Sárospatak
Hajdu Botond
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Hajdu Botond
Úton haza
A rácson át látszik a lámpa fénye. Olyan a színe, mint bármely utcalámpának. Nem sárga, nem narancs, meseszínű és fényes, a megszokott innen kék, onnan vörös kompozícióban. Keskeny a rés, amin átsüt, majd a rácson túl, milliónyi molekula között utat találva magának a fényből, bejut mindenhová, épp csak nem veszi észre senki.
Mit csinálnak a lámpák, ha már mindenki elaludt?
Csak ők nem. Fenn maradnak, ötméternyire, félúton a toronyház és a talajszint között. Nem mindenki szereti a fényüket, szemfedőnek sosem válnak be, redőnyök vagy táblák mögé zárják őket, de jó néhányan mégis megbíznak bennük. Ők a város ködkürtjei, a repülők útmutatói, az utca világítótornyai. Felülről mégsem látszanak biztosnak, mégis néha hívogatónak, csak épp rosszkor, rossz felől.
Narancsszín napraforgók, fürtösek, fordulnak esténként az utcalámpák felé. Nincs más dolguk, ha már senki nem jár arra, hogy megcsodálja őket — néha egy-egy busz esetleg, de tényleg, csak ha itt járnak buszok. Máskülönben csendesek, nem verik fel a garázsmenetek álmát, sem a párkányok mögött alvókét, sem a lepkékét, akik a tavaszra várva gubóznak csendesen, várván a végrét.
Zajt sosem csap egyikük sem. Ritkán bántják őket, túl megnyerőek ahhoz, és persze túl magasan vannak. Ülnek a városon, néha párosával, néha négyen, ha túl sok a hely és kevés a fény, néha kandeláberen, ha nem csak a fényükért szeretik őket, néha picin és a földbe szúrva, a Nap fényével, éjszaka, néha a várfalon, a templom tornyán, néha csak úgy, az éjszakaiaknak, a magasan szökellőknek, a félve rohanóknak és a hazatérőknek. Mindegy, ki hova megy, ők csak lámpák.
De ha szomorúan sétálsz alattuk, veled sírnak. Utánad térnek nyugovóra csak, sötéttel takargatnak be még az utolsó pillanatban, ébredés előtt. Elrejtik az utolsó képet a hegyi kisvárosról, eltakarják a bérkocsisok ébredését, a péksütemény illatát, a múzeum nyitását, az első csobogó kutat, a szakácsot a vegyesbolt előtt, az újságot és a sepregető, kedves öreget. De csak amíg még nem késő, amíg még alhatsz egy keveset. Veled együtt látják az álmodat.