folyton csak az elmúlásra figyelmeznek.
hang csak benne kerül el,
fájdalomtól sikoltó szemek mögött.
fény csak őt kerüli el,
élemedett utcácskák tövében.

a szükség kér, a szükség ostoroz sebről sebre,
te, nyugovás démona.
újra felzúg, kiretten belőle a szikra,
szilárdan, megdönthetetlenül.
Csúfosan, kacagva nyomort,
zúgva széles sugárútu holnapot.

De nyúltabb már árnyékom,
s nem csak déltájon,
nekem is.

vedd e búcsút, ne szóljon utánunk más,
csak rakoncátlan szélkölykök sugdosása.

Ez az a Nap, amikor minden sikerül.
csak egy mosoly, egy pillantás és
az Emberek viszonozzák,
belesimulva a kiadós vacsora
után elégedetten elnyúló Rendbe.
Egy megadatott, egy kivételes,
egy szerencsés, egy kiérdemelt,
egy kinek-kinek-szája-íze-szerint-hívott-keresztelt
       (azt akarom, hogy Ez mindenkinek tetsszen ugyanis),
Mintha nem is sok, hanem EGYség lenne,
mintha mindenki jót szeretkezett volna
az otthon biztos szentélyében,
hogy utána a redőnyt leeresztve,
a teraszon ülve egymással jót beszélgessenek
és illatostea-kortyoljanak.
Nem kell mögötte semmit keresni,
most nem, csak élvezni
az egymásrahangoltságot,
úszva a közös tudattalan felszínén.

Oly reménytelen rendszerbe zárni,
életből mi táplálkozik.
Itt, a versben elsatnyul,
s itt pusztul el az érzés, megörökülve.
Jó esetben ereit felvágva,
vérét az ik és pontjaik közé hullatva.

Így hát nem maradt más:
születek, mert senki más nem születhet újjá
minden reggel
szemeid
rejtekéből

Megint egy új szám.
Egy ritmus, egy dallam felbugyog
váratlanul, villamoson, szerelem közben,
a szinapszisok egyébként kaotikus rendjéből.
Meg akarok szabadulni a hatalmától.

Otthon egész nap szól könyörtelen,
megállás nélkül, amíg
megértem, kivonom azt az összetevőt,
amire éppen, életem egy adott szakaszában,
szükségem volt.

Bárcsak felvillanna egy darabka az Én végtelenjéből.