ez volna hát az aranykor az utolsó
amiről születhetnek még be-
számolók a levegőben orrot torkot
és tüdőt irritáló virágpor —
ez volna hát az aranykor?

a barmok húsában vegyszerek
ha magamhoz veszem az ételt
uram légy hozzám kegyes kímélj meg
attól amire nincs szükségem —
a barmok húsában vegyszerek

kivirágzik az ember a testen
mint veszélyes ékszerek
anyajegyek szaporodnak
és a falánk nap pirosat harap
hogy kivirágzik az ember

Ösztövér erdő, nem is az, fasor talán,
és nem fog fel semmit, ami az út felől
érkezik: sem hangot, sem szagot.

Nem is fogok emlékezni rá, ha tovább-
haladok. Visz a vonat, még maradt
erre sín. Inog a töltés és a lapály

közötti árok partján a betegesen vézna
sás. (Zacskó zörög, gyalog jártak erre.
Gyűrötten veri vissza a napot.) Évekkel

ezelőtt már utaztam ezen a vonalon.
Azóta is ugyanaz az unalom, ural
mindet az ég szürkéje. Innen már

nem vezet sehova út, csak áthalad,
akár az őz, tudatlan és jámbor vad
az autópályán átívelő híd alatt.

Időre volna szükségem, amikor semmi
nem történik velem. Csak üldögélni
a széken. Ember az időben, ami
csupán elméletileg végtelen. Lehet,
hogy a füvek lassuló növése lesz
a kapu. Vagy a száraz felszín alatti
szivacsos szerkezet, a bolygó
magja irányából lüktető mágneses erő,
ami észrevétlenül bódítja el a napon
felejtett elektromos szerkezeteket,
miután már semmit nem érnek.