gondolatod áthatolt rajtam
és beárnyékolt
ahogy szűz mária a szentlélektől maradt
áldott
úgy termékenyített meg gondolatod — ige
mely fájdalmas izommunkában feszült
sósan és nedvesen

és megszületett a vers

fehér fiú
kinyilatkoztatott áldozat

egy meghosszabbított
sűrű bíbor napnyugtában
a szeretet ereje
áramlott a vénákba
mint ahogy a tündér halhatatlanságot adó teje
lövellt a megváltások útjára

a vágy aztán áthatolt az éj vérüvegén
mint egy prizmán
és a vers könyvvé terebélyesedett

teremts meg a múlt örvényéből,
teremts meg darabonként
fedezd fel szememet fokozatosan
a fény kérgeiben
halovány ajkaimat
a távolba repítő szárnyak habjaiból
tervezd meg belső egemet
és gyújtsd meg köveimet
a láthatatlan remegésben
de ne helyezz el hulló csillagokat

mostantól dobogjak,
dobogjak szíved ritmusa szerint

az egyedüllét pusztaságokat szánt
kiáltozni kezdtem utánatok vágyakozva
és hangom templomoknak ütközött
hosszan visszhangozva
torz szavakat

valahol a kiáltást visszhang váltja fel;
titeket szeretve
gyakran hallgatok*
magamba temetem mondandómat —
egy titok forrása ( csak most értem meg
a kisherceg szeretetét
a mélyében forrást rejtő sivatag iránt)

* félek a haláltól amikor
rabságba hajtjátok a szavakat —
és hallgatok.
lehet hogy én halok meg
szétzúzva csendben az értelmezést.

az oázis kútja megrepedt
és kifolyt a vize. Már
csak azokból a kutakból ihatunk
amelyek belőlünk táplálkoznak

nélküled még
a föld is megszűnt volna forogni
az éjszakák-nappalok hamuvá lettek volna
a narancsszín hideg maradt volna
a zöld pedig szürke
a nyár elrejtve maradt volna
a patak kövei és a pisztrángok tiltott játéka alatt

nélküled
árnyék borította volna be a világot
fogyatkozás az ítélet-szemekben
és az ablakoknak sosem nőtt volna
szárnyuk
hogy utolsó erejükkel megmutassák nekünk az eget

csak a vér őrizte volna meg
nyúlós színét
örök apokalipszis vászna

ez lett volna
mártíromságod
nélkül

meghódítanom semmit nem hiszek királyságokban
és birodalmakban
mégis felfegyvereztél
legyőzhetetlennek
övemen kalamárissal íratlan papirusztekercsekkel
agyagtáblákkal
obeliszkekkel és templomokkal

herceg
nem hiszek a világ birodalmaiban
salamon szerint ezek jönnek-mennek
minden hiábavaló — cinikus volt a bölcs szerfölött
kedveltem is nagyon —

írj
írj
és nem írtam
nagy későre észrevettem
néhány ujjal homokba rajzolt szót
és nevettem az ostoba firkászon
nevettem
de nem sokáig

már nem létezik a nap
már nincsenek csillagok

az eső elöntötte az utcákat
az eldugult utak
megállítják a lovagok hajszáját
Strasbourg felé

az eső elárasztotta a fényeket
a konnektorokból csurog a víz
a számítógépek monitorai benedvesedtek
letörölve régi és új neveket

az eső a szemeket is elhomályosította
a tekintetek már nem pásztázzák a látóhatárt
ősz van önmagunkon
felkészületlenül függünk

függünk
egyre vékonyabb szálakon
értékek égnek bennünk
aztán a semmibe zuhanunk

fekete küzd feketével
fekete csiszol feketét
politikailag
nem zuhanunk

semmi

bezáródtak az ajtók
milyen lehet a holtak sikolya?
elaludtak a fények
vastaps a teremben
a színészek a színpadon maradtak

kint a tűzoltók szirénázása
a mentők sikoltása
vastag füst
finom lángok terjednek
kint sok szájtátó
kint

milyen a holt sikere?
a színpad új fényben
a terem tapsol
a halál tüzének fénye

milyen valódi ez a bemutató
mondja a távcsöves asszony
a terem felállva tapsol
az életnél is valódibb
mondja a férfi
a halálnál is valódibb
motyogja a nő
tomboló siker a teremben
az elmúlásig

Strassburgban a szabadság láncait számolgatják
bilincseket erősítenek
azokra a kezekre amelyek
a lelkiismereti szabadságokról akarnak episztolákat írni
emberfia alig vettelek észre
a sajtó által rád erőltetett maszkok mögött 
nagyon nehéz a beszédünk motyogja a történelem
és görbe utakat rajzoltunk
a megváltás felé

írd szavaidat vénáimba
használd neuronjaimat
megismerem a szabadságot
és
megszabadulok önnön rabságomból.

kábult farkasokkal álmodtam tekervényes ösvényeken
ezen a hótlan télen eltévedtek álmaim
tapogatózva idéztem más telek emlékeit
Bakovia emlékezéseiből kiragadva
a kerítésig ért a hó, napjaink szimfóniája a kéményig
a lobogás és a sercegés hiányzott a kályhából,
beteg voltál a tömény fiatalságtól

ettől fogva fehér dermedtségben reménykedtem
amikor az esők kioldották a cementet
rejtett íriszeid kötőfékei lettek képzeletbeli lovaknak
átvergődve a kortársak agyát bemaszatoló pocsolyán
ezen a télen igéket építettél, hidakat örvények és kárpátok fölé
az áradásokból amelyek a történelmet ironizálták
oszlopot emeltél, a halhatatlanság spirálját
kettőnknek. Ki kit győz le?

mint a cirkuszban
ketrecben hordozlak körül a világban
mindig tudják hol vagyok
India fűszer és tigris szaggal
(jól tudta ezt Kipling)
japán sáfrány néha szisztéma és megabájtok
Kína izzadt tömeg és
három pamuting egy euróért
Amerika tudatlanságtól szaglik
fizetett szolgáltatások zöldben
és bürokrácia
Izrael megváltás és árulás
Európa személyes becsületű lovag
pénzért kiásott antikvitás
eljövendő párbajokért
Egyiptom elvesztette fáraói aromáját
e muzulmánok között
Etiópia pedig túltenne rajta
ha Ghiza övé lenne
Grönland szellői frissek és hidegek
a globális felmelegedésben
amely nemsokára hisztériarohamot vált ki
a tömegekben
Oroszország szláv szagával
hazámat fenyegeti

folyton lábujjhegyre állok
hogy a magasat elérjem
az én királyságom nem e világi
vak aki felismeri szag után a történelmet
leláncolt nabi mert
elhíreszteltem mit nem szeret az én generációm