baromság van a filmekben! Hogy bírom nézni? Nincs más dolgom. Csak jó lett volna egy kölyök, bassza meg! Legalább valaki leköpne. Bár megvagyok. Inkább a pénzt kérem újabban, hagyom a kukkolást. Úgyhogy megint jut kocsmára — nem hagyom, hogy kikopjak véglegesen, nem hagyom magam! Heti kétszer. Hallgatom a sok marhát. Basszák meg! Ennyi agyatlant! Engem hülyének néznek, vén trottynak, nem törődnek velem, csak dumálnak. Nagydarab kopasz seggfejek magyarázzák egymásnak, hogy kit mennyire vernek el; lassú beszédű drogosok halandzsáznak; a melósok hőbörögnek; a csajok csicseregnek. Engem le se szarnak továbbra se. De jó ott. Mikor itthon vagyok, az esték lassan a véremet veszik.
      
Robi kirúgott. Gondolom, azért, mert nem háborodtam föl azon, hogy a főbérlő tata lesett minket, miközben szeretkeztünk. Prűd és kispolgári alak. Megkerestem Bencét, tajt részegen akadtam rá egy klubban, hazavezettem, lefektettem, miegymás. Nem szeretek egyedül, Bence jobb a magánynál. A szingliség nem nekem való. A ronda nők szinglik meg a túl okosak. A prűd nők is lehetnek azok. Én nem vagyok ronda, túl okos sem. Nem való nekem a szingliség. Reggel Bence sírt örömében. Szánalmas, de megteszi, amíg nincs helyette más. Sajnálom, hogy Robi kirúgott. És éppen akkor, amikor izgalmassá kezdett válni az ügy!

Ezek az esték lassan a véremet veszik. Azon tűnődtem, mi történt velem? És nem tudom. Tanultam az ipariban, elvettem egy kemény húsú, bögyös lányt, akiből nem sokkal később petyhüdt, lógó mellű asszony lett, dolgoztam, mint az állat, eltemettem az asszonyt, de meg nem sirattam, nyugdíjba mentem, most meg ezek az esték a véremet veszik. A többi magamfajta nagyjából ugyanezt panaszolja. Velük is ez történt. Legfeljebb vannak kölykeik, akik feléjük se néznek. Vagy nem annyiszor, amennyiszer szeretnék meg kéne. Mindenki így járt, bassza meg? Mindenkinek vérét veszik ezek az esték? Ezek az évek? Melyik évek? Milyen évek? És egyáltalán minek gondolkozom ezen? Átlagos történet, az ilyesmin fölösleges rágódni! Ó, legalább egyszer még dughatnék egy jót! De a faszom se áll már föl, vén szar lettem, akinek az esték a vérét veszik… Hogy gebedne meg az a jenki bájgúnár, aki a fülembe ültette ezt a takony mondatot…
      
Tegnap este koncerten voltam. Összeakadtam egy csajjal, fölvittem. Botrányos volt. Ez a félállat félbérlő-főbérlő elkúrt nekem mindent! Kereshetek új kéglit, kereshetek újabb nőt. Itt ülök ebben a szir-szar csehóban, a falon Európa, Magyarország és a hányásra emlékeztető folt mellett a negyedik paca olyan, akár egy hulla. Fölpüffedt, gusztustalan, hatnapos halott. Ez a perspektívám. Ma nem megyek be egy előadásra se. Csak üldögélek itt, hátha jönnek újabb balfékek zabálás közben filozofálni vagy egy rüfke hívatja meg magát sörre. Jó volna, ha olyan tenné, akinek van hol laknia. Nem megoldás, hogy belógok a koleszba. Nem megoldás itt más se…

Tegnap este megint nőt hozott fel ez az anyaszomorító. Én meg kukucskáltam. Nem tudom, mi történt velem... Elöntött a düh, a méreg. Ezek előtt még ott az élet! És szépek is, rohadjanak meg! Én meg egy szánalmas kripli vagyok már csak... Rájuk nyitottam, ütni kezdtem őket. Letolt gatyával, félig megmeredt pöccsel, akár egy kretén... A csaj ütött le, hogy eleredt az orrom vére és elterültem, akár egy béka. Mikor magamhoz tértem, csak ültem a szőnyegen, csorgott a vérem a számba, ziháltam és lestem, mint pocok a lisztben. A srác annyira meglepődött, hogy a kezét se emelte föl, még akkor se. Azért is tudtam előtte ütlegelni. Még mielőtt a csaj leütött volna. Bámultunk egymásra egy darabig, aztán ők kínjukban röhögni kezdtek, én meg eloldalogtam. Nem tudom, miért tettem. Nem haragszom rájuk. Nem! Csak gyűlölöm őket. Ahogy magamat. Azért, mert magamat. És mindent. Egész életemben semmi mást nem élveztem igazán, csak a női testet… Ma már azt sem élvezhetem. Minek akkor? Mit akkor? Üres vagyok. Leszarom. Ezek az esték meg közben a véremet veszik, és végem lesz lassan, akár a botnak…