Találomra az ötvenedik oldalon nyílik ki, a Novellazár című versnél. Elolvasása után a következő sort vetem ceruzával a könyv margójára: A szóban csak bemutatkozik, a mondatban már teljes önmagát adja. Akkor még nem sejtettem, azt a fonalat ragadtam meg, amely a versek zöméhez kapcsolódik: „különböző / mondatköröket gyúrok szerves egésszé / a mostani világgal, vigyázva, hogy bizonyos / mítoszokat ne bántsak, sőt, kiemeljem őket.” (Eltörik a pátosz a tükörben). „Mondatok forognak bennem, amelyekkel / a kíméletlen időszakokat szoktam eltolni magamtól” (Költőt rakni össze).
A fenti sorok behozzák a képbe a kifejezés megtestesítőjét, a nyelvet, továbbá a külső körülmények és a belső világ egymáshoz kapcsolódását. Erre predesztinálja Sopotnik Zoltánt az általa megélt hullámveréses sors, valamint az a tény, hogy a marsallbotot a vele született költői gondolkodásmódtól kapta. „Belélegzem, kifújják.” (Legalsó bánat)
Egyszer egyeztet, kétszer ütköztet. Elindul a megértés felé, s kiköt a beláttatásnál. Magába szippantja a lazát, a feszeset. Puha hóból gyúr kemény golyót.
A köntörfalazás nem esete. Ha adja magát a vers, nem ellenkezik, nem lelkesedik. Ha csurranva, cseppenve jönnek a gondolatok, kivárja azt az időt, amikor működésbe lép a képzeletradar.
Mindenből költészetet tud csinálni, a semmiből éppúgy, mint a kozmikus méretűből. A ködként gomolygóból evidenciát kever ki. Kreativitása lecsap a komplementer érzésekre és gondolatokra. Rögtönöz és rögzít. Észjárása átragad a koloncától megszabadított mondatra. Nyit és zár, legyen szó emlékről, térről, időről, megskalpolt történetről, tájbemutatkozásról vagy hőálló életérzésről.
Erre, arra megtekerve is egyenes. A pozitív érzést következetesen átbillenti negatívba, vagy fordítva. A testi és a lelki közül kihúzza a virtuális elválasztó síklapot. Nincs határ, csak különbség. Árnyalt és véletlen egybeesések. Provokáló, feltűnést keltő határesetek.
Mivel szereti magát meglepni, izgalomban tartani, költészetének különös ismertetőjele az abszurd határát súroló meghökkentő, zavarba hozó kiszámíthatatlanság. „Kedvesem tolókocsisokat tanít táncolni.” (Mentálhigiénés munkatárs). „Nincs képem egészségesnek lenni” (Ózdi doboz). „A fél szívemet odaadnám / érte, hogy jól mulat” (Legalsó bánat). „Aki ütemet téveszt, / elviszi a hajnali gyors, vagy családja teszi el láb alól” (Krokodil). Nyílt lapokkal fogalmaz. Esetében az őszinteség a lélegzetvétel ékezete. 
A szövegfelületen jellegzetes módon váltja egymást a márványsima és a rusztikus. A huzatosan kezdődött mondat testesen fejeződik be. Mind az öt érzékszerv azonos jogosítvánnyal rendelkezik. Csúcsa és mélypontja van érzékletes szövegének.
„Fékhang, csúszik az automobil intellektuálisabb irányba.” (Kápolna, korlát, régi mesterek) „Az esőnek erős izgalomszaga van.” (Krokodil); „ahogy átúszik rajtam a menetrendszerinti járat, / pár hangot elsodorva a környék zajából.” (Automatikus írás); „Vittük haza Esztert / a lázmérőalakú kórházból, meg is jegyeztem, / hogy a lift lehetne a higany.” (Szokatlan formát választott)
A versek áttetsző spanyolfala mögött jól kivehető a költő alakja. Szándékosan vagy öntudatlanul ott foglal helyet, ahonnan sziluettje minden irányból jól látható. Keresés nélkül is talál rá alkalmat, hogy szóvá tegye önmagát. Az önkifejezés kitálal. Semmit nem rejt véka alá.
Játszadozás a maradandóság nevében. A kötet végére kisebb tablóvá állt össze: miként látja önmagát, miként vélekedik önmagáról, intellektusa hová teszi a hangsúlyt, hol érzi szükségét a kimetszésnek, és hol a kiegészítésnek. Ha az olvasottakat fényképpé transzponálom, a portréról egy nyílt tekintetű, önérzetes, képességeit ismerő és vállaló fiatalember tekint ránk. Az anyag és a szellem szentháromsága. A költő vesszőfutása a verstől a költészetig.
A túlérzékenység kezében ott volt és ma is ott a tőr, és hogy ez a tőr mire képes, azt Sopotnik a saját bőrén tapasztalta meg. A versek közül nem egy és nem kettő előző életében behegedt seb volt.