Cseh lányok a közép-európai sziesztában, a közért és kocsma előtt,
várják az odatévedteket. Kétkazettás magnóból, elemről szól a diszkó,
mintha a kilencvenes évek live, hallod, de nem érted titkukat.
A betonlépcső milyen ajtókhoz vezet, ha a kért útbaigazítást aligha kapod meg,
merre indulsz, ha a fenyvesek rád dobják sötétjüket, s egy sávra szűkül az út.
A fényszóró bizonyosságot pásztáz, de nem mutatkozik, mert nem találhat,
felderül-e kétségbeesett tekintetük, ha megtudják, róluk senki sem énekel,
itt nem fordul meg semmi, minden csak el, vissza.
Amikor sportkocsiján odagördül a legény, mintha beszélne angolul,
ellenben töri, így a csajoknak fel sem tűnik, hogy Prága másoké,
csak irányok vannak, nix autobahn,
mégis a felhajtóhoz vezet, mögötte szemlélődsz, vidékre költözünk mi is,
a kanyarban belassít, megvár, hova menne, lehet, hogy Jihlavába,
mi is onnan tévedtünk el, megoldjuk magunk, gondoltam, nem kell segítség.
Térképen keresni helyzetünket oly hiábavaló.
Széthajtogatott Európa-térkép, ilyen eshetőségekre nem voltunk felkészülve.
Odébb, a stoky-i kiskocsmában tízen dugják össze a fejüket,
az öreg szemüvegét keresi, ismételgeti nix autobahn,
majd beinti a helyes irányt Prága felé.