Petőcz András egy felforgató. Felforgatta az én személyes Petőcz-világomat. Megint. Hiszen a számon nem volt szó, mikor a kötet impresszumában a következőt olvastam: „fordította és az utószót írta Petőcz András”. A számomra abszolút költő, aki mostanában inkább író — immár fordít is. Paff. De a sárkány sehol, s kis füstfelhőcskéket is csak én eregetek képzeletben, amikor paffogok, s azt kérdezem magamban: már fordít is? Minek? Miért nem ír inkább? S egyáltalán: miért ezt?
Miért?
Ennyire kevés ellensége van, vagy a meglévők már annyira unalmasak, hogy újakra vágyik? Vagy ennyire fontos volna számára, hogy tettel is bizonyítsa azt, ami honlapján szerepel, hogy a francia nyelvben kiválóan jártas? Végtére is, lehet az ember büszke a nyelvtudására, hogyne. De elég indok ez arra, hogy fordítson? Egy író? Miért? S miért pont ezt a kötetet?!

*  *  *

Meglehet, látens sznobizmusom mondatja velem, de úgy tapasztaltam, hogy Agota Kristof nevét és munkásságát kevesen ismerik hazánkban. Pedig Agota Kristof magyar író, noha franciául ír és Svájcban él, s műveit fordítják magyarra. Én magam kamaszkorom nem éppen legszebb nyarán, egy kórházi szobatársnak — akivel olvasás közben felváltva szippantgattuk a neki asztmája miatt kijáró tiszta oxigént — köszönhetem, hogy kezembe került Trilógiája, mely meghozta számára a sikert, a világhírnevet. Tiszta oxigént szippantgatni mellesleg nagyon kellemes érzés. Kitisztul tőle az ember feje. Azóta is, amikor Agota Kristof szövegeit olvasom, úgy érzem, mintha apró oxigénbuborékok rajzanának a fejemben — szavaitól felpezsdül bennem minden. De, ahogyan a tiszta oxigénnel, Agota Kristoffal is vigyázni kell — simán kiütheti szavaival az olvasónál a biztosítékot.
A magyarul most olvasható vékonyka kis kötet önéletrajzi írásokat tartalmaz, melyek Svájcban jelentek meg először, németre fordítva, egy havilap hasábjain. Egy vele készült interjúban Agota Kristof így emlékezett vissza a kötet megszületésére: „Valamikor, sok évvel ezelőtt, arra kértek, hogy írjak egy folyóiratnak havonta egy oldalt. Ekkoriban írtam ezeket a szövegeket — de akkor még a kiadás szándéka nélkül. (…) Azután teljesen elfeledkeztem róluk. (…) Olasz svájciak találtak rá a szövegekre sok-sok évvel később, és azt kérdezték tőlem, hogy kiadhatják-e. Igent mondtam, pedig nem igazán szeretem ezeket a szövegeket.” (Agota Kristoffal beszélget Vámos Éva, A hőseim mindig írni szeretnének, Magyar Lettre Internationale, 64. szám, 2007 tavasz)

*  *  *

Nemszeretem-írások a nemszeretem-időkről.
Mintha naplót, családi fotóalbumot és emlékkönyvet lapoznék egyszerre. Mégis, hiányérzetem támad — de nem a behajtott kis fülek hiányoznak, titok felirattal, alattuk bugyuta kis rigmusok — „Miért nézed te piszok, nem látod, hogy titok?!” — még csak nem is az itt-ott foghíjas családi képek miatt. Ahogy jutok előre a történetekben, egyre inkább hiányzik - valami. Nem az őszinteség, ó, nem. A személyesség? Meglehet. Vagy csak a kimondás általi megkönnyebbülés? Érdekes, hogy talán ettől a hiánytól, ettől a ki-nem-mondástól érzem igazán úgy, hogy többet mond, mint amennyit közöl. Valamiért egyre biztosabb leszek benne, hogy ezekben az írásokban egy végtelenül zárkózott ember osztja meg velem élete jó és rossz történéseit, szomorúságát, magányát, fájdalmát. De nem a titkait.

*  *  *

Négyéves. Már olvas. Sokat. „Folyékonyan, hiba nélkül, olyan gyorsan, ahogyan csak kérik.” Észrevétlen tanul meg olvasni, a büntetések alatt, apja tantermében, ahol „kréta, tinta, papír, nyugalom, csend és hó illatát érezni, még nyáron is”. Mesél. Mindig. Elkezd egy mondatot, s aztán magától kapcsolódik hozzá a többi. Folyton azt ismételgeti: „És azután…és azután…”. Soha nem ér véget a történet. Olyan ez, mint valami betegség. Az olvasás, a mesélés. Az ötvenes évek. A nemszeretem-idők. Internátus. „Olyan, mintha félig kaszárnya, félig zárda volna, átmenet az árvaház és a javítóintézet között.”. Amikor a szüleitől és testvéreitől elválasztva él, ismeretlen városban. Apja börtönben, anyja patkánymérget csomagol. A télen is gomb nélküli kabátban járás időszaka. Van ingyenes állami ellátás. Függetlenség, szabadság, önállóság az nincs. De van írás. Naplóféle, titkosírással. Benne az összes bajjal, bánattal. S versekkel. Nincs cipő, amiben iskolába lehet menni. Van viszont olvasás. Az mindig van. Olvasás a tanulószobában. Lámpaoltás után, „az utcai lámpa fényénél”. Van olyan hideg, hogy „zokniban alszunk, és amikor a tanulószobába megyünk, kötelező magunkkal vinni a takarónkat.”. Szegénység. „Nincs ceruzám se, tollam sincsen, és nincs tornaholmim se. Ezeket mind kölcsönkapom.” Önfenntartás — a mesélésből, írásból. Előadások szervezése. Siker, nevettetés. Bohóckodás. Boldogság. Az ellenséges nyelv, a lelkesedés teljes hiányának kora. Amikor az iskolákból „egy igencsak műveletlen generáció kerül ki”, mert a tanároknak nincs kedvük oroszt tanítani, a diákoknak pedig oroszul tanulni. Tiltott határátlépés. Pici gyerekkel. Szótárakkal a bőröndben. Ausztria előbb, aztán Svájc. Menekülttábor. Az olvasás, az írás idehaza marad. „Magyarországon hagytam a titkosírással készült naplómat, az első verseimet. Minden előzetes bejelentés nélkül otthagytam a testvéreimet, a szüleimet…”. Nincs többé otthonosság. Nyelvi otthonosság legkevésbé. Sivatagba érkezett. Óragyár. Korán kelés, elindulás. Gyerek bölcsödébe, ő üzembe. Műszak után haza. Vacsorakészítés, mosogatás. Semmi különös - napi rutin. Versírás az óragyárban. Fejben, magyarul. Esténként letisztázás egy füzetbe. Változás, meglepetés és remény nélküli élet. Társadalmi, kulturális sivatag veszi körül. Szinte már Góbi-méretű. S a létbizonytalanság.

*  *  *

Sokféle analfabéta van. Funkcionálisak, akik nem értik, mit olvasnak — ha tudnak egyáltalán olvasni. Érzelmiek, akik képtelenek megélni érzéseiket, vágyaikat. Manapság sokan azokat is analfabétáknak tartják, akik nem boldogulnak a számítógéppel, az internettel vagy szimplán csak nem használják azt. S az az ember is az ma sokak szemében, aki nem ismer legalább egy idegen nyelvet. Agota Kristof huszonévesen lett analfabéta. Befogadó hazájának nyelvén nem tudott sem írni, sem olvasni. Ő, aki négyévesen már olvasott, évekig volt kénytelen könyvek nélkül élni. Neki, aki gyermekkorától írónak készült, Svájcba érkezve a reménye, hogy valaha is íróvá válhat, egyenlő volt a nullával. Akár a nyelvtudása. Sablonos, ha azt írom le, ide, hogy „de nem adta fel”. Pedig így volt — makacsul csak írt, írt, akkor is, amikor úgy érezte, hogy „ez soha senkit nem fog érdekelni”.
Átjutott a sivatagon.
Tizenkét évébe került, de átjutott. Megtanult franciául. Írni, olvasni. „Mennyi könyv, végre számomra is érthető könyvek.” Újra tudott kommunikálni, nyelvileg lélegezni. Átjutott, mert egyetlen dologban biztos volt: mindenképpen írt volna, mindegy, hogy hol, mindegy, milyen nyelven. Azonban korlátaival maximálisan tisztában van:
       „Tudom, sohasem leszek képes úgy írni franciául, ahogy a született francia írók, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető legjobban.
 Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.
 Franciául írni: erre vagyok kényszerítve: mindez kihívás.
 Kihívás egy analfabéta számára.”

*  *  *

Furcsállhatjuk, hogy csak a kötet felét foglalják el Agota Kristof szövegei. De itt nem a méret számít. Az írások nyelvezete — az számít. Mert az rendkívül erős. A Trilógiából, a Tegnapból ismert le- és elfojtott, nagyon sok mindent elhallgató, csak sejtető Agota Kristof-hang köszön vissza ezekben a szövegekben. Az olvasó K.O. közeli állapotba kerül. Különöst, ha belegondol. Ha belegondol abba, ami Agota Kristoffal megesett. Hogy hogyan vált egy minden értelemben is otthonos, már-már édeni állapotból társadalmilag, kulturálisan és nyelvileg is otthontalanná. Hogyan lett számkivetett, hogyan hagyta maga mögött a magyar nyelvet, az ő Vilzonát, hogy aztán maga növessze a maga testét, szóról szóra építse, alkossa újra író-önmagát, immár francia nyelven.
Hogy mindez csak „javát szolgálta”, ahogy nagyanyám mondaná? Meglehet. Agota Kristof másként érzi: „Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört és boldogabb.” S bár a franciául való írás nagyban közrejátszott világhírneve elérésében, viszonya ehhez a nyelvhez, mely a „munkaeszköze”, igencsak sajátos: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez utóbbi a súlyosabb: ez az a nyelv, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” Súlyos, súlyos sorok. Petőcz Andrásnak is köszönhetően váltak ilyenné. Ennyire zsigerivé.

*  *  *

Ülök. Időnként megengedem magamnak ezt a luxust. Ilyenkor csak ülök. Mint most is. Hallgatom a párom neszezését — kávét készít, cigarettára gyújt. A kedvenc plédembe bugyolálom magam, de fázom. Pedig nincs hideg. Talán a betegség, a fáradtság, a kialvatlanság, a reszketés oka. Vagy csak a belegondolás.
Hiszen ülök itt, csendes magányomba burkolózom, s azon morfondírozom, vajon mit szólnék, ha a párom egy nap azzal jönne haza, hogy elmegyünk innen. Biztosan az volna az első kérdésem: „meddig maradunk?”. S csak aztán kérdezném: „hová is megyünk?”. Most itt, a szobában ülve és a város beszűrődő zajait hallgatva nem tudom elképzelni, hogy volna valami, amiért elhagynám ezt az országot — örökre. Rövidebb időre talán, de hogy örökre…?! Azt nem. Soha. Na igen, szólal meg bennem egy másik hang, akkor sem, ha az életed függne attól: elmész vagy itt maradsz. Ahogyan egykor, sokaknak… Így már egészen más a helyzet, igaz? Milyen érdekes, mintha kicsit szemrehányó volna az a másik hang... Pillanatnyi szégyenkezés után nem marad más hátra, konstatálom a tényt — megint a mindigvéresatlétatrikósmacsónyújorki zsarunak van igaza: „Soha ne mondd, hogy soha!”

*  *  *

A miért. Ó, igen
Az Idegenek megjelenése óta tudjuk, Petőcz Andrástól nem áll távol az Agota Kristofra oly jellemző lecsupaszított, mindenféle nyelvi bravúrt nélkülöző, csak a tényeket közlő mondatszerkesztés. Jól érzi magát ebben a nyelvi regiszterben, máskülönben nem ehhez hasonlót használva írta volna meg regényét, s más francia nyelven megjelenő kortárs irodalmi alkotást választott volna fordítóként való debütálására.
De talán más indokok — nem pusztán az Idegenek, s a közös nyelvismeret — is közrejátszhattak abban, hogy Agota Kristof és Petőcz így egymásra találtak. Azt gondolom, Petőcz számára Agota Kristof testesíti meg az európai magyar írót. Aki úgy európai, hogy közben magyar, s aki úgy magyar, hogy ezzel párhuzamosan európai. Aki egyszerre képviseli személyével, szövegeivel európaiságát éppúgy, mint magyarságát. Hiszen nem titok: Agota Kristof francia nyelven ír ugyan, de munkáiban mindig Magyarországról beszél. S nem mellesleg egész eddigi életével jól példázza egyik barátom kedvenc mondását: „csinálni kell, nem nyavalyogni”.