III. fejezet

Furcsa ez az idei nyár, gondolta a Sümegi család reggelizés közben. Egy-két napig süt a nap, s mire észbe kap az ember, és elkezdené úgy istenigazából élvezni a nyarat, megint beborul, szemereg az eső, s úgy lehűl a levegő, mint akármelyik őszi hónapban.
Balázs kikukkantott a konyhaablakon, s tudta, hogy a mai kiránduláson biztosan nem fog részt venni. Égdörgés, villámlás, pillanatok kérdése, és zuhogni fog megint.
Anikónak már nem jelentett gondot a nyári zápor. Úgy döntött, ha eláll az eső, csónakázni viszi a csapatot a közeli barlangba. S ha délután is szomorú lesz az idő, legfeljebb beülnek a moziba egy mesefilmre.
A gyerekeknek nagyon tetszett az izgalmas program, titkon azt remélték, hogy a barlangban dinoszauruszokra és őscetekre bukkannak.
Dél körül kitisztult az ég, hűvös volt ugyan, de hatalmas üdvrivalgással útnak indult a csapat, Balázs pedig befészkelte magát a hintaszékbe és folytatta a napló olvasását. Lassan összeállt a kép, Balázs hátán futkározott a hideg a furcsa egybeesések láttán.
— De hiszen a napló írója ugyanabban a faluban nőtt fel, ahol a barátom, Tóni apja, akit a gyerekek olyannyit emlegetnek, s akiről a napokban olvastam a helyi újságban — motyogta önmagának, akár egy Sherlock Holmes. Hihetetlen, gondolta Balázs, amikor lázasan kutatni kezdett Tóni apjának a gyermekkorában, s a naplóíró vallomása is félelmetesen hasonlított a felidézett emlékekre.
— Lássuk csak! — ugrott fel Balázs a hintaszékből, és idegesen járkálni kezdett fel-alá a konyhában. — Uramisten, de hiszen Tóni apjának is voltak kisebb testvérei, s nem egyszer mesélte, hogy a szülei olyan elfoglaltak voltak, hogy kárpótlásul szebbnél szebb játékokkal halmozták el a gyerekeket — cikáztak Balázs fejében a régi sztorik, amiket kamaszkorukban meséltek el egymásnak.
Tóni nagyapja nemegyszer hónapokra elutazott az alkotóházba, s amikor nagy sokára megint hazajött, egy halom játékot hozott a testvéreinek vigaszként. Tóni apja, mivel nagyfiúnak számított már, lexikonokat kapott és ismeretterjesztő könyveket. Hiába álmodozott ő is kormányozható vagy távirányítású versenyautókról, elemekből felépíthető autópályákról, azt mondták neki, kinőtt ő már ebből, viselkedjen korához méltóan. Tóni apja egész eletében keserűen emlegette ezeket a kamaszkori fájdalmait, csalódásait.
Balázs úgy érezte, óriási szenzációra bukkant, s annyira megörült a titokzatos fejleményeknek, hogy izgalmában rágyújott egy szivarra. Tovább lapozott a naplóban és az utolsó vallomáshoz érkezett: a morcos naplóíró összegyűjtötte a tönkretett játékokat, zsákba rakta őket, és amikor az apjukkal kirándulni indultak a hegyekbe, magával vitte a zsákokat, mondván, hogy játékokat visz az alkotóházba, nehogy unatkozzanak a hosszú hetek alatt. Ugyanabban az alkotóházban töltötték el a nyarat harmincöt évvel ezelőtt, ahol most nyaralt a Sümegi család. A naplóíró akkor lehetett tizennégy éves, s az apja akkortájt is már híres, elismert írónak számított. Történelmi regényeket írt, s jó pár könyvéért komoly írói díjakat kapott.
A napló rejtélyesen ért véget. A tönkretett játékokkal egész nyáron nem játszott senki, a zsákban maradtak, behajítva a kamrába. A napló írója ráadásul ezen a nyáron repdesett a boldogságtól. Nemcsak a testvéreit halmozták most el szebbnél szebb játékokkal a szülők, hanem őt is. Kapott egy teniszütőt, focilabdát és gitárt. A kistestvérei megkapták a századik rongymackót, hajas babát, társasjátékot, távirányítású autót. Mindenki boldog volt, egy ideig. Morcos naplóírónk azonban se teniszezni, se focizni, se gitározni nem tudott, s mivel türelme sem volt megtanulni egyiket sem, mérgében először a teniszütőt vágta falhoz, majd a labdát lyukasztotta ki. Utoljára maradt a gitár. Hiába pengette, csak cincogott a szegény hangszer. Addig nyúzta a szerencsétlent, amíg a torz hangokat meg nem elégelte, és ki nem repítette a fák közé. Nem volt más választása a dühös és csalódott erőművésznek, mint eltüntetni az újabb gallyra vágott ajándékokat. Egy újabb zsákba hajigálta őket, és a többivel együtt felcipelte a padlásra.
Az egészben a leghihetetlenebb az volt, hogy a következő nyáron már hiába kereste a padláson a több zsáknyi tönkretett játékot, csak a hűlt helyüket találta. Biztosan kidobták, jegyezte meg, s az utolsó sor csak ennyi volt:
„Hála az égnek.”
Öreg este volt már, amikor megérkezett a kirándulásról a nagy csapat. Farkaséhesek voltak, megették volna még a vasszeget is. Virslit virslivel, bundás kenyeret bundás kenyérrel ettek. Anikó dióhéjban elmesélte a nap eseményeit, a barátnője meg villámgyorsan ágyba dugta a fáradt gyereksereget.
Anikónak fel sem tűnt, hogy Balázs szó szerint elvarázsolva hallgatja őt, s hogy igazándiból nem is őt hallgatja, hanem a titokzatos naplón mereng. Tudta, hogy ezzel a nem mindennapi történettel valamit kell kezdenie, ha ez nem ihleti meg őt, akkor eláshatja magát mindörökre.
Amikor a ház apraja-nagyja mélyen aludt már, Balázs nekifogott az új könyvének. Egy olyan meseregénybe kezdett, ahol életre kelnek a megunt játékok, birodalmat alapítanak és boldogan játszanak egymással. Nem hiányoznak nekik sem a gyermekek, sem a felnőttek, senki, ebből a türelmetlen, érzéketlen világból.
Balázs egész éjjel dolgozott, és minél tovább jutott a történetével, annál inkább érezte, hogy a meséje ilyen formában fabatkát sem ér. Nincs csattanója, hiányzik belőle valami — a titok.
Hajnalban olyan álmos volt már, hogy ráborult a számítógépére. Kiadós horkolásától még a legyek is összerezzentek.
Ádám és Dani szinte ugyanebben a pillanatban időzített bombaként ugrott ki az ágyból. Egész éjjel ruhástul aludtak, párnájuk alá rejtették a villanylámpájukat, a gyertyát és a gyufát. Akár az igazi nyomozók, a vekkert is beállították hajnali ötre, az ágyuk alá fektették, s egy pokróccal letakarták.
Felosontak a padlásra, és friss nyomok után kezdtek kutatni. Tövéről hegyére átfésülték a padlást, bekukkantottak még a pókhálók mögé is. Megemelték a kopott, poros, molyrágta matracokat, és lám-lám, találtak is valamit: egy gitárhúrt. A padlástér hátsó gerendáján egy szögre volt akasztva a következő furcsaság: egy darab bőr, összezsugorodva. Talán előző életében labda lehetett. Ezúttal nem kerülték el a figyelmüket a megbarnult papírlapok sem. Könyvekből kitépett lapok voltak, valaki összefirkálta őket, s ízléstelenül átlyukasztotta egy-két helyen a ceruzájával. Összegezték a látottakat és nem maradt más hátra, mint lekuporodni az írógép elé és az újabb üzenetet elolvasni. De már annyira féltek, hogy Dani inkább zsebre vágta a papírt, s visszaosontak a szobájukba. Egy ágyba bújtak be mindketten, s mielőtt elolvasták volna az üzenetet, Ádám a testvére fülébe súgta:
— Ez életünk legizgalmasabb nyara.
Dani csendre intette a tesót, és nagy szakértelemmel, a paplan alá bújva, a villanylámpa fényénél kezdte suttogni a sorokat.
„Boldogan élhetnénk itt, a Megunt Játékok Birodalmában. Mi is igazi játékok vagyunk, amelyeket egy fiú soha nem szeretett igazán. Gyűlölt bennünket, tönkretett és félredobott minket. Elmenekültünk, egy nyugodtabb világba költöztünk, hogy békességben játszhassunk tovább egymással. Eltelt jó pár év, s a fiú apja talán már rádöbbent a saját butaságára. Elhalmozta a gyermekeit mindig mindennel, ennek a fiúnak is megvett mindent, de ő mindig a testvérei játékaira vágyott. Talán ez a fiú, most hogy felnőtt, sajnálja már a tetteit és gondol néha ránk. Már hiányzik nekünk a gyerekszoba melege, zsivaja. Nincs, aki megpendítse a gitárhúrt, nincs, aki berregtesse az autót, nincs, aki elringassa a hajas babákat. Ha valakinek is hiányoznánk egy picit, gondoljon ránk, hogy visszatérhessünk a régi világba. Nem tudjuk, van-e olyan gyerek, aki örülne egy letört ajtajú kisautónak, egy nyél nélküli teniszütőnek, egy szakadt húrú gitárnak. Ha van, gondoljon ránk, ne hagyjon minket szomorkodni.”
Ádám és Dani megszeppentek az üzeneten. Könnybe lábadt a szemük és megszorították egymás kezét.
— Mit tehetnénk? — bújtak egymáshoz és az árván maradt játékokra gondoltak.

IV. fejezet

Július közepe lett, két hete lakott a Sümegi család a hegyi házikóban. Eshetett az eső, fújhatott a szél, nem bánták egy cseppet sem, mert mindenki jól érezte magát. Az egész család felejthetetlen kalandokat élt át az itt eltöltött hetek alatt. Mindenkinek volt valami titka, amin morfondírozott.
Anikó a vendégházban meglibbent függönyön törte a fejét, Balázs a titokzatos napló hatására kivirult és kurta-furcsa mosollyal ült családja társaságában.
Az ikrek titkos jeleket adtak le egymásnak még reggeli, ebéd és vacsora közben is. Senki nem értette, mi történik, de mégis élvezték az ottlétet.
Lili és az anyja elképedve figyelte az eseményeket, s az egyik napos reggelen meg is jegyezték, hogy Sümegiék igen szórakozottak, biztosan az agyukra ment a sok eső s a rémes, őszies időjárás. Lili ugyan nem volt biztos abban, hogy csak a zivatar az oka Sümegiék titokzatos viselkedésének, a szíve szinte kalapált, amikor arra gondolt, hogy az alkotóház körül talán még sincs minden rendben. Talán van itt valami természetfölötti jelenség, talán a sok-sok itt megírt könyv körül nem stimmel valami.
— Szellemeket űztetek az éjszaka? — kérdezte Lili anyja Sümegiéket, mert egyik sem reggelizett, mindegyikük csak turkálta a tojásrántottát és töprengett valamin.
Balázs az asztalra tette a naplót, és őszintén elmesélte a többieknek a tartalmát. Leesett állal hallgatták a hihetetlen történetet, s még felocsúdni sem volt idejük, amikor az ikrek is megszólaltak.
— A napló igazat mond. Csakhogy mi ennél is többet tudunk. Ezek a játékok élnek. Üzentek nekünk. Tessék, olvassátok — mondta Dani, s elővette a két gépelt üzenetet.
Ádám körbeadta a papírokat, de elsőnek az apja nyúlt utánuk, elolvasta villámgyorsan mindkettőt, és falfehér lett. Míg ő írt egy mesét a megunt játékok boldogságáról, addig a valóságban ezek a játékok vágytak egy gyermek szeretetére, mosolygós arcára, féltő törődésére.
Balázs felment a fiaival a padlásra, és legépelt egy kurta sort a befűzött papírra:
— GYERTEK VISSZA — HOZZÁNK!
Még le sem pötyögtette az utolsó szót, amikor a fiúk felrikkantottak:
— Apa, ide nézz! Hiszen itt vannak mind!
Annyi játékot találtak maguk körül egyszeriben, hogy hárman sem bírták lecipelni a padlásról. Mindet megpucolgatták, letörölgették, s összeírták, hogy mit szerezzenek be a megjavításukhoz. Hatalmas munka várt rájuk. Egész héten toldozták-foldozták a rokkant játékokat. A végén azonban mindegyik egészben volt, működött és ragyogott! Most éltek csak igazán, játék módjára.